A nagy durranás

Nos, eljött ez a pillanat is. Életem nagy pillanata, mondhatom azt is, eddigi életem legnagyobb pillanata, lassan felfelé ívelő pályafutásom csúcsa, s egyben talán egy új lehetőség is, egy új karrier kezdete. S ebben a pillanatban, ebben a soha vissza nem térő, megismételhetetlen percben végigfutott agyamban múltam, az út, mely idáig vezetett. Láttam a kastély udvarán játszó, madarakat kergető ártatlan gyermeket, a felserdülő ifjút, aki még csak halványan reméli, hogy egyszer majd valami rendkívüli, megtisztelő és magasztos feladat vár rá, s inkább kamaszlányok csókját éhezi. S láttam a fiatal férfit, ki belép az udvarba, s körbeöleli a még számára is újnak számító pompa és ragyogás. S aki most itt áll a Király mellett, akire mindig is hódolattal és csodálattal tekintett, s akiért mindenre kész lenne. A Király mellett, a jobbján, a Király mellett, kit imád és istenít a népe, s körberajong az udvar, aki bölcs, s nagy vezér. Régen volt ilyen Királya a honnak, s messze az az idő, amikor hasonlót láthatunk. Tudta ezt mindenki, s tudtam ezt én is, s ettől még nagyobbnak éreztem a kegyet, ami ért, s büszkeségemet csak fokozta a tudat, én is történelem részévé válok, részesévé legfontosabb eseményeinek, sorsfordító pillanatainak. Megvallom, izgatott voltam, de ezen azt hiszem nincs mit csodálkozni. A feladat, melyet rám osztott a sors kegye, s a Király végtelen jósága, nem könnyű, sőt, mi több rendkívül kényes. A legkisebb hiba is végzetes lehet, komoly következményeket vonhat maga után, még akár a Király döntéseit, s ezen keresztül bizony akár a történelem alakulását is befolyásolhatja. Óriási felelősség, hiszen elég egy rossz mozdulat, s mindent elronthatok. Persze alaposan felkészültem a feladatra. Hónapokig tanultam, először természetesen az elméletet. Könyvek sokaságát olvastam végig, régi feljegyzések között kutattam, s persze beszélgettem tapasztalt elődeimmel, s tanácsaikat féltett kincsként őriztem. Mire elérkezett a gyakorlat ideje, már magabiztosa és határozottan mozogtam a területen. Nem volt olyan kérdés, melyre ne tudtam volna azonnal a választ, persze idézetekkel, hivatkozásokkal, s természetesen pontos forrásmegjelölésekkel is ellátva. Mindig is a tökéletességre törekedtem, mindig a maximumot akartam elérni, s nyújtani, s nem volt ez másként most sem. A gyakorlat is alapos volt, először  demonstrációs eszközökön próbáltam ki mindazt amit elméleti tanulmányaim során elsajátítottam, s csak ez után mertem élesben is fejleszteni tudásomat. Úgy vélem sikerrel, s most, hogy itt állok, az a tudat ad erőt, hogy én mindent megtettem, s mindent tudok, amit tudnom lehet, s tudnom kell. Míg én figyelmemet megosztottam gondolataim, s a körülöttem zajló események között, a Király leült, kényelmesen elhelyezkedett hatalmas karszékében, ruháját aprólékosan eligazította a Második Királyi Ruhaigazító, aki miután végzett a Király baljára állt. A Királlyal szemben mintegy tucatnyi udvaronc várakozott nem kis izgalommal lelkében, azon kiválasztottak, kiket az a kegy ért, hogy ezen különleges esemény tanúi lehetnek. Nagy megtiszteltetés volt ez, s ők ennek megfelelően ünnepi ruhában, megilletődve, de egyben várakozástelten figyeltek. Egy pillanatot, egyetlen mozzanatot sem akartak elszalasztani, hiszen kint a