2007 augusztusában lányom leesett a hintáról, de olyan szerencsétlenül, hogy letört egy darab a könyökéből. Akkoriban töltötte negyedik születésnapját. Debrecenben voltam épp, de mintha szárnyam lