A kastélyban

Lili
Arra emlékszem csak, hogy Perys dühösen leviharzott a lépcsőn és egyenesen felém jött. Nem igazán akart lelassítani, amiből kitalálhattam, hogy nagy a baj.
-    Hogy tehetted ezt? Zayn az enyém volt! – üvöltötte artikulálatlanul. Lendült a karja és egy nagy, szúró fájdalmat éreztem a hasamban. Összecsuklott a lábam és elhomályosult minden. A padlón fekve a hasamat fogtam.
Lábak dobogását hallottam, és mintha egy hangszóróval felerősítették volna a hangokat, annyira hasogatott a fejem. Azt gondoltam, hogy valami baj van. Sejtésem csak erősödött, amikor meghallottam a mentőket. Aztán minden elsötétült.

Zayn
Idegesen sétáltam fel és le a váróban.
-    Zayn, nyugodj már meg! Minden rendben lesz Lilivel! – Liam nyugtatni próbált, de nem figyeltem rá.
-    Az én hibám ez az egész. Ha elmondtam volna Perysnek akkor, hogy nem szeretem, akkor most nem lett volna semmi baja Lilinek. Ehelyett most lehet, hogy az én hibámból valami nagy baj történt.
-    Akkor sem segít, ha idegeskedsz, csak árt neked. Ülj le, nyugodj meg, míg jön az orvos. Aztán, majd lesz, ami lesz. – magyarázta Harry, úgy, mint egy hülyének.
Mérgesen néztem rá.
Idegesen lehuppantam a székre, de megnyugodni nem tudtam. Az a fájdalom amit belül éreztem...szörnyű volt. Az ujjaimat tördelve egyre csak az órát néztem. Mi lehet vele? Már egy órája bent vannak nála. Mi tarthat ilyen sokáig?
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után nyílt az ajtó és egy orvos jött ki rajta, kezében papírokkal.
-    Ms. Ramsay kísérői? – végigpásztázta a várótermet.
-    Mi lennénk. – felálltunk a fiúkkal, az orvos legnagyobb meglepetésére.
-    Nincs semmi komolyabb baja. A belső szervei sem sérültek meg. Az ütéstől ugyan fájlalta a hasát és elég sok fájdalomcsillapítót kapott, amitől egy ideig még nem ébred fel, de megnyugodhatnak. A lánynak semmi baja.
-    Köszönjük doktor úr! Nagyon hálásak vagyunk!- mondtam kezet rázva vele. Idegeskedve továbbment. Szegény. Péntek délután van, és még mennyien vannak a váróban, a vizsgálatokra várva.
Még mindig a székeken ültünk, amikor egy nővér kiszólt a szobából.
-    Bejöhetnek Ms. Ramsay-hez. – mikor mind az öten felálltunk, pontosított.- Ha lehet, most inkább csak egy.
-    Menj te, Zayn! Aztán csak óvatosan, nehogy te legyél itt a következő beteg.
-    Kösz! – besétáltam a szobába, ahol Lili feküdt, kissé könnyes szemekkel.
Még így is mennyire szép. Bár most a szemei kissé beesettek és karikák húzódnak körülötte, ugyanaz az életvidám lány, akibe beleszerettem.
-    Kop-kop! – próbáltam vidámabbra venni a figurát, de nem igazán ment.- Hogy vagy?
Letörölte a könnyeit és sóhajtott egyet.
-    Most már jobban. – a hangja erőtlenül csengett. – Az orvos szerint bent tartanak egy éjszakára.
-    Figyelj, őszintén sajnálom, ami történt! nem tudom, mi üthetett Perysbe. Hogy miért kellet téged bántania? De azonnal megmondtam neki, hogy ne jöjjön többet hozzánk és, hogy szakítok vele.
-    Zayn… én… - a szemeit könnyek lepték el, és a hangját eltorzította az éppen feltörni készülő sírás. – Nem tudom, még milyen titkokat rejtegetsz előlem, de én ezt nem bírom.
-    Akkor vége? Szakítani akarsz? – kérdeztem, most már én is könnyes szemmel. Egy férfi nem sír, főleg ha az híres énekes. De most Liliről van szó.
Megpaskolta maga mellett az ágyat. Hál istennek!
Szófogadón lefeküdtem mellé és átöleltem.
-    Zayn, mire volt ez jó? – kérdezte erőtlen hangon, szinte suttogva.
-    Bocsáss meg nekem! Nem is tudom, hogy miért pont most jött oda hozzánk! De, már nem szerettem sem akkor, sem most. Ezt elhiheted nekem! – magamhoz húztam és megcsókoltam.
-    Azért azt elmondanád, hogy miért volt nálatok Parys? – kérdezte Lili.
Nagyot sóhajtva jeleztem, hogy fogalmam sincs.
-    Ha tudnám, akkor most nem lennél itt! – őszintén néztem a szemébe. – Biztos csak féltékeny volt rád.
-    Rám nincs oka, hogy féltékeny legyen.
-    Azt te csak hiszed, hogy nincs. Én tudom, hogy van! – a fejét az én vállamnak döntötte.
-    Szóval, akkor… - nem fejezte be a mondatot. Talán arra vár, hogy én tegyem meg?
-    Ha akarod… - gondoltam bedobok egy mindenhova jó választ.
-    Tudod egyáltalán, hogy mire gondoltam? – kérdezte kuncogva.
-    Én… nem! – megpusziltam a homlokát.- De ha arra, hogy minden rendben van-e köztünk, akkor elmondom, hogy igen.
-    Köszönöm! – suttogta a mellkasomba, és lehunyta a szemét. Az egyenletes szuszogását hallva, tudtam, hogy elaludt.
-    Lejárt a látogatási idő! – szólalt meg az orvos hirtelen, sürgetve engem.