többiek izgatottan várták a beszámolókat, s ők, a szerencsések ezzel a figyelem középpontjába kerülhetnek, s azon túl, hogy rájuk sugárzó királyi fényt továbbadhatják, önmaguk fontosságába vetett hitet is erősíthetik. Halkan sustorogtak, hogy mit, azt nem hallottam, s egyébként is, figyelmemet akkor már a Király, és a feladatra való koncentrálás kötötte le. Ekkor a Király hirtelen mélyet sóhajtott, majd csendes, lassú csobogás hallatszott. Az udvaroncok elhallgattak, s nyakukat kinyújtva, előremeredő fejjel, s kitágult szemmel nézték a Királyt, aki ekkor felnyögött, s ezzel egy időben a csobogás is abbamaradt. A király ismét nyögött egyet, most már hangosabbat, s az udvaroncok egy pillanatra hátrahőköltek. Vajon sikerül? - láttam a kérdést az arcokon. A Király ekkor elkezdett enyhén vörösödni, kissé felemelkedett hatalmas karszékéből, izgett-mozgott egy keveset, aztán visszahuppant. Az első udvari orvos, látván szeretett Királyának egyre sötétebb árnyalatba forduló, s kissé eltorzuló arcát, aggodalmaskodva ráncolta homlokát, s intve segédjének, lassan közelebb jött. A Király ismét nyögött egyet, majd hatalmas szellentés hagyta el fenséges testét. A durranásra az udvaroncok hátrahőköltek, s nem tagadom, én is megrezzentem egy pillanatra, de rögtön vissza is nyertem nyugalmamat, tudtam, mindjárt munkához kell látnom, s minden figyelmemet arra kell összpontosítsam. A szellentés nem maradt következmények nélkül, lassan terjedni kezdett a királyi illat, s láttam az udvaroncok arcán, hozzájuk is megérkezett. Közben a Király teste megfeszült, szinte kimerevedett, szemei kidülledtek, de még mindig semmi. Igen, tudtam, hogy a Királynak vannak problémái, hiszen hosszas tanulmányaim során erre is felkészítettek, de megrázott ez a szenvedés, s mélyen együtt éreztem vele. Nem tudom mennyi idő telt el, számomra végtelennek tűntek a percek is, de ekkor hirtelen egy óriási nyögés kíséretében nagy reccsenést hallottunk, rotyogást, s aztán csobbanást, majd ismét rotyogást, s a királyból felszakadó, lelkéből feltörő sóhaj jelezte, igen, sikerült! A Király elernyedve ült hatalmas karszékén, arcán a megkönnyebbülés enyhe mosolya, s a diadal mámora ült. Az udvaroncok feszültsége is elszállt egy pillanat alatt, élénk sustorgás vette kezdetét, gyorsan mag akarták osztani egymással benyomásaikat, hiszen hamarosan körülveszik őket a kint lévők, nekik hitelesen, s részletesen kell tudósítani erről a fontos eseményről. De nekem nem volt időm sokat gondolkodni, s az udvaroncokkal foglalkozni, hiszen most jött el az én pillanatom, most kell bizonyítanom, nem volt hiábavaló az a rengeteg tanulás, átvirrasztott éjszaka, a végtelen gyakorlás, nem, mindez nem volt hiába. A király még mindig ernyedten ült, éreztem, ahogy távozik belőle a feszültség, majd lassan felemelkedett, s előrehajolt. Az Első Királyi Ruhaigazító már izgatottan készenlétben állt, meghajolt a király előtt, majd mögé ment, s felhajtotta földig érő palástját, amely alól elővillant a király fenséges, hófehér feneke. Megilletődve néztem, istenem, hálás vagyok Neked, hogy ezt megérhettem, gondoltam, s még szerencse, hogy az Első Királyi Fenéktörlő előrelépett, meghajolt, majd intett nekem, lássam el feladatomat, mert ha nem teszi, talán még ma is a fenséges királyi feneket csodálom. A