A múzsa jobban tudja

A csizmája bökését éreztem az arcomon. Nem, nem fejbe rúgott, de nem is épp a legfinomabban lökte meg a homlokom. Még hallottam saját hortyogásom utolsó akkordját, amikor felriadtam.
- Mhpmf... így akarod kinyitni a szemem? - dünnyögtem a földön ülve, háttal a rendetlen kanapénak. Ő velem szemközt ült a karosszékben, formás combjai a szemem előtt feszültek egymásnak, mint két mérges és gyönyörű sárkánygyík.
- Csak megnéztem, élsz-e még - duzzogott. Alig figyeltem rá. Csak a mélykék, egyrészes ruhát vette vissza, a csizmát pedig (az én kérésemre) le sem húzta éjszaka. A bugyija eltűnt, töredékes emlékeim szerint legalább tucatnyi helyen veszíthettük el a lakásban. Ajkai még mindig durcás kifejezéssel préselődtek össze.
- Mi értelme átjönnöm, ha így kiütöd magad közben? - igazából ezt (is) szerettem benne, nem kellett azt éreznem, hogy a munkáját végzi, saját testén kívül mindig életbölcsességeket, intelmeket és óvó nevelést hozott az életembe, valahányszor áthívtam. Kamilla volt az én fizetett múzsám, őrangyalom és lényegében az egyetlen ember, akire barátként tudtam gondolni. Ha nem keféltünk volna, tán anyaként is gondolok rá néha... de azért, hát van egy határ.
- Sajnálom - mondtam. 9 óra múlt valahány, homályos perccel, a fejemben szöszölő bányászok miatt nem láttam tisztán. Nem voltam olyan pedáns, mint ő, csak egy alsónadrág volt rajtam... azt is ő adhatta rám. Tudtam róla, hogy irtózik a petyhüdt farok látványától, ezért is nem alszik együtt egy férfival sem, ezért nem szerelmes, ezért nincs fiúja, sem férje. Harminc múlt és minden egyes hajlatával és porcikájával elvarázsol... személyes sértésnek veszi, ha egy farok nem tiszteleg jelenlétének 24 órás merevedéssel.
Fél órával később egy zuhanyzás megfiatalított, cellaméretű konyhámban máris egy bögre kávé és két szelet bundás kenyér bizonyította, ébren vagyok, józan és, ha kicsit kibírom, hamarosan a vérképem is tiszta lesz.
- A borítékot a táskádba tettem - mondtam neki, mikor az ajtóban várt a búcsúra. Apró biccentéssel köszönte a gesztust. Soha nem fogadott el pénzt a kezébe adva. Egyszerűen nála kellett felejtenem egy borítékot, ami - hogy-hogy nem - egy megfelelő összeget tartalmazott. Ettől a kapcsolatunk igazinak tűnt.
Láttam, hogy feszeng, ahogy rám néz. Frissen mosott, de borostás, fésült, mégis kusza haj, egyszerű, elegáns ing, de alatta már valami romladozott a szívemben. Ki tudja, talán tényleg kedvelt.
- Holnapra nincs randim - mondta. Megigazította félhosszú hajának kurta lófarkincáját - Ha gondolod, meglátogatlak...
- Be kell fejeznem egy novellát - mondtam, kicsit talán túl gyorsan rávágva és nagyon is érzéketlenül - A kiadó maholnap rám rúghatja az ajtót, nagyon el vagyok csúszva... De amint kész vagyok vele, felhívlak. Jó?
Elmosolyodott. Jéghidegen.
- Azt csinálsz, amit akarsz - és koppant az ajtó. A reggeli után neki kellett álljak írni, noha legfőbb inspiráló madaram éppen most röppent ki. Nem maradt más, mint drótból és tintából formált kis asszisztensem, az a vén írógép, amire nem rég tettem szert.
Tudom, tudom, a XXI. században élek, minden sokkal egyszerűbb számítógépen, de romantikus típus tudok lenni, ha éppen nem iszom, szippantok, vagy... múzsázok...
Az a fajta masina volt, amihez bazi erős ujjak kellenek, és a billentyűk leütésekor a festékes karocskák rácsapnak a papírra, s ott hagyják rajta foguk nyomát: egy enyhét elmaszatolt betűt. Készültem nagy köteg papírral, behúztam a sötétítő függönyöket, felkapcsoltam az íróasztal lámpáját, enni adtam a teknőcömnek, és lerogytam, dolgozni.