-    Nem maradhatnék itt vele? – próbálkoztam a lehetetlennel.
-    Persze, ha ad egy autogramot, akkor elintézem.
-    Tényleg? – ha-ha ez nagy poén volt.
-    Na, kifelé! – mutatott az ajtó irányába.
-    Tudom, merre van! – bosszankodtam. Útközben beleakadtam Lili egyik vezetékébe.
-    Tudja, hogy hányan kérdezik meg tőlem ezt naponta.
-    Hányan? – végre sikerült kiszabadítanom a lábamat.
-    Kb. minden hozzátartozó. – az égnek emelte a tekintetét. – Ön kije Ms. Ramsaynek? Talán rokona?
-    A Barátja vagyok. – sikerült még egy vezetékbe beleakadnom.
-    Nagyon szerencsés lány. Ennyien elkísérték a kórházba. Még nem láttam ilyent, pedig már régóta itt dolgozom.
-    Pontosan mió…
-    Kerek 40 éve.
-    Hűhh, az aztán! – füttyentettem
-    Akar még velem csevegni, vagy elmegy végre, és hagyja Ms. Ramsay-t aludni? – megdörzsölte az orrnyergét.
-    Megyek már!- intettem az orvosnak. – Holnap jövök!
-    Viszlát! – morogta és elment, gondolom a következő betegéhez.
-    Szia, Lili, holnap itt leszek! – az ajtóban állva könnyek lepték el a szememet, hogy megint itt kell hagynom.
Nem volt messze a lakásunk, így úgy döntöttem, hogy gyalog megyek. A nap már lement, így kicsit hűvös volt, de nem bántam. A kórházban nagyon fülledt levegő volt. Itt Londonban amúgy is hűvösebb van, mint máshol, de nincs hó, szóval a telet általában meg szoktuk úszni.
Az utcánkba érve nehezen vettem észre a házunkat, mert csak egy szobában égett lámpa.
-    Megjöttem! – kiabáltam, mire Jenny dugta ki a lépcső tetején a fejét.
-    Szia, Zayn! – mosolygott rám.- Gyere, vicces storykat mesélünk.
-    Most inkább nem! – ásítottam. – Megyek, lefekszem.
Megrántotta a vállát és kacagva visszament a szobába. Mosolyogva megráztam a fejemet.
-    Jaj, ti lányok! – lerúgtam a cipőimet. – Felforgattátok itt az unalmas életünket.
Felrohantam a lépcsőn és egyenesen bezuhantam az ágyba. Csak forgolódtam. Lili nélkül szokatlanul nagy volt az ágy. Pedig 21 éven keresztül egyedül aludtam benne. Kiszúrás, hogy pont amikor visszajött ide Londonba, az első éjszakáját kórházban töltse. De így hozta a sors. Vagyis így hozta Perys. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mit gondolhatott, miután kiadtam az útját. Szomorú volt? Vagy talán mérges? Vagy mindkettő? Akárhogy is, nem jöhet többet ide. Soha.
Pont úgy éreztem ma magam, mint amikor Lili Magyarországra ment el.
Az életem akkor egy csapásra megváltozott. Hirtelen üres lett és sivár.
Mikor sikerült elaludnom, végre Lilivel lehettem.
Másnap reggel már korán a kórházban voltam, a nővérkék legnagyobb örömére.
-    Szia, Zayn! - integetett az egyik, amint elhaladt mellettem.
Fejcsóválva ültem le az egyik székre.
-    Áhh, hát megint itt! – a tegnap megismert orvos előttem állt.
-    Mondtam, hogy jövök, nem igaz? – nevettem.
-    Az orvos leült mellém és összeérintette az ujjait. Oh, jaj! Ez nem jelent jót!
-    Tegnap este újra megvizsgáltuk Ms. Ramsay hasát. Kérem, hogy ne akadjon ki azon, amit most mondani fogok! Ms. Ramsay méhe az ütéstől megrepedt. Nem tudjuk, hogy ez állandó állapot-e vagy sem, de most úgy néz ki, hogy egy ideig nem szabad megerőltetnie magát…
Azt hittem, hogy én fogok elájulni. Mintha minden lelassult volna, és megsüketültem volna. Az orvos szája mozgott, de nem jött ki rajta hang. Hogy történhetett ez? És egyáltalán miért pont Lilivel? Megrepedt a méhe? De hát akkor nem tud…
-    Jól van, Mr. Malik? – kérdezte a doki és azonnal a kezemért nyúlt, hogy megmérje a pulzusomat. – Kérem, nyugodjon meg! Még ön is idekerül, ha nem vigyáz! – viccelődött, de nem tudtam nevetni.
-    Hol van most? – sóhajtottam egyet.
-    A röntgenszoba előtt ül. Nem volt hajlandó eljönni onnan. – az orvos megcsóválta a fejét. – Szegény, annyira kiakadt ezen a híren, hogy azonnal összetört.
-    Megmondaná, merre van a röntgenszoba?
Segítőkészen elmagyarázta, hogy hova menjek, és mire vigyázzunk, hogy Lilit ne érje még nagyobb baj.
-    Köszönöm, doktor úr! – kezet ráztam vele és elindultam a röntgen felé. Lili ott ült, ahol mondták. Arcán könnyek folytak csíkban, és a válla is rángott. Szörnyű volt így látni, összetörten, reményvesztetten.
-    Lili – suttogtam, amikor leültem mellé.
-    Annyira sajnálom, Zayn! – átölelt és a vállamon zokogott tovább.
-    Megoldjuk ezt a problémát is. Nem lesz semmi baj. Még jó, hogy veled nem történt semmi. Nem éltem volna túl, ha elvesztelek téged. – megcsókoltam a füle alatti finom bőrt.
-    Kérlek, vigyél haza! – szipogva rám nézett.  – Most inkább otthon lennék, mint itt a kórházban.