Király elé léptem, mélyen meghajoltam, s próbáltam a szemébe nézni, de ő lehajtott fejjel, előregörnyedve állt. Mögé mentem, s a Királyi Fenékkarbantartó Eszköz Tartótól átvettem egy hófehér selyemtörlőt, s lágy, könnyed mozdulatokkal, melyeket oly sokat gyakoroltam, kitöröltem a fenséges királyi feneket. Természetesen ez csupán az első lépése volt a bonyolult folyamatnak, a selyemtörlőt letettem, s egy enyhén nedves sűrű szövésű gyapjúkendőt vettem kezembe. Ekkor már teljesen nyugodt voltam, egyáltalán nem izgultam, tudtam, nem hibázok, s bemutatkozásom sikeres lesz. Talán egykor még Első Királyi Fenéktörlő is lehetek, villant át az agyamon, de mindjárt el is szégyelltem magam. A pillanatnak kell örülni, s nem mindig a következő pillanatra várni - mondtam magamnak, s a gyapjútörlővel finoman, lassan tisztára töröltem a fenséges feneket. Ezt követően intettem a Harmadik Királyi Lámpatartónak, aki a király elé járult, mélyen meghajolt, majd hátrajött mellém, s lámpájával megvilágította a Király fenséges fenekét. A vizuális ellenőrzés során megállapítottam, hogy az ánus jobb felső része még nem teljesen tiszta, ezért a Királyi Fenékkarbantartó Eszköz Tartótól ismét átvettem egy másik, enyhén nedves, sűrű szövésű gyapjúkendőt, s mutató ujjam hegyére igazítva most már tényleg megtisztítottam, majd egy száraz, hófehér damaszt törlőkendővel szárazra töröltem a fenséges királyi feneket. Az utolsó lépés következett, s ehhez ismét a Harmadik Királyi Lámpatartó segítsége kellett, hiszen el kellet végezni a törlőpróbát, azaz meg kellett vizsgálni a damaszt törlőkendőt, hófehér maradt-e. Megkönnyebbülten láttam: tökéletes munkát végeztem, a kendőn árnyalatnyi elszíneződés sem volt látható. Igen, megkönnyebbültem, mert, ha a kendő nem hófehér, akkor az egész folyamatot meg kell ismételni,s ez bizony azzal a kockázattal járt volna, hogy a Király elveszti fenséges türelmét, én pedig éppen csak megkapott Második Királyi Fenéktörlői kinevezésemet. A hófehér damaszt törlőkendőt átadtam az Első Királyi Fenéktörlőnek, aki alaposan megvizsgálta azt, majd enyhén biccentett. Én közben hirtelen elhatározással észrevétlenül hátranyúltam, s leemeltem a Fenékkarbantartó polcról a selyemkendőt, azt a selyemkendőt, amellyel a procedúra első lépésénél használtam, s egy gyors mozdulattal köpenyem alatt a zsebembe csúsztattam. Igen, hirtelen elhatározással, mert ha végiggondolom, ilyent nem teszek, hiszen szigorúan tilos, szinte felségsértésnek számít a fenséges királyi testet érintő tárgyak, eszközök bármelyikét eltulajdonítani. Ezután, az Első Királyi Fenéktörlő biccentésére a király elé mentem, mélyen meghajoltam, s ebben a mély meghajlásban kihátráltam a teremből. A kint várakozó udvaroncokat elkerülve rohantam a lakosztályomba, melyet kinevezésem alkalmából kaptam.Magamra zártam az ajtót, s remegő kézzel vettem ki zsebemből a selyemtörlőt. Szépen kiterítettem, kisimítottam. Közepén különös, izgalmas formát festett a királyi ajándék, s számomra ez Boucher mester legszebb festményeinél is nagyobb esztétikai élményt nyújtott. Leemeltem a falról egy képet. A keretből kivettem vásznat, s helyére befeszítettem a törlőkendőt.Így már valóban olyan volt mint egy műalkotás. Visszaakasztottam a falra. Leültem elé.
Köszönöm Istenem - mondtam halkan.