A pszichiáter

A pszichiáter körülbelül az ötvenes éveit taposó férfi. A betege negyvennégy éves, megviselt arca van, szomorú, és az őt szemlélő doktor sötét kék szemeit fürkészi.
Doktor úr, tudja miért jöttem ide?
A pszichiáter végighúzza mutató ujját a száján… A beteg úgy beszél, mintha önként jött volna ide.
Nos, természetesen tudom, hogy miért küldték hozzám.
Hát… Nehéz ezt az egészet elkezdeni.
Igen, általában mindig a kezdeti lépesek a legnehezebbek. De ha belekezd, akkor hamar belejön, és gátlástalanul fog mesélni.
Igen… Igen
A beteg leveszi tekintetét a kék szemekről, és a padló csempét kezdi el bámulni.
Tudja… Én házas ember vagyok. Lassan már tizenöt éve élek együtt feleségemmel. De gyerekünk egy sincs. Egy sem… Hiszen meddő. Ezt már akkor is tudtam, mikor elvettem. Sőt, mikor az első éjszakát együtt töltöttük, akkor is. Szeretem őt, és tekintve egyetlen egy nagy veszekedést, semmi nem történt. De az a veszekedés...
Elhallgat. Egy percig csend, az orvos már épp rákérdezne, hogy mi volt ez a veszekedés, mikor folytatja:
Haza jöttem csont részegen. Alig tudtam már bebotorkálni az ajtónkon.
Miért ivott aznap?
Mert veszekedtünk! Az előtt volt az a nagy veszekedés. A veszekedés… A veszekedés… Az egész úgy indult, hogy rám szólt, hogy ne dohányozzak annyit. Főleg ne a lakásban. Azt mondta, ha örökbe fogadunk egy gyermeket, akkor nem fog neki jót tenni, hogy a nappaliban szívom a cigarettát.
Teljesen monoton hangja van. Az arc izmai simák, és még mindig a padlót bámulja…
Azt mondtam neki, hogy lehet nem is fogadunk örökbe gyereket. Azt mondta, hogy ha rendes család akarunk lenni, akkor gyerek is kell, és ezt már megbeszéltük… Csalódott, és meglepett volt… Én meg valamiért élveztem, hogy fáj neki… Így hát hozzávágtam, hogy miatta nem lehet gyerekünk. Ő erre dühös lett, és bement a szobába. Az ajtót bevágta, és bezárta. Hirtelen haragot éreztem iránta. Gyűlöletet. Tényleg úgy éreztem, hogy ő tehet arról, hogy nincs gyerekünk. Örökbe sohasem akartam fogadni gyermeket. Pedig tudtam, már a kezdetektlől fogva, hogy az az egyetlen megoldás. De mégsem akartam… Nem tudom miért. Aznap valahogy gyűlöletet kezdtem érezni a feleségem iránt. Elkezdtem dörömbölni az ajtón. Nem nyitotta ki. Így hát a kamrába sétáltam, és felkaptam a falnak támasztott baltát. Visszamentem, és mondtam neki, hogyha nem enged be, betöröm az ajtót. Nem engedett. Így először a baltának nem az élesebbik oldalával megdöngettem az ajtót. Azt mondtam neki, hogy most be fogom törni az ajtót, és megfogom őt ölni.
A beteg most először változtat arc kifejezésén. Felnéz a doktorra, és széles vigyor ül ki arcára.
A baltát hozzávágtam a kilincshez. Többször. Az ajtó kinyílt, én berúgtam, a feleségem pedig ott állt a szoba sarkában, kezében a telefonnal. Azt mondta, hogy hívni fogja a rendőrséget, ha nem megyek ki.
Mosolya még szélesebb lett, és innentől kezdve némi kacajt is vitt mondatai közé:
Meglendítettem a baltát, és felé dobtam. KÉPZELJE: felsikoltott! Elejtette a telefont, és a bal mellébe állt a balta. Hátra esett, a fejét beverte a falba. Öt percig néztem, ahogy ömlik a vér a testéből, és haldoklik. Aztán odasétáltam hozzá.
A doktor nagyot nyel, elsápad. A fotel karfáját egyre erősebben szorítja.
Kirántottam a baltát, és rácsaptam vele először a jobb könyökére. Nem vágtam le teljesen, csak annyira, hogy ne tudja fel emelni. Utána a bal keze következett, végül pedig a két lába. A bal lábára túl erősen csaptam, így a lábszára levált a combjáról! IGEN! És végre következhet amire vártam: Lerántottam a bugyiját, és lehúztam a sliccem. Benyomtam a farkamat a véres puncijába. Mert hogy véres volt baszd meg! KURVA VÉRES! De nem azért mert megjött neki, hanem mert a vér lefolyt oda! ÉRTI? A csöcse vére tocsogott a puncijában haver! És én megbasztam! A spermám keveredett a csöcse vérével!
A doktor elképedve nézi… Elgondolkozik, hogy volt-e már ilyen esete…
Uram… A felesége… Meghalt?
PONT akkor húnyt ki a fény a szeméből, mikor elélveztem. Olyan szeme volt mint magának doki! Ezt azonnal észrevettem!
Elnézést, de… Ez az egész mikor történt?
Baszki hát ide figyeljen. Ennek több mint tíz éve!
Tíz éve? De hiszen… Ha lassan tizenöt éve házasok akkor…
Igen! Azok vagyunk. Még mindig szeretem. Ez a veszekedés mind a kettőnket megtanított valamire.
Mire?
Őt arra, hogy ne pofázzon bele az én dolgomba.
És magát?
Hogy egy tíz éve rothadó hullát kefélni a kádban ugyanolyan élvezetes, mint mikor még életben volt.
Ez az ember egy elmebeteg. Vajon hogy tudtak együtt élni öt évig ez a “veszekedés” előtt?
Tudja kurva büdös lett egy idő után, és nem tudtam szétfeszíteni rendesen a punciját, mert szétbomlott a hús mikor megpróbáltam. Így a húgyhólyagján fúrtam egy lyukat és ott basztam. Mikor ez még nem jutott eszembe a szájába tömködtem, csak egyszer mikor kihúztam, a foga beleállt a makkomba. Le is vágtam miatta a másik lábát. Büntetésből. Néha análisan is…
NE NE! Kérem ne folytassa… Elég. Azt hiszem mára véget ért a rendelés.
A picsába is a legjobb részhez értem!
Azt hiszem ezt már hallottam… Legyen szíves most fáradjon ki.
A férfi vigyorogva feláll, kisétál. Kint a két rendőr akivel jött, elvezetik. A pszichiáter megtörli egy kendővel a homlokát, és megiszik egy pohár vizet.
Sok undorító dolgot hallott már, de ehhez foghatót nem igen. És még van ezzel az emberrel hat alkalma…
Nagyon jól tudta, hogy ez az ember nekrofil… Hiszen szóltak neki, mikor a bíróság kirendelte hozzá. Szóltak, hogy elmebeteg. Hogy nem normális.
Szólni fog, hogy nem kell az a maradék hat alkalom. Hiszen már most tudja, hogy ez a férfi bolondok házába való.

A következő vendég a férfi felesége. Tájékoztassa róla, hogy a férje milyen beteg történetekkel áll elő?
Felesleges… Elvileg ő sem normális.

Az ajtó kinyílik, és egy holtsápadt nő lép be rajta. Százhetven centi magas, és nagyon vékony. Ha nem tudná mit művelt a nő, akkor kezdeti anorexiára gyanakodna...