-    Gyere! – segítettem neki felállni, és támogatva őt, visszamentünk a szobájába, ahol volt egy pár holmija.
Kiléptünk a kórházból és Lili szeme újra megtelt könnyekkel. Zokogva borult rám.
-    Ohh, Lili. - sóhajtottam. – Ha nem hagyod abba a sírást, még én is elbőgöm magam. Kacagva nézett rám.
-    Nem szeretnéd, ha a sajtó rólad írna? Enyje, Zayn, hová lett a kalandvágyad?
-    Azt nem igazán nevezném kalandvágynak, ha azt írja az újság, hogy „A One Direction egyik tagját tegnap zokogni látták”. Inkább csak óvatosságnak. – felkaptam és megpörgetve megcsókoltam. Kicsi erősebben szorítottam magamhoz, mint szerettem volna.
-    Auu, Zayn! – szomorúan megérintette a hasa oldalát.
-    Bocsáss meg, óvatosabb leszek! – ahelyett hogy felemeltem volna, átkaroltam és úgy csókoltam meg. A szemem sarkából láttam, ahogy villan egy vaku. Te jó ég! Ezek a paparazzik sosem hagynak minket békén.
-    El tudsz gyalogolni a házunkig? – kérdeztem aggódva.
-    A méhem repedt meg, nem a lában tört el! – kacagott és elindult az ellenkező irányba.
-    Kerülünk? – kérdeztem széles mosollyal az arcomon.
-    Hogy? – megállt, hogy a szemembe nézzen.
-    A mi házunk arra van. – mutattam nyugati irányba. – De ha erre indulunk. – mutattam arra amerre ment, vagyis keletre. – Akkor is odaérünk, csak később.
-    Akkor ne várakoztassunk senkit. – az általam mondott irányba fordult és elindult.
-    Várj meg! – futnom kellett, hogy beérjem. – Elmondod, hogy hogy telt az éjszaka a kórházban?
-    Mire vagy kíváncsi? Hogy hiányoztál éjszaka, és többször is felriadtam álmomból, mert nem találtalak magam mellett? Hogy mennyire csalódott voltam, amikor reggel nem voltál ott? – kérdezte egy pillanatra megállva.
-    Igen… erre gondoltam. – a keze után nyúltam.
-    Akkor én is! – mondta, de mikor megfogtam a kezét, elindult, így magával rántott engem is.
Negyed óra múlva oda is értünk.
-    Várj! – állított meg hirtelen. – Szeretném, ha erről nem szólnál senkinek!
-    Arról, hogy kórházban voltál? – kérdezte röhögve.
-    Zayn, kérlek! – szemeit forgatva az ég felé nézett.
-    Oké, tartom a számat. – egy puszi reményében beleegyeztem.
-    Köszönöm! – mondta egyszerűen és benyitott.
-    Se puszi, se ölelés, így ártál haver!- motyogtam.
Belépve teljes sötétség fogadott minket.  Csak köszöntőbulit ne! Annak sosincs jó vége.
Hirtelen felkapcsolódott a lámpa és Jenny sikkantva ugrott elő, majd utána a többiek.
-    Köszöntünk itthon, Lili! – sikítva ölelte át legjobb barátnőjét. Láttam Lilin, hogy tűri az ölelés okozta fájdalmat.
-    Köszönöm, hogy ennyit fáradtatok miattam! – közelebb hívott engem és megcsókolt.
-    Hé, Zayn nem is csinált itthon semmit, mégis ő kap csókot? – Harry értetlenül meredt ránk.
-    Harry, Zayn a barátom, nem emlékszel? – kuncogott, miközben még mindig engem ölelt.
-    Ez akkor sem igazság! – puffogást színlelve lehuppant a kanapéra.
Bólintottam Lilinek, hogy nyugodtan adhat egy kisebb csókot Harrynek. Ha már ennyit fáradtak a buli szervezésével, akkor miért ne?
-    Harry?! – Lili leült mellé és a fülébe súgott valamit. Harry megrázta a fejét.
-    Zayn a barátod, nem én! – monda szomorúan.
-    Nem érdekel, a buli szervezéséért kapsz egy csókot. – óvatosan rászorította a száját Harryére. Harry lehunyta a szemét.
-    Elég volt madárkák, rebbenjetek szét – kacagva magamhoz húztam Lilit.
-    Féltékeny vagy, Zayn? – nevetett.
-    Csak egy kicsit! – segítettem neki felállni, és a lépcsőhöz mentünk. – Mi most felmegyünk, ha nem haragszotok.
-    Kicsit korán van még az alváshoz, nem?
-    Ki mondta, hogy aludni fogunk? – a fülébe suttogtam.
Mosolyogva megrázta a fejét.
Segítettem neki felmenni a lépcsőn, bár minden lépcsőfoknál meg kellett állnunk.
-    Valami baj van, Lili? – kérdezte Jenny aggódva.
Most ő bólintott és megcsókoltam, mielőtt elmondhattam volna a többieknek, hogy mi történt vele.
-    Úgy néz ki, hogy Lili méhe… nos, megrepedt. De az orvos közölte, hogy ez csak átmeneti állapot. Addig meg, nem szabad megerőltetnie magát.
-    Én kinyírom Peryst! – Jenny fenyegetően felemelte a kezét.
-    Nyugi, cica! – Naill féltőn átkarolta, mintha attól félne, hogy ebből Jennynek is baja lenne. Nem is annyira lehetetlen.
-    Akkor most mi felmegyünk. – megfogtam Lili kezét és a vállamra tettem, hogy támogatni tudjam.
-    Lili, biztos, hogy lefekszel pihenni? – kérdezte Jenny, kissé lenyugodva.
-    Kicsit ki kell pihennem magam. Egy kórházban nem igazán lehet.
