A mélység titka

Részlet egy partra sodródott hajóroncson talált naplóból.
"...Ahol már csak bálnatetemeken élősködő férgek és hajóroncsokban oszladozó testek hevernek, a tenger mélységes mélyén él egy különös, mesebeli lény. Alakja több tündérmesében, hajósok által szájról szájra terjedő legendában és mondában maradt fenn. Most azonban úgy érzem, hogy eljött az idő bemutatni az igazi, valós mivoltukat ezeknek az elbűvölő, varázslatos lényeknek. Megosztom veled azt a történetet, amit előbb tudtam meg és annyira megrázott, hogy talán, ha leírom, megnyugszom valamelyest.

Apám volt a legjobb tengerész, akit valaha ismertem, pedig jó párszor megfordultam a kikötőben és már minden tengerészt megismertem akárcsak a kurjantásáról is. Az öreg, mint minden valamire való hajós, szerette a jó rumot s esténként, mikor a hajóban éjszakáztunk, nekem is mindig töltött egy kiskanálnyit a teámba maga pedig ivott egy pohárkával. Ilyenkor jókedve kerekedett és mindig mesélt valamit.
Azon a reggelen is kihajóztunk, mikor épp a 15. életévemet töltöttem. Apám egyedül nevelt, tortát a szomszéd asszonnyal csináltatott nekem, bepakoltuk a szokásos holmit és útnak indultunk. A szél kedvező volt, lágyan ringott a "Mariann" a vízen. Anyám után kapta a nevét.
Apám kidobta a hálót, a nagyobbikat, mivel ünnepnap volt. Estére már finom halvacsorával ünnepeltünk és citromos tortával. Apám elővette a szokásos üveg rumot, most azonban nem ivott belőle egy cseppet se. Homlokára ráncok gyűltek. Határozott mozdulattal tette félre az üveget és felém fordult. Tekintete komoly volt tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.
- Emlékszem, amikor még egész kicsi voltál. Már akkor is mindíg itt sündörögtél a hajó körül. Emlékszel még édesanyádra?
- Apa... tudod, hogy még nagyon kicsi voltam...
- Szép nő volt - mondta, mintha észre se vette volna szabadkozó válaszom.
- Mit szeretnél mondani?
- Sokszor kérdezted, hogy halt meg anyád... Ezidáig megkíméltelek és hazudtam.
- Ezt hogy érted? De... anya szívrohamot kapott.
- Fiatal volt és erős. A szíve jól bírta. Hanem...
- Hanem? - kezdtem egyre kíváncsibb és zaklatottabb lenni, ezen kívül láttam, hogy túlsodródunk a szokásos helyünknél. Apám sose ment egy bizonyos ponton túl. Azt mondta, ott már veszélyesek a szelek.
- Amikor olyan 4 éves lehettél, kijöttünk anyáddal egyik nap, azt kérte vigyem el hajókázni. Akkor volt az évfordulónk. Kihajóztunk. A víz nyugodt volt, úgy tűnt semmi sem zavarhatja meg a délutánt. Akkor aztán elértünk oda, ahol mindig meg szoktunk állni. Anyád azt mondta, hogy rossz érzése támadt és vissza akart fordulni. kora délután volt még, alig értünk ki. Meggyőztem, hogy menjünk tovább.
Itt megállt. Olyat láttam arcán, amit addig még soha. Félelmet és szomorúságot egyszerre és egy fénylő kis cseppet legördülni szélescsontú arcán.
- Aztán... - folytatta nagy lélegzetvétellel - aztán egszercsak beborult az ég, elkezdett esni. eleinte csak nyári zápornak tűnt, nem vettem komolyan, a szél ugyanolyan erősségű volt. Úgy éreztem nincs mitől félnünk; tudtam, hogy az eső nemsoká eláll és a szél iránya stabil. Anyád félt. Elkezdett könyörögni, hogy forduljunk vissza. Megegyeztem vele, hogy uzsonna után visszafordulhatunk. Még alig pakoltuk ki ennivalónkat, mikor megpillantottam valami furcsát a távolban. Halnak tűnt, de érdekes háló szerű anyag volt a fejére akadva, melyet lágyan fújdogált a szél. Először ügyet sem vetettem rá, gondoltam csak egy halászhajóba akadt szerencsétlen vergődik a vízből ki majd be, mint egy delfin. Majd újból féltünk, de most mintha már közelebb lett volna, s egyre csak közeledett. Úszása furcsa volt, felső része függőlegesen kiállt a vízből s egyenletesen közeledett, mintha a tenger fenekén lenne egy a testéhez rögzített mozgatórúd, s azzal tolná egyre közelebb valaki. Anyád egyre csak azzal nyaggatott, hogy induljunk már vissza, a gyerek is biztos éhes, nem hagyhatjuk felügyelet nélkül ilyen sok időre... Mivel egyre jobban érdekelt a néha-néha feltűnő, furcsán mozgó valami, próbáltam még marasztalni. Elkezdtünk pakolni. Ahogy visszafelé vettem az irányt, észre vettem, hogy az a valami egyre közelebb úszik, ekkor láttam, hogy valami lilás színű folyadék lebeg utána, amerre megy. Ahogy 50-60 méteres körzetünkbe került érdekes denevérszerű hanghullámokat bocsátott ki, de valami olyan frekvencián, amitől az összes rádió tönkre ment. Anyád észrevette, hogy figyelem a közeledő lényt. Egyre jobban félt és sírva könyörgött, hogy menjünk innen. Segítséget sem tudunk hívni és messze sodródtunk a parttól. Aggódott miattad is.

