A kávéházban

A férfi kilépett az emeletes ház ajtaján. Fekete, derékig érő vászonkabátot viselt, sötétbarna hajába belekapott a szél. Hátrasimította. Fejével visszafordult az épület felé, szemei felvándoroltak az épület ablakain, megállapodva a 17. emelet egy ablakán. Az ablak tárva nyitva volt, és a szél játszadozott a zöld függönnyel, föl-le dobálva azt. A férfi sóhajtott, majd hátat fordított az összes ablaknak. Órájára pillantott, s szép lassan elindult a belváros felé. Noha az utcát tapodták cipőtalpak, és autók haladtak végig rajta végeláthatatlan sorokban, a férfi mégis egyedül volt. Egyedül gondolataival. Arcán aggodalom jelei látszottak, járása, testtartása mégis határozottságot sugallt. A barna bőr aktatáska ritmusosan himbálózott a férfi mellett. Sokan akarták volna tudni, mit is rejteget magában. Vagy, inkább nem szerették volna tudni. A férfi egyik fajtával sem találkozott volna szívesen, kivéve egyel, akihez most is igyekszik.

A férfi felpillantott és az utca túloldalán meglátta útjának célját, azaz, egy hatalmas, üvegablakos felhőkarcolót, melyen a felkelő nap fénye játszott. Az épület homlokzatának tetején egy hatalmas tábla lógott, bőszen hirdetve a „Gold Mine Company” feliratot.
Átmehetett volna a zebrán, de nem tette. Inkább továbbment, s egy kb. 200 méterre lévő Café, üvegajtaját választotta. A bárban már csak néhányan üldögéltek, hiszen az ügyvédek vagy a kosztümös újságírónők már elfogyasztották reggeli kávéjukat, cappucinójukat. Az asztalok erdején át, vezetett egy ösvény a pult felé, ahol egy csinos, fiatal hölgy szolgálta ki itallal a vendégeket. Mosolyától minden gondja elszállt a férfinek, s kedve támadt inni egy forró csokit. Szép lassan oda is sétált, megnézve mindenkit. Az emberek egy pillantásnál többet nem pazaroltak Rá drága idejükből, csak beszélgettek, vagy éppen poharuk felé meredtek. A barna bőr aktatáska egy bárszéken foglalta el kényelmesen a helyét, arcával könnyedén a bejárat felé fordulva. A férfi egy mellette álló bárszéken foglalt helyet.
- Szia. Kérnék egy forró csokit. – kérte udvariasan a pultos-lányt.
- Hello. Máris hozom. – felelte a lány gyönyörű, fehér fogai fényét a férfinek ajándékozva.

A lány, szavait megcáfolva, legyökerezett lábakkal, gyönyörű mosollyal az arcán, a helyén maradt, s elveszett a férfi szemeinek tengerében. A férfit valósággal megbabonázták azok a szemek. A tisztaság, mely a lelke mélyén gyökerezett; a jóság, mely a törzsét, s a csillogás, mely a koronáját alkotta a tökéletesség fájának. A pult mögötti ajtóból köhintés hallatszott. Egy idősödő férfi állt ott, karba tett kézzel. A lány azonnal odakapta a fejét, arca elvörösödött, majd visszanézett a férfire.
- Hja, igen, a forró csoki, őőő, máris, igen. – s fülig vörös arccal, kapkodva nyúlt egy csészéért, majd a hűtőhöz lépett, kinyitotta, s hátrafordult a mosolygó férfihez. – Vízzel vagy tejjel kéri?
- Tejjel kérném. – felelt ismét udvariasan, mosollyal a szája sarkában a férfi.
A lány kivett egy doboz tejet a hűtőből, s teletöltötte vele a csészét, majd betette a mikrohullámsütőbe, melegedni. Mikor kész lett, kivette, a férfi elé tette, azután kivett a szekrényből egy bödönt, teli instant porral, s fogott egy kanalat, majd odasétált a férfi elé.
- Hogy szereti? – kérdezte kíváncsian.
- Szeretném megkóstolni úgy, ahogy maga szokta elkészíteni. – felelte bókolva a férfi.
A lány kacéran elmosolyodott és kimért 2 és fél kiskanálnyi port, majd visszatette a szekrénybe a bödönt, majd az ajtó felé nézett, ahol az a férfi állt. Senki nem volt ott. A lány visszament, és kíváncsian várta az eredményt. A férfi gondosan megkeverte, a kiskanalat lenyalta, s a csészealjra tette; majd fogta a csésze fülét és hangtalanul belekortyolt. A lány nagyra nyílt szemekkel figyelte a férfit, szemében ugyanaz a csillogás. A férfi egy ideig szopogatta a szájában, majd lenyelte. Fölnézett a lányra, pontosabban a szemébe, és mosolyogva szólt:
- Tökéletes. – szavai hatására a lány arcán gyermeki mosoly jelent meg, majd mikor a férfi megint elégedetten tette le a csészét, vékony hangon felkacagott, szemei, mint a gyémánt, úgy csillogtak.

A kávézóba betért egy vendég, s leült egy üres asztalhoz. A lány civódva pillantott a vendégre és vissza a férfire. A férfi kedvesen elmosolyodott, mondva, menjen nyugodtan, itt megvárom. A lány mosolyogva ment ki a vendéghez. Kék farmernadrágot, és rövidujjas piros pólót viselt, hangsúlyt adva domborulatainak. Sima, szőke haja ide-oda ugrált a vállán. Mire visszaért a pulthoz, a férfi már elfogyasztotta a forró csokiját, s épp a tollát tette el. Majd az órájára pillantott, és megjegyezte:
- Sajnos, most indulnom kell. – a lány lágyan oldalra döntötte a fejét, és enyhe szomorúsággal nézte a férfit. – Remélem, még találkozunk. – azzal leszállt a bárszékről, s felvette vászonkabátját. – A forró csoki tényleg remek volt. – a szemeik egymásra találtak, a lány szemében az őszinte szomorúság kezdett terjedni. A férfi elmosolyodott, majd a lányra kacsintott és a csészére nézett, ami mellett egy összehajtott papírdarab volt. A lány ránézett, majd a férfire, s elmosolyodott.

A barna bőr aktatáska a levegőbe libbent, majd az ajtó felé vette útját. A férfi az ajtóból visszanézett: a lányt látta, aki mosollyal az arcán, épp óvatosan a papírt bontogatta ki; aztán az ajtó felé fordult és kilépett rajta, még hallotta, ahogy a lány gyermekien felnevet...