-    És Zayn nélkül se, igaz? – kacsintott.
-    Pontosan! – nézett rám kacagva.
-    Mehetünk, Lili? – türelmetlenkedtem.
-    Persze! – elindult, amire nem számítottam, így eldőltem.
-    Örülök, hogy vicces lenne, hogyha kórházba kerülnék. – Félig lehajtott fejjel néztem rá.
-    Na, gyere, mielőtt tényleg kárt teszel magadban. - berántott a szobába és becsukta az ajtót. Nekitaszított, és a fülembe suttogott.
-    Beszélni szeretnék veled!
Lefeküdtünk az ágyra, az oldalunkra, és átöleltem, vigyázva a hasára.
-    Mi lesz most? Az tény, hogy így nem…
-    Na, azt már nem! Tartsam magam távol a testedtől? Szerinted milyen férfi vagyok én?
-    Öhm… olyan, aki megérti, hogy a barátnőjének megrepedt a méhe, ezért kímélnie kell magát?
-    Nem, olyan férfi, aki megérti, hogy a barátnőjének most nem szabad, de ő sexet akar.
-    Ez aztán… -nevetett. Olyannyira, hogy megfájdult az oldala.
-    Aaaaa! – sikította. Egyre csak az oldalához szorította a kezét.
-    Lili, jól vagy? – aggódva néztem rá.
-    Semmiség, mindjárt jobban leszek! – suttogta, mintha attól félne, hogy meghallanak minket.
A fájdalma azonban az idő teltével egyre csak erősödött.
-    Be kell mennünk a kórházba! Most! – kiáltottam és felkaptam, azzal a szándékkal, hogy beviszem a kórházba.
-    Azt már nem! Most jöttünk onnan, nem akarok még egy éjszakát ott maradni.
-    Ezzel akkor is be kell mennünk, lehet, hogy nagyobb lett a baj.
-    De csak akkor, ha végig fogod a kezemet! – esketett.
-    Az nem csak tőlem függ! –kuncogtam.
Lilivel a kezemben lerohantam a lépcsőn.
-    Mi történt Lilivel? – Jenny aggódva nézett felé.
-    Nem tudom, de nagyon fájlalja az oldalát. – mondtam, miközben Lili folyamatosan sóhajtozott.
-    Be kell vinnem a kórházba! – kiáltottam, és már szaladtam is vele végig az utcán. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha esetleg elveszítem? Mi lenne velem nélküle?
-    Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem! – sóhajtotta, fájdalomtól eltorzult arccal.
-    A szüleid rám bíztak, nem emlékszel? – kicsit furán nézett rám.
-    Igaz, auuu, de nem kellene ennyire aggódnod értem.
-    Most per pillanat te vagy a legbiztosabb pont az életemben. Nem akarlak elveszíteni.
Lili egyáltalán nem olyan, mint a többi lány. Ő olyan… más. Nem tudom, hogy miért tetszett meg, amikor megpillantottam, és hogy miért pont ő. De nem akarom, hogy miattam baja essen, és akár az életem árán is megvédem.
-    Kérem, hozzanak gyorsan egy hordágyat! A barátnőmnek fájdalmai vannak! – kiáltottam már az épület felbukkanásakor.
-    Mi történt? – kérdezte a doki segítőkészen. Végignéztem rajta. Kb. velem egykorú lehetett, izmos, jóképű… Ébresztő!
-    Amióta hazaértünk, nagy fájdalmai vannak. Legutóbb azt mondták, hogy megrepedt a méhe.
-    Vigyék azonnal a röntgenbe. Készítsenek egy felvételt a méhéről és egyet a hasáról!– utasította az egyik ápolót.- Ön pedig, foglaljon helyet valahol.
-    Doktor úr! Én is vele akarok lenni, ha csak egy darabon is, de mellette a helyem.
A doki megdörzsölte az orrnyergét. Olyan de’ ja vu érzésem támadt.
-    Rendben, de a röntgenbe nem mehet be. Kint kell helyet foglalnia.
-    Köszönöm, doktor.. – kezdtem, hátha kijavít a keresztnevére.
-    Szólítson Adamnek.
Bólintottam és Lili után szaladtam. Megfogtam a kezét és bátorításként megszorítottam.
-    Nem lesz semmi baj!- ígértem. Halványan elmosolyodott, de aztán lecsukódott a szeme.

Lili
Mikor kinyitottam a szemem, újra a kórházban voltam, újra abban a irritálóan fehér szobában, ugyanabban a csövekkel teleaggatott ágyban. Az orvos, aki az ágy mellett állt, ő viszont új volt.
Fiatal, izmos, jóképű. Az átlagos tinilányok álma. Na, de nem az enyém.
-    Ön Ms. Ramsay, ugye? –na, szép, még a betege kilétét sem tudja pontosan.
-    Igen. – a hangom ismét ugyanolyan erőtlen volt, mint előző alkalommal.
-    A fájdalomcsillapítótól, még kissé álmos lehet, meg a hangja is vissza fog térni, ne aggódjon! – kivillantotta feltételezéseim szerint a legelbűvölőbb mosolyát.
-    Nem aggódom, sokkal inkább azért, hogy valami baj van.
Sóhajtott egyet, és leült az ágyam melletti székre.
-    Van egy jobb és egy rosszabb hírem.
Nyeltem egy nagyot.
-    Az ütéstől, amit kapott, nem a méhe repedt meg, hanem terhes volt.
-    Hogy érti azt, hogy… - a szám elé kaptam a kezem, amikor leesett, hogy mit akart mondani, hogy elfojtsam a feltörni készülő sikítást.
-    Sajnálom, de elvetélt.
Könnyek csorogtak le az arcomon. A kisbabám. A meg sem született kisbabám, akinek a létezéséről sem tudtam, meghalt.
