A kudarcról

Minden ember küzd. Küzd az magáért, a boldogságáért. Küzd azért, hogy elérje a céljait. Küzd, hogy szeressék, és elfogadják. Sokszor másokért küzd, azokért, akik ezt megérdemlik. Néha még azokért is, akik nem. El akarja érni azt, hogy szeressék, tiszteljék, megbecsüljék. Be akarja bizonyítani, hogy többre képes, mint amit hisznek róla. Eltűr mindent, ami fáj neki, elviseli a kudarcokat, a bántásokat, csak azért, hogy valóra váltsa álmait. És eközben megerősödik. Megszokja, hogy mindenért meg kell küzdeni, ami igazán fontos. Semmit nem kaphatunk ingyen, mindenért ádáz harcot kell vívnunk. De kivel is? Nem tudhatjuk pontosan. Legfőképp lehet, hogy önmagunkkal. Azzal, hogy le tudjuk győzni azokat a korlátokat, ne adj’ Isten démonokat, amelyek bennünk vannak. Lehet, hogy igaz az, amit sokan mondanak? Talán te vagy a saját szerencséd ellenlábasa? Lehet, hogy végig saját magaddal küzdesz? Vagy mással? De akkor mégis kivel?

Nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól. Amikor az ember a padlóra kerül, megerősíti magát. Hogy szebb lesz, jó lesz, sikerül. Csak bíznia kell. Bízni abban, hogy egyszer eljön az az idő is, amikor könnyebb lesz. Elhitetjük magunkkal, hogy kedvez a sors, fordul a szerencsekerék, de egy idő után mindig a padlóra kerülünk. Miért van ez? Miért van, hogy igazságtalanul kapunk pofonokat, habár nem érdemeljük meg? És miért van, hogy Miért van ennyi miért az életben?

Mindent megteszel érte (jobb esetben legalábbis), hogy elérd azt, hogy valóra váljanak az álmaid. Jelen vagy, figyelsz, mindent megteszel, hogy a legjobbak között legyél. Ha kell, félrerakod a saját érdekeidet, fel is áldozod talán kissé magad, hogy teljesíteni tudj. A szomorú tapasztalat viszont az, hogy nem mindig térül meg. Néha ott állsz a saját romjaid fölött, úgy, hogy mindent megtettél, kihoztad magadból a maximumot, de akkor jön a pofon. Hogy nem elég. Hogy több kell. És ha nincs több? Ha mindent megtettél? Hogy minősítheti a saját tetteidet más úgy, hogy nem tudja azt, hogy mekkora erőket mozgattál meg magadban azért a kis sikerért, amit néha mogorva, néha mosolygós arccal vonnak meg tőled. Magad alá zuhansz. Legszívesebben ordítanál, és kiáltanál, hogy ez nem igazságos! Ezt nem teheti! Nem lehet, hogy nem veszik észre, hogy mennyit érsz! Ezután két dolog történhet. Az egyik az, hogy letörsz, bebújsz a saját csigaházadba, és elhiszed azt, amit állítanak rólad. Elfogadod, hogy nem vagy elég, és elveszted az önbizalmad. Sajnos ez a könnyebb..

A másik a nehezebb, de szerencsésebb megoldás. Az, hogy nem adod fel. Harcolsz. Azért harcolsz, hogy észrevegyenek. Hogy elismerjenek. Hogy kapj valami olyan pluszt, ami miatt megérte. És megerősödsz. Bírod a kritikát, bírod a sértést, mert tudod, hogy több van benned, és meg akarod mutatni magad. Te igenis jobb vagy! Ez szép és jó. Egy kudarcon könnyű így túltenni magad. Még talán a másodikon is. De ekkor már nehezebb. És minél több igazságtalanság ér, annál nehezebb felállni arról a bizonyos padlóról. De felállsz. Mert fel kell állnod. Mert céljaid vannak. És az, aki nem adja fel, révbe ér. Egyszer mindenképpen révbe ér. Az igazán fontos dolgok nem jönnek könnyen. Az elismerés pedig egy igazán fontos dolog, amiért meg is szenvedünk nap mint nap. És egy idő után, amikor már eleget kaptál a sorstól, jön egy kis pozitívum. És aztán még egy. És észreveszed, hogy megváltozott valami. És eljön az, amit akartál. Ezért érdemes küzdeni. Egy kósza mosolyért, és mondatért, akár egy gesztusért, amiért azt érzed, hogy megérte. Ez lesz az, ami megerősít saját magadban. Tudd, hogy jobb vagy! Tudd, hogy meg tudsz tenni bármit! Szorítsd össze a fogad, és bármit elérhetsz.