A kismadár

Egy napsütéses tavaszi délelőtt bújt ki a tojásból - akárcsak másik három testvére. Nem tudta hol van, de a nap melegét már az első pillanattól élvezte.
Soha nem bújt a társaihoz, mint más, átlagos fióka, és sose harcolt túlzottan a finom falatokért. Ám mindig csodálattal nézte, ahogy anyja kitárt szárnyakkal a magasba emelkedett. Vágyta a levegőt, a szabadságot már a kezdetektől.
Eleinte csak nézte a fényt, ahogy be-bekukkantott a falevelek között. tetszett neki a játék, ahogy a fa árnyéka táncolt az alatta elterülő mezőn. És tetszettek a mezőn ringatózó gubós valamik is - már amennyit a fészek pereme látni engedett a tájból. Ahogy elég nagy és erős volt már ahhoz, hogy kényelmesen kilásson a fészekből, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy nézte a végtelen, hullámzó gubó-tengeren.

Aztán egy nap felkapaszkodott a fészek szélére, lenézett a mélységbe, becsukta a szemét és... elrugaszkodott. Tudta, hitte, hogy képes repülni, s bár ha egy felnőtt madár látta volna próbálkozását, repülésnek aligha nevezte volna az összevissza szárnycsapkodást, ám a kismadár valahogy mégis a levegőben maradt. Próbálgatta a szárnyait, a mohón tanulta a manővereket. Egyre ügyesebb lett és élvezte a szabadságot. Ám ahogy meglátta a magasban szálló sast, ő is odavágyott. Még magasabbra. De hiába próbált feljebb kapaszkodni, szárnyai ehhez gyengék voltak, és erőtlenek.
Bármennyire is szerette a repülést, a gubók mindig vonzották a tekintetét és egy nap - csupán kíváncsiságból - rászállt az egyik gubóra. Belecsípett és valami furcsa ízt érzett a szájában. Mák. Nem tudta mit jelent ez a három betű, de jóleső érzés áradt szét benne, becsukta a szemét és hagyta, hogy a szél hadd ringassa a növényt, s vele együtt őt is.
Legbelül talán érezte, hogy nem szabadna, de másnap ismét ott ült a mákgubón. Ismét egy apró csippentés... aztán még egy.. és még egy... Minden megváltozott körülötte. Többé már nem az az erőtlen kismadár volt, aki eddig, hanem a legnagyobb sas, aki a fellegekben száll, olyan magasra, ahol még madár sose járt. Most érezte igazán, mi is a szabadság!
Így teltek a napjai eztán: egész nap repült, s ha úgy érezte, kismadárrá zsugorodik, csak rászállt az egyik gubóra, hogy az egyre édesebb nedűvel simogassa torkát és ismét sassá váljon. A legnagyobbá és legerősebbé.

Észre se vette, hogy egyedül lett. Nem voltak már körülötte a testvérek, nem volt a szülő sem, sehol. De nem hiányoztak neki. Azt se vette észre, mennyire lesoványodott. Egyre kevesebb időt töltött a levegőben, s egyre többet a mákgubókon, ám ő ebből semmit sem érzékelt, neki megszűnt az idő.
Aztán egy nap hatalmas gépek jöttek a mezőre és a hajladozó növények sorra tűntek el a fülsértő hangú monstrumok gyomrában. A nap végére az utolsó szál gubót is végleg elnyelte egy acélgyomor, a gépek elmentek, s a kismadár ott maradt, egyedül.
Kétségbeesetten körözött a föld fölött, hogy akár egyetlen szál növényt találjon, melynek oly édes az íze, és amely oly sokszor a magasba emelte. De nem volt egy sem, mind eltűnt. A kismadár pedig egyre erőtlenebbül körözött a tarló felett, míg végül a maradék ereje is elfogyott.

Lezuhant. Soványan, betegen, piszkos és borzas tollal feküdt a földön. Nem volt ereje felállni, vagy akár megmozdulni. Piciny csőrét megpróbálta kinyitni, hogy anyját hívja, segítsen, de már nem jött ki hang a torkán. Lecsukta a szemét. Majd kinyitotta. Lassan, nagyon lassan. Aztán ismét lecsukta.
Utolsó képként még látta magát, amint repül erdők és mezők felett, magasan. Anyja is vele repül, mellette, és büszke a fiókájára. S akkor értette meg: nincs szükség mákgubókra, nincs szükség édes nedüre.
Utolsó gondolata megsúgta neki: az anyjának mindig is ő volt a sas, aki a legmagasabban száll. S az is marad. Örökre.