A londoni lány

Mivel a most következő történet Londonban fog játszódni, ezért akár kezdhetném úgyis, hogy:

sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, mégrosszabb idő, kibaszott Mary Poppins, LONDON!

 

De mivel ez nem a Guy Ritchie - féle Snatch, azaz Blöff, hanem egy romantikus novella, ezért bátorkodom máshogy kezdeni.

 

 

 

Esős este volt Londonban. A megszokottnál is jobban esett. Épp eléggé, hogy lemossa az utakról a mocskot, melyet a bűnözés, a korrupció, a kábítószer kereskedelem és a prostitúció rakott le. Csakhogy tisztító keresztes hadjárata közben pocsolyákat hagyott hátra maga után. Ezek közül - köszönhetően a rossz látási viszonyoknak -  nekem sikerült az egyik ilyenbe belelépnem, méghozzá pont a közepén.

 

- A picsába! - fejeztem ki kendőzetlenül rosszalásom. - Remek, ez frankón összejött. Előbb az a kalamajka a reptéren, aztán a taxis hozott el rossz helyre, látszik, hogy ma kezdett, ez a megállíthatatlan esőáradat á la koromsötét és végül a cipőm. Mos el kell viselnem, ahogy a víz szépen lassan átáztatja a zoknimat, majd megreked a cipőm aljában. De miért pont hidegvíz? Miért nem lehet legalább most az egyszer meleg? De jól is esne most egy jó meleg, gőzölgő fürdő, vagy legalább egy zuhany. Vagy egy szauna. Ha lúd, legyen kövér, nemde?

 

Miközben ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, elhatároztam, hogy jó lenne útbaigazítást kérnem valakitől, mintsem egész este barangolnom a vaksötétben.

Tudtam, nem túl illendő éjnek évadján - a telefonom szerint 22:14-kor - zargatni az embereket, de bíztam benne, hogyha elmesélem az engem ért szerencsétlen fordulatokat, akkor minden bizonnyal elnézőbbek lesznek.

 

Mindezek előtt persze célszerűbbnek tartottam azt kideríteni, hogy milyen utcán vagyok. Szerencsére a mellettem lévő ház falán, a sötétség ellenére is, sikerült kivennem egy, az épület falától sötétebb, négyzet alakú foltot.

 

- Egy utcatábla, hát persze! Minden magára valamit is adó utcában van. Még Londonban is. Márcsak fel kellett jutnom hozzá, mivel jó három méter magasra volt felcsavarozva a talajtól. De szerencsémre pont mellette volt egy kis virágágyás, melyet egy kisebb, úgy derékig érő kerítés szegélyezett körbe, nyilván biztonsági óvintézkedés céljából, hogy a magamfajta éjjeli baglyok véletlenül le ne gyalulják. Mind a négy oldalán a földbe szúrt, két - három centiméter vastag kis fémrudak vették körbe. Tetejükön hegyek voltak, akárcsak a lándzsáknak. Őket mind a négy oldalról vízszintesen, két sorban ugyanebből az anyagból készült, ugyanilyen vastag rudak vették körbe. Nyilván hogy a kerítés stabil legyen. A tervem az volt, hogy erre felállva fogom leolvasni az utcát, és meghatározni a helyzetem.

 

Miután felálltam a felső vízszintes rúdra, sajnálva tapasztaltam, hogy még mindig túl alacsonyan vagyok a táblához, de viszont vígasztalásképpen az ujjvégeimmel már elértem. Nem volt mit tenni, a dárdahegyekre kellett felállnom. Az a legkisebb problémám volt, hogy majdnem kis hiján átlyukasztotta a cipőm talpát. Ha véletlenül leestem volna, akkor a kerítés akár át is szakíthatta volna a Hugo Boss nadrágom, vagy ami  mégrosszabb, hogy felhasíthatta volna a lábszáram. És vérezni ártalmasabb, mint ázni. Kapaszkodtam. Igyekeztem nem leesni. Esőben, hóban, fagyban, szélben, öltönyben, ázott cipőben, taknyosan most az életemért küzdöttem. Nem akartam úgy végezni, mint az a sok szerencsétlen hegymászó, akiket ott a magasban utolért a fagyhalál. Borotvaélen...akarom mondani lándzsahegyen táncoltam.

 

Mikor végre felértem a táblához, ezt olvastam: Kelly Street. Egy pillanatra elképedtem. Miután leszálltam a kerítésről, gondolkodóba estem. Kelly Streeeeet? Hmmm. Hallottam a nevét már egyszer valahol. De hol? Pedig olyan ismerős. Átpörgettem az agyamon életem elmúlt néhány évének fontosabb konferenciáit, de semmi. Mélyebbre kellett kutakodnom. Sokkal régebbre. És hirtelen mennykőcsapás szerűen villant be egy név: Strauk Zsófia...