-    Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnia. Őszintén!
-    Semmi baj. Ön csak a dolgát végezte. – az ajtó felé pillantottam.
-    Kint vár. Neki még nem szóltam, gondoltam, hogy talán ön szeretné vele közölni.
-    Igen, köszönöm! Megtenné, hogy behívja! – a sírástól alig lehetett hallani a hangomat.
-    Persze! – eltűnt az ajtó mögött, a helyét azonnal Zayn vette át.
-    Valami történt, igaz? – kérdezte aggódva.
Bólintottam és a kezét a hasamra raktam.
-    Nem repedt meg a méhem. Teherbe ejtettél. – megint sírni kezdtem.
-    Van egy olyan érzésem, hogy nem örömödben sírsz.
-    Elvetéltem, Zayn! Még csak nem is tudtam, hogy létezik, de máris meghalt. – a nyakába borultam, és csak sírtam.
-    Ohh, Lili! Nyugodj meg! – a hátamat paskolta.
Mellém feküdt és átölelt.
-    Figyelj, én már annak is örülök, hogy neked nem lett bajod. Őt meg..- a hasamra tette a kezét- rendezünk neki egy jelképes temetést.
Újra erőt vett rajtam a sírás. – Nem, nem kell. Jobb ez így. Még túl fiatalok vagyunk egy gyerek felneveléséhez.
-    Pár év múlva visszatérünk erre. – suttogta a nyakamba.
-    Szóval pár év… hm? – a mellkasának dőlve hallgattam a szívverését.
-    Attól függ, hogy milyen kedvemben találsz… - kényelmesen a feje alá rakta a kezeit. – És én…
-    Na, mi te?
-    És én örökké szeretni foglak!
-    Ahhoz előbb gyűrű kéne, nem? – kikerekítettem a szemeimet.
-    Most már az is kell? Hogy ti lányok mennyire telhetetlenek vagytok! – sóhajtott és felém fordulva megcsókolt.
Pár óra múlva bejött az orvos és gyorsan kipaterolt minket, mondván, hogy semmi bajom sincs..
-    Ha mégis lennének fájdalmai, itt van ez a nyugtató, ebből vegyen be. - a kezembe nyomott egy gyógyszeres tégelyt.
-    Köszönöm a fáradozását! – kezet ráztam vele és Zaynnel az oldalamon elindultam a lakásuk felé.
Az út szokatlanul másképp telt. Zayn mintha teljesen felszabadult volna. Sokszor megálltunk és magához húzott, hozzáteszem erősebben, mint tegnap, megcsókolt, közben a hasamra tette a kezét. Elvolt.
-    Szerintem te örülsz a legjobban annak, hogy nincs megrepedve a méhem! – kuncogtam.
-    Ugyan miért? – sunyi. El s hiszem, hogy nem értette a kérdést.
-    Ohh, nagyon is tudod te azt! – mosolyogva elindultam. Hátrafordulva nem láttam sehol. –Zayn, ez nem vicces, merre vagy?
Sehol senki, de még egy mukkanást sem hallottam.
-    Nagyon vicces, igaz? Aaaa! – valaki(!) átkarolt hátulról.
-    Hiányoznék neked. – suttogta a hajamba.
-    Csak szeretnéd! – kiperdültem a karjaiból és elkezdtem futni. Vagyis szerettem volna. Utánam rohant és elkapott.
-    Hova hova? – kérdezte, miközben én igyekeztem kiszabadulni.
-    Szeretnék minél előbb otthon lenni… - sóhajtottam. Végre elengedett.  Kézen fogva sétáltunk tovább.
Úgy éreztem mintha kicseréltek volna. Persze szomorú voltam egy kicsit a történtek miatt, de Zayn mindenért kárpótolt. Igyekszem ezt megköszönni neki. Valahogy.
-    Megjöttünk! – mindenki meglepődve nézett felénk.
-    Lili?! – Jenny értetlenkedve nézett rám – Hogy hogy ilyen hamar elengedtek?
-    Készüljetek fel, hogy amit most mondani fogok, az nem mindennapi. Nem repedt meg a méhem. Azt mondták, hogy előfordul az olyan, hogy ha valaki elvetél, azt megrepedt méhnek nézik.
-    Elvetél? – Jenny dühösen nézett rám. – Te terhes voltál?
-    Igen, de …
-    Nincs de Lili! Eszednél vagy te? Te védekezés nélkül…?
-    Jenny, Lili most élte át azt, hogy milyen elveszteni egy gyereket. Légy oly kedves és ne ócsárold! – kiáltott Zayn. Nem a legjobb személlyel vitázik. Jenny dühösen kirohant. Hallottuk, ahogy egy autó lefékez, és nekihajt valaminek. Automatikusan kirohantunk. Az úttesten Jenny feküdt eszméletlenül.
-    Jenny! Jenny, ébredj! – kiáltotta Naill Jenny kezét szorongatva.
Jenny
A kórházban tértem magamhoz. A karomból vékony csövek lógtak ki, és infúziót is vezettek belém. A fejemhez nyúlva hirtelen éles fájdalom hasított belém.
-    Szóval még élek! – idegesen felnyögtem, mintha az talán jobb lett volna ha….
-    Áh, felébredt! – egy orvos jelent meg az ajtóban.
-    Jónapot! – bátortalan voltam, holott tudtam, hogy látott már máshogy is.
-    Szólítson Adamnek? – sóhajtott.
-    Adamnek? – hirtelen elkacagtam magam, de megfájdult a hasam is.
-    Óvatosan! – hirtelen mellettem termett és a hasamra tette a kezét. Az érintése megnyugtató és kellemes volt. Kissé elidőztem a gyönyörű, égszínkék szemei bámulásával.
Ébresztő, Jenny! Neked barátod van, nem is akárki!
