A porcelán baba

…Úgy érzem magam, mint egy megunt baba, aki egykor a kedvenc játékot jelentette, most viszont ott hever a többi közt a polcon… Egy szép, új porcelán baba. Fekete csipke ruhában, hozzáillő kalapban, gyönyörű arccal, piros ajkakkal, és mesterien megfestett, élettelen szemekkel. De az élettelen szemekből most könnycseppek hullnak… Mert a porcelán babák nagyon törékenyek és vigyázni kell rájuk, ahhoz, hogy az ember rá merje bízni valakire, 100%-osan bízni kell az illetőben… Különben nagyot csalódhatunk, a babánk pedig eltörhet… Igaz meg lehet ragasztani, akár új ruhát is varrhatunk neki, de már soha nem lesz ugyanaz a baba…

Nehéz elhinni hogy tegnap még a Balldahinos ágyon feküdhetett a pihe-puha csipkés párnák közt, ma viszont már a kemény kényelmetlen polcon kell ülnie. Ő sem érti, csak meredten néz maga elé, és azt kérdezi magától: „Miért?” Nem ezt érdemelte, mindent megtett, ami egy porcelán babától telik. Most mégis száműzve lett… Innen a polcról, minden másmilyennek látszik. Az ágyon feküdve a baba, mindent szépnek, gondtalannak és élvezetesnek látott. Innen fentről, megismerte a dolgok igazi oldalát… Azt hogy az életben semmi nem olyan könnyű és gondtalan, mint amilyennek a kényelmes ágyról látszik.

Mikor a baba gazdája vidáman belép a szobájába, körbe néz, majd nyugodtan leheveredik az ágyra. Percekig csak bámulja a plafont, aztán a szeme lejjebb téved, és észre vesz a polcon ülő babán valami szokatlant, valami furcsát… Közelebb megy, jobban szemügyre veszi, megkérdezi tőle: ”Mi a baj?, Mi történt veled?” Nem jön válasz. Pedig a baba legbelül ordít, kiabál, de ennek kívülről semmi látszata nincs. Kivéve a baba gyönyörű, ébenfekete szemét… ami ha lehet az eddiginél is élettelenebb, kihaltabb, szomorúbb… Tegnap az ágyon fekve volt valami a szemében amitől boldognak tűnt, valami halvány fény, enyhe csillogás… Mára ez eltűnt, a kis gazdája is ezt hiányolja… Csak tanácstalanul áll a polc előtt, és nézi a tegnap még hőn szeretett babát… Nem érti mi történt vele, de nem tölti vele az idejét hogy megfejtse a titkot. Sarkon fordul, és az ágyához rohan, ahol egy vadonatúj, drága, hibátlan rózsaszín habos ruhájú baba ül, hajában a ruhához illő fodros szalaggal, és a szemében ott van a fény…. Az a halvány csillogás, amitől minden baba egy kicsit másnak tűnik….Pedig valójában mind ugyanolyanok…

A csalódás…. Ez az, ami miatt kihalt a fény a porcelán baba szeméből, tegnap még ő volt a jó a szép a kedvenc és az egyetlen, akkor nem is figyelt a polcra ahol már ott ült a tegnap előtti baba… aki akkor ugyanúgy érezte magát, mint most ő… csalódottan, elkeseredetten, és végtelenül magányosan. Csak nézte, ahogy a kislány öltözteti az új babáját, fésülgeti arany szőke haját, ami lágy hullámokban omlik a baba vállára. Figyelte, ahogy a kislány új szalagot köt a gondosan befont copfokra, ahogy megterít a babának a kisasztalon ahol tegnap még olyan csodálatosnak tűnt minden…

Csak nézte, egyre csak nézte őket, majd egy az ablakon keresztül bejövő hirtelen szellő fuvallat meglökte a törékeny és gyenge babát a polcon, és az a földre zuhant… Hangos csattanással ért földet, pont a kisasztal elé esett ahol a kislány és újdonsült kedvence vidáman teázgattak. A kislány kirúgta maga alól a széket és az élettelenül fekvő babához a földre térdelt. Óvatosan a kezébe vette, felemelte és az ágyra fektette, ekkor vette csak észre, hogy megrepedt a baba törékeny feje a bal szeme alatt. Azonnal könnyen szöktek a szemébe, és hangos zokogás rázta meg az egész testét. Szerette a babát… Jobban mint azt amelyik most az asztalnál ült gondosan befont copfokkal és hibátlan ruhácskával. Igaz, hogy ez a baba nem volt olyan tökéletes, de a szívéhez nőtt, és most elveszítette…

„Valaminek az értékét csak akkor becsülöd meg igazán, ha már elveszítetted…”
Így volt ezzel a kislány is aki csak most jött rá hogy mit is jelentett neki a baba, csak most érezte igazán, mennyire SZERETTE...