Apám megállt. Megtörölte homlokát. Arca egyre jobban eltorzult, ahogy visszaemlékezett az eseményekre. Közben észrevettem, hogy egyre beljebb sodródunk és a hullámok magasabbra csapnak, a szél erősödik. Tudtam egy hátsó, vészjelző kis idegszálammal, hogy szólni kéne neki, de egyre jobban érdekelt mi történt és kértem, hogy folytassa.

- Irányt változtattunk, elindultunk visszafelé. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami nekiverődik a hajó falának. Lenéztem és... egyszerre futott végig rajtam hányinger, undor és valami leírhatatlan, bénító félelem. Az a valami nem egy hálót húzott maga után, az a haja volt. Kócos, sötét csomó, melybe fadarabok és vízi növények ragadtak bele és kis testű halak rothadoztak közte. A feje torz volt, orra kicsi, lapos, orrlyuka egy picike gombostűnyi rés. Szeme kerekebb az emberinél és egészen sötét, fehérje nem volt. fülei helyett egy hegyes, manófülre emlékeztető kis csökevény állt, nyaka szinte belesüllyedve vállába, vastag, eres volt, két oldalt kopoltyú szerű nyílások. Bőre nyálkás volt és sötét. De ami a legfurcsább volt, hogy teste bordáitól lefelé elpikkelyesedett és halfarokban végződött. Két oldalán lent szúrós, karom szerű tüskék ágaskodtak és beleakadtak mindenféle tengeri növényekbe, emberi hulladékba. Ezeket vonszolta maga után. Pikkelyei alul lilás folyadék lövellt akárhányszor nekiverődött a hajónak. Olyan mereven bámultam a lényt, hogy anyád odajött. Megpillantotta a szörnyet elborzadt, sírni kezdett, elvonszolt onnan és nógatott, hogy menjünk haza, menjünk innen! A tengeren azonban magára van utalva az ember, nincs segítség és nincs menekvés, nincs kiút. Mindenhonnan víz vesz körül.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy a hajó másik oldalát is veregeti valami. Egy ugyan ilyen lény volt. Megijedtem. Mi van ha többen vannak? Amilyen gyorsan csak lehetett el akartam tűnni onnan. Anyád lement a kabinba, mondtam neki, hogy pihenjen le és mire felébred már otthon is leszünk. Megígértem neki, hogy hazaviszem épségben...