Az első percekben rájöttem, mennyire imádom a masina hangját. Képzeletemben apró manócskák jelentek meg, ahogy szorgosan kalapálnak egy kőtáblát. Ha nem romantikával, erotikával, feszültséggel és vérrel telített krimit írnék, az ilyen képek csak még jobban szárnyat adnának nekem.
A "Habverő és borotva" sorról-sorra gyarapodott, humoros fordulatokkal tért el a tárgytól, kapott új szereplőket. Már jócskán túlnőtte magát kisregénnyé.
Az írógépen kívüli világban új történet keletkezett. Egy hatalmas, üres papírköteg története, mely mellett napvilágot lát egy jóval szerényebb kötegecske, teleróva betűkkel. Ez a kis kupac pedig nőttön nől, az üres lapok méretére törve. Tudtam, hogy még messze a győzelme, de keményen küzdöttem az oldalán.
Jócskán a délutánban jártam, amikor megtörtént a baj. Illetve, nem volt tragédia, de... mégis, később ezt a pontot éreztem az első döfésnek.
A "d" betűt ütöttem le éppen, ami valahogy magával rántotta az ártatlanul bámészkodó "f" billentyűt. A két kis kalapács egyszerre csapott le, összeakadt és egy egyiptomi hieroglifa-szerű foltot eredményeztek. Sietve áthúztam és újra nekiálltam leírni a szót: "Durva"
Meglöktem a "dét". Nem történt semmi. A karocska nyöszörgött, megmoccant és nem történt semmi. Lecsaptam rá megint. Aztán újra, miközben másik kezemmel finoman megráztam az egész gépet. Egyszerre kezdtek a karok reszketni, és én újra leírtam a szót. A "dé" helyett egy másik mozdult meg, de a többi tudta a dolgát.
"Kurva" - olvastam hitetlenkedve a véletlen művét. Egy pillanatra Kamilla jutott eszembe, de a gyors asszociáció miatt elszégyelltem magam. Míg a papírt lestem, kezem még a mondaton dolgozott, ezúttal a "t" helyett lépett működésbe az "l".
"...durva a tét" helyett ez lett: "...kurva a lét..."
Kuncogtam, kihúztam a papírt, apró fecnikre téptem és a szemetesbe szórtam. Más sem hiányzik, minthogy Kamilla valamikor meglássa ezt a sort és gonosz tréfának vélje.
Újabb fehér papiros került a tekercsbe, és a fejezet új kezdetet kapott. Egykettőre eljutottam a megfelelő jelenetig.
"Nem hibázhatunk, ahhoz túl durva a tét" - mondta Harris nyomozó - "A sajtó hamarosan itt fog keselyűsködni és még azt sem mondhatjuk nekik, hogy forró nyomon vagyunk"
Kitt-katt-katt-kittkattakittkatt...
Csatt-csatt.
Újabb karok akadtak össze és lökték rá egymást feleslegesen a papírra. A mondat vége: "...forró  nyomot hagyunk..."
Oké, gondoltam, ez vicces, de nem olyan vészes. Áthúztam és folytattam. Egészen két mondatig, amikor ismét egymásba gabalyodtak a billentyűk.
"...csúnyán tévedtem..." - mondta Travis, Harris nyomozó társa. "...kurvát rendeltem..." - írta az írógépem. Elvettem tőle a kezem. Két kar egyet-egyet kattant. Mintha nevetett volna.
Felálltam. Felhúztam a redőnyöket és beengedtem egy kis napfényt. Szúrta a szemem, a szám meg száraz volt. Ledöntöttem három vagy négy pohár vizet is. Újra megetettem a teknőcöt és néztem, ahogy bugyuta mozdulataival birkózik a vízben a kajadarabokkal. Néztem, ahogy él és valóságos. Mellette az írógép most csak egy elavult, csinos szerkezet volt, pár frappáns gépelési hibával. Nem nagy ügy.
Megmozgattam a tagjaimat, visszaültem az asztalhoz.
Leütöttem az "a"-t.
"A" - ütött le a kar. Bólintottam. Szóköz és "h".
"... h" - felelte engedelmesen a vasmúzsa.
"...a hal végül csak felakadt a damilra..." - lelkendezett Harris nyomozó.
"Kamilla" - néztem az utolsó szót. Kivettem a papírt. Ment a szemetesbe. Megdörzsöltem a szemem. Úgy éreztem, jobb lesz mára pihenni...