-    Majd… még benézzek magához, hogy rendben van-e. – megköszörülve a torkát, kiment az ajtón.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, a kételyeimmel, amit ez az orvos keltett bennem hirtelen. Miért érzek így iránta, hiszen nekem van barátom, akit szeretek is és… Talán már nem annyira?
-    Jenny! – Naill futott be az ajtón, rögtön az ágyamnál állva. Könnyes szemekkel fogta meg a kezem. – Úgy örülök, hogy semmi bajod sincs.
-    Nincs, valóban. – kicsit hűvösen viselkedtem vele, bár magam sem tudom, hogy miért.
-    Valami baj van? – kérdezte aggódva Naill.
-    Csak… még egy kicsit fáj az oldalam! – suttogtam, több szempontból is. Egy, mert nem akartam, hogy még jobban fájjon a hasam, kettő, mert nem akartam, hogy hallja a hazugságot a hangomban.
-    Akkor majd este kapsz egy masszást! – rátette a kezét a hasamra. Kezének tapintása szinte ismeretlenül hatott, és érdes, száraz volt a bőre. Nem olyan, amilyent megszoktam tőle.
Szomorúan rámosolyogtam, de aztán lehunytam a szemem, hogy ne kelljen magyarázkodnom amiatt, hogy miért vagyok szomorú. Mikor újból kinyitottam, Naill már nem volt ott.

Lili
-    Lili, haza tudnál jönni? Kellene a segítséged valamiben. – Zayn hangja hallhatóan fura volt. De nem értem rá ezzel foglalkozni. Számított a segítségemre. Bár ide is ő küldött.
Beraktam a kocsim- Zayntől kaptam születésnapomra, hiába mondtam neki, hogy ne költsön ennyit rám, minthha a falnak beszéltem volna – csomagtartójába a holmikat és elindultam hazafelé.
Úgy utálom az itteni forgalmat. Minden az ellenkezője az otthoninak. Jobb helyett bal, bal helyett jobb.  Befordultam a kocsifelhajtóra, és leállítottam a motort. Kivettem a zárból a slusszkulcsot és elindultam a ház felé. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki kikukucskált az ablakon, mikor elfordultam. Benyitottam az ajtón, és mindenütt rózsaszirmok hevertek, vagyis egy ösvényt alkottak. Kíváncsian követtem a rózsasziromutat a nappali felé. Az út nem tartott volna olyan sokáig, ha nem állok meg minden egyes virágnál gyönyörködni. Befordultam a szobába, és akkor… mindenki felém fordult. Ott volt a családom, a barátaim, mindenki, akit szerettem, sőt, még Jenny is. Kiengedték a kórházból. Mind ott álltak, középen pedig, elegánsan felöltözve Zayn. Sírva fakadtam az örömtől.
A térdem megremegett és régi ismerőseim – üdv- a pillangók életre keltek a gyomromban. Még mindig képes úgy elvarázsolni, hogy csak őt lássam, és ne érdekeljen senki más.
Kissé közelebb lépett hozzám, és letérdelt előttem.
-    Lili Ramsay. Már régóta meg szerettem volna tenni, de nem volt hozzá elég erőm. Amióta megláttalak, beléd szerettem, de nem akartalak megbántani azzal, hogy esetleg…
-    Mond már el neki! – kiabálta valaki a tömegből.
-    Ohh… és mivel valami oknál fogva, nektek, lányoknak annyira fontos… találtam egy ilyent is…
A szám elé kaptam a kezem, amikor megcsillant a gyémánt a gyűrűn.
-    Lili Ramsay, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – felhúzta az ujjamra a csillogó karikát, és mélyen a szemeimbe nézett.
-    Tekintettel a körülményekre… igen!- suttogtam, majd gyorsan hozzátettem. – De a gyűrűs poénért kapsz! – meglengettem az ujjamat előtte.
-    Én inkább törleszteném! – mondta, és mielőtt bármit tehettem volna, átkarolt és megcsókolt.
Hatalmas fütty és taps hangzott fel. Mindenki éljenzett minket.

10. fejezet: Holtomiglan - holtodiglan!
Csak álltam Beccaval a tükör előtt és csodáltam a ruhámat. Nem tudtam elhinni, hogy férjhez megyek, és a férjem nem más… mint Zayn. Ez 19 éves fejjel elég bizarrnak tűnt, de szerencsémre a barátaim, és a családom támogattak mindenben. Még utoljára végig simítottam a ruhámon, és Beccaval az oldalamon lesétáltam a földszintre. Az esküvő a srácok házának kertjében volt megtartva, így nem kellett messzire sétálnom. Minden olyan csodálatos volt. A kert végében volt felállítva az oltár, és odáig egy csodálatos "folyosó" vezetett virágokkal és szalagokkal díszítve. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az én esküvőm volt. Belekaroltam apukámba, aki még egy utolsó puszit adott egy " az én kislányom végre felnőtt" kíséretében, és elindultunk az oltárhoz. Annyira furcsa érzés volt, ahogy mindenki engem nézett, de boldog voltam. Egy könnycsepp még ki is csordult. Mikor megláttam Zayn örömtől csillogó szemeit, és azt a mosolyt az arcán, amikor rám nézett, szívem szerint odarohantam volna hozzá, de az mégis hogy nézett volna ki? Lassan, kis léptekkel ugyan, de végre odaértünk Zaynhez, és óriási mosollyal odaléptem hozzá.
Eltátogott nekem egy "szeretlek"-et, én pedig elérzékenyültem, nem értettem magam. Zayn megemelte az állam, letörölte könnyeim, majd a papra néztünk és szinte egyszerre bólintottunk, hogy kezdheti.
-    Kérem, ismételjétek utánam - szólt a pap és Harryhez fordult. – Én Zayn Malk..
-    Én Zayn Melik- kezdte, mire nekem máris könnyek szöktek a szemembe.
-    Esküszöm az élő Istenre…
-    Esküszöm az élő Istenre..
-    Aki Atya, Fiú, Szentlélek..
-    Aki Atya, Fiú, Szentlélek - ismételte a pap után, én pedig mosolyogtam rá.
-    Teljes Szentháromság..
-    Teljes Szentháromság..
-    Hogy Lili Ramsay-t…
-    Hogy Lili Ramsay-t…- rám mosolygott, miközben megfogtuk egymás kezét.
-    Akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem.
-    Akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem - nézett rám határozottan Zayn.
-    Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint feleségül.
-    Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint feleségül.
-    Hozzá hű leszek, vele megelégszem..
-    Hozzá hű leszek, vele megelégszem..
-    Sem betegségben, sem egészségben, sem szegénységben, sem gazdagságban..-Sem betegségben, sem egészségben, sem szegénységben, sem gazdagságban..
-    El nem hagyom.
-    El nem hagyom.
-    Vele tűrök, vele szenvedek..
-    Vele tűrök, vele szenvedek..
-    Holtomiglan, holtáiglan.
-    Holtomiglan, holtáiglan.
-    Zayn, akarod-e feleségedül az itt jelenlévő Lili Ramsay-t?
-    Akarom.
Én is elismételtem a fogadalmat. Bár kissé halkabban, mint Zayn, ez nem bizonytalanságot tükrözött, csak egyszerűen a boldogságtól alig jött ki hang a torkomon. Na meg elvesztem azokban a gyönyörű, mélybarna szemekben.
-    Lili Ramsay, akarod-e férjedül az itt jelenlévő Zayn Malikot? - fordult felém a pap.
-    Akarom - jelentettem ki magabiztosan.
-    Húzzátok fel egymás ujjára a gyűrűt.- mondta a pap, és Zayn abban a pillanatban meg is fogta a kezem, és felhúzta a gyűrűt. Valami fura érzés járta át a testem, de nem tudtam mi az. Felhúztam én is Zayn ujjára a gyűrűt és mosolyogva a papra néztünk.
-    Hivatalosan is házastársakká nyilvánítlak titeket, csókoljátok meg egymást.
Zayn ajkait az enyémekre tapasztotta. Finoman, rajongva csókolt meg.
Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról… Csak azt tudtam, hogy szeret, és akar, és az övé vagyok.
-    Umm... Bocsi, hogy zavarok,de indulni kéne a vacsorára. – Naill megkocogtatta Zayn vállát.
-    Jobbkor nem is juthatott volna eszedbe, haver! – Zayn állának döntöttem a fejemet.
Besétáltunk a házba, ahol az egész nappali ki volt pakolva. Rengeteg kaja volt. Niall legnagyobb örömére.
Igazából ez nem egy hagyományos esküvő volt, mint terveztük, csak ilyen a legszűkebb körben rendezett. Csak azén és Zayn családja, a fiúk, és Jenny volt ott. Miután mindenki sorban gratulált nekünk, leültünk a nagy sok személyes asztalhoz, amit direkt erre az alkalomra hozattunk. A menün viszont elég sokan törtük a fejünket. Sorra vettük, hogy ki mit szeret, végül a vegyestálak mellett döntöttünk. Némi salátával és természetesen pezsgővel meg vörösborral megspékelve.
Vacsra után rohantam átöltözni, a táncolós, de elegáns ruhámba. Zayn füttyentett, amikkor meglátott.
-    És íme, az én gyönyörű arám.
Szorosan magamhoz vontam és a zene ütemére ringatni kezdett. Szinte extázisba kerültem a vele való táncolásnál. Nagyon jól táncolt, meg is látszik, hogy tánctanárhoz járnak. Annyit táncoltunk, hogy már fát a lábam a magassarkúban. Levettem és mezítláb folytattam a táncot. Mosolyogva öleltem át a nyakát.
-    Milyen Mrs. Malik-nak lenni? - mosolygott rám Zayn, miközben megpördített.
-    Fantasztikus. El sem tudom mondani - lelkesedtem, és homlokom az övének döntöttem, majd megcsókoltam.
-    Örülök. – mondta, és kipörgetett, aztán vissza a mellkasának. Nagyon sokat nevettem közben.
Mikor pörgősebb táncok következtek, én leültem, mert már amúgy is fájt a lábam, hát, még ha ugrálok. Mikor Zayn is leült mellém, a szívem hirtelen a torkomba ugrott.
-    Annyira szeretlek! – súgta a fülembe, és megcsókolta a fülem mögötti finom bőrt. Az hittem, hogy semmi hátsó szándéka sincs. Aha, de volt. Felhúzott a székről és beállított maga mellé táncolni. Sóhajtva megvontam a vállam és elkezdtem a zene ütemére ugrálni.
Újra lassú szám jött, Zayn pedig ismét magához húzott.
-    Szabad egy táncra, Ms. Malik?- kérdezte mosolyogva.
-    Örömmel Mr. Melik! – átöleltem és a zene ütemére ringtunk, egymáshoz simulva.
-    Lekérhetem a hölgyet? – anyu állt mellettem.
-    Persze, csak tessék! – kezet csókolva nekem,átadott anyunak.
-    Istenem, kicsim. Én most annyira büszke vagyok rád - nézett rám könnyes szemekkel anya.
-    Köszönöm.
-    És tudd, bármi történik, hozzánk bármikor jöhetsz - ölelt át szorosan, én pedig viszonoztam a gesztust.
-    Tudom, és köszönök mindent - húzódtam kissé távolabb, és mélyen a szemébe néztem.
-    Egy szülőnek ez a dolga - nevette el magát anya. Éjfél előtt öt perccel elindultam megkeresni Zaynt, mert teljesen elvesztettük egymást a tömegben, hiába táncoltunk együtt egy órát. Mindenkire mosolyogtam, meg minden, aztán végre megláttam Zaynta fiúkkal beszélgetni.
-    Éjfél után velem sem ússzátok meg a táncot - léptem a hátuk mögé, mire ők összerezzentek, és hátrafordultak.
-    Jesszus, Lili, marhára megijesztettél!- kapta a szívéhez a kezét Niall. Mosolyogva vállon bokszoltam.
-    Lili!- a barátnőim sikítva rohantak hozzám. – Már mindenhol kerestünk! – sikították még mindig egyrészt a zene hangereje, másrészt az izgatottság (?) miatt.
-    Minek örültök ennyire? – kérdeztem teljesen tanácstalanul.
-    Most ugye csak viccelsz??! – Értetlenkedett Betty. – A legjobb barátnőm egy énekes felesége. – vállon bokszolta Zaynt, mintha várná a megerősítést.
-    Tessék? – Zayn felénk fordulva átkarolt. Elnevettük magunkat a lányokkal. 
-    Velünk is táncolsz? –Eleanor kérdőn pillogott felém.
-    Az este még hosszú, de most mindjárt éjfél. – felém fordulva a fülembe súgta. – Mit fogsz kívánni?
-    Veled már minden kívánságom teljesült. Mi kell még? az állának döntöttem a homlokomat, és elmosolyodtam.
-    Igazad van. –felemelte a fejemet és huncutul rám mosolygott, amitől megjelentek a gödröcskéi.- Nekem viszont van egy meglepetésem.
A kert felé húzott és leültetett a padra. Mellém húzódott és szorosan átkarolt.
-    Még egy perc – nézett az órájára, és amikor a mutató a tizenkettesre ért, tűzijáték zaja töltötte meg a tájat. Gyönyörködve néztem a színes fényeket. – Még nincs vége. – suttogta Zayn, és egy „Éljen az ifjú pár!” felirat jelent meg az égen. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, és Zayn felé fordulva hosszan megcsókoltam őt.
-    Köszönöm! – mondtam a meghatottsággal küszködve.
-    Tartalékold az energiádat, mert még táncolnod kell velünk! – emlékeztetett Jenny.
-    Tudom! – Zayn segített felállnom és az irányt a ház felé vettük.

Befejezés:
-    Még apu! Lovacskáztass még! – nevetett Gracy Zayn hátán ülve. Zayn felállt és körbefutott, Gracyvel a nyakában.
Mosolyogva néztem őket. Milyen gyönyörű egy kislány.
A terhesség a legszebb dolog volt, amit átélhettem. Zayn minden nap, mielőtt elment volna a koncertekre, elköszönt tőlem, és a még meg nem született kislányuktól is. Aztán 2012 nyarán megérkezett Grace Malik. 3150 g-mal és 50 cm-rel.
Mikor elvetéltem, azt hittem, hogy soha többé nem tudok teherbe esni, de Zayn rácáfolt erre, és most a legtüneményesebb kislánnyal lovacskázik.
-    Vigyázz a picire! – intett mindig mosolyogva.
-    Még, még apu! – Zayn lankadatlanul futott körbe a szoba közepén.
-    Gracy, szerintem apu elfáradt. Neked meg ideje aludnod egyet. – szóltam Gracyhez kedvesen.
-    Ohh. – Gracy sóhajtott egyet, de lekéredzkedett és szomorúan a szobájába indult.
Nem szerettem nézni, amikor ennyire szomorú, de a délutáni alvás elengedhetetlen számára, mert akkor este nyűgös, ha nem alszik.
-    Annyira édes! – mosolyodott el Zayn rám nézve. – Akárcsak az én gyönyörű feleségem.
-    De a férjem sem utolsó! – mondtam határozottan. Felvont szemöldökkel nézett rám.
-    Mi az, hogy utolsó?- kérdezte kacagva, miközben óvatosan lelökött a kanapéra. – Volt már több is?
-    Tudod, hogy hogy értem! – sóhajtottam egyet, amikor megcsókolta a hasamat.
-    Persze! – lehúzta a fejemről a pólómat.
-    Hé! – suttogtam, félve attól, hogy Gracy még nem aludt el. – Ne itt! Nem akarom, hogy a kanapén mindenhol fehér folyadék legyen.
-    Emlékszel, amikor találkoztunk? – elterelte a témát. Hm… nem a legjobb taktika. De rendben.
-    Hogy is felejthetném el. Te rögtön belém estél, és nem merted megmondani. Hogy ne emlékeznék?
-    Jó, akkor arra is emlékszel, hogy nem csináltak abból problémát, amikor a kanapén fehér valami folyadékot találtak?
-    Ha most hallanák a fiúk, hogy egy 2 és fél éves kislányhoz hasonlítod őket, azt hiszem, hogy kiakadnának. – elkacagtam magam.
-    De akkor sem úszod meg! – felkapott, és felcipelt a lépcsőn. Emlékek öntöttek el. Ahogy Zayn a londoni lakásuk lépcsőjén cipel felfelé, ahogy lerak az ágyra, és ahogy majdnem megcsókol.
Éppen lerakott az ágyra, amikor eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem
-    Jaj, a csirke. Beraktam a sütőbe és még nem vetem ki! – suttogtam, Zayn fülébe.
-    Vedd ki onnan, aztán gyere vissza!
Miután sikeresen megmentettem, lefeküdtem az ágyra.
-    Szeretnél még egy lurkót? Akkor nem lesz nyugtod!
-    Tőled, akár tizet is! – mondta, mielőtt nekem vetette magát. Ohh, hogy soha nem fog megváltozni. Mindig az a szépszemű, gyönyörű arcú pasi marad, akit megszerettem. És azt hiszem, hogy elmondhatom, hogy ez örökre így marad.