A lift

A metro, mint valami óriásféreg az acélkaptárok alatt suhan, szállítja a sok kis emberhangyát. Éteri hang figyelmeztet ez nem alagút, ami mennyországba vezet, tessék kiszállni. Öltönyök és kosztümök egyhangú kavalkádja hömpölyög fölfelé. A mozgójárdán a türelmetlenek szlalomoznak a lusták között. Mindenki arcán maszk, perverzek előtt kamaszlányok használt bugyija, mérges gázzal szembeni védekezés, amely a folyó felől jön. Ott vannak, én is ott vagyok (most veszem észre) a kaptár előtt, hívogat mosolyogva befelé a bejárat. Kamerák pásztáznak, röntgen szemük van, a gondolatokat is látják. Áramlunk be a liftbe. Én szemben állok, a többik háttal vannak a liftajtónak. Mi a faszomért áll mindenki háttal? Ez valami új biztonsági rendelkezés? Elég egy rossz pillantás és már hívnak be beszélgetni fel az emeletre, hátha én vagyok az alvóügynök. Mi faszért kell renitenskedni? Tuti, hogy behívnak most már kurvára biztos. Az a kibaszott kamera szinte belemászik a pofámba. Teljesen átizzadt a ruhám. Remegek, mint valami szaros kocsonya. Talán még nem késő! Beállok a sorba, háttal az ajtónak.
Kapkodom a levegőt, mint egy gyöngyhalász, aki több ezer méter mélyből jön fel, küszködi fel magát. Ugyanaz az álom most már napok óta. Megnyugvásként Timihez bújok a guminőmhöz. Ő mindig olyan megértő! Kár, hogy nem tud mosogatni.