Életemben nem láttam még apámat sírni. Engem is felzaklatott ez az egész, nem tudtam mit gondoljak. Megfordult a fejemben, hogy mégiscsak ivott a rumból még előzőleg, mikor nem figyeltem. De végig józanul beszélt, csak abban nem láttam semmi realitást, amit mesélt. Borzalmas lények, amik megtámadták a hajót...? Az viszont elgondolkodtatott, hogy anyám halálával sose tréfálkozna még véletlenül sem.
Összeszedte magát. Végre is elővette a rumos üveget és jócskán meghúzta. Majd folytatta:

- Előszedtem a régi szigonyokat, egyet-kettőt utánuk dobtam, de gyorsabbak voltak a bestiák. Úgy cikáztak mint a legfürgébb ponty. Azzal a fura mozgásukkal. Egyre többen lettek. Féltem. Életemben először igazán féltem a vízen és megértettem, mekkora veszélyekkel fenyeget.
Aztán egy pillanatra elszorult a szívem, megállt az ereimben a vér, elszédültem és úgy éreztem, hogy leáll az egész testem és agyam egyetlen pillanatra... Furcsa, elfojtott zajt hallottam a kabinból...
Berohantam és szörnyű kép tárult elém. Anyád az ágyon vergődött, testéből két lény lakmározott, száját ragacsos masszával betömték és körülötte vérben úszott minden. Egyszerre éreztem, hogy a szívem megszakad és hogy a dühtől akkora erő gyűlt belém, hogy szét tudnám törni az árbocrudat, mint valami kis fogpiszkálót. Szétcsaptam köztük, kezembe akadt az asztalról a borítékvágó késem és azt döftem beléjük. Testüket megfoghatatlan massza borította és én marcangoltam őket, ahol értem. Előnyön volt, hogy nem tudtak járni, csak csúszkáltak ide-oda, csapkodva és mérges anyagot lövellve. Tudtam, hogy anyádat már nem menthetem meg. Végül én győztem. Kidobtam a két halott lényt a kicsi kerek ablakon, ahol feltehetően bemásztak vagy beugrottak és elbarikádoztam az ablakot. Felsiettem a fedélzetre. Egyre csak felfelé ugráltak, hogy feljussanak a hajóra. A rádiót hiába próbáltam, nem működött. Dobáltam rájuk a szigonyokat, de egyet, ha eltaláltam közülük. Aztán... Az egyiknek sikerül felugrania. Ezen felbátorodva még többen próbálkoztak. Már hárman-négyen a hajón voltak, kezemben a szigonnyal vártam őket és nem érdekelt, hogy belehalok-e a csatába. Ők azonban furcsa mód rám se hederítettek, a kabin felé vették az irányt és csúszós testükkel az ajtónak vergődtek, hogy az kinyíljon. A holttestet akarták. Hiába mentem közelebb, engem mintha nem vettek volna észre. A szemük nem mozgott, rájöttem, hogy vakok lehetnek, ebből arra következtetvén, hogy mélyebben élnek, ahova már nem szűrődik le a fény. Egyre többen lettek, nem tudtam tenni semmit. Amíg egyet visszadobtam, a másik oldalon kettő felugrott. Egyre csak a kabin felé tolakodtak. Ekkor jöttem csak rá, hogy a vérre mennek... Ez első kettő is megérezhette... anyád akkor éppen... Aztán az ajtó megadta magát. Rávetették magukat a holttestre és ettek...

Ekkor apám már egyre nagyobbakat húzott a rumos üvegből. Teljesen kimerült, sírt és dühöngött egyszerre. Nem tudta befejezni a történetet. Engem leküldött aludni a kabinba. Várjunk csak... egy furcsa zajt hallok. Valami verdesi a hajó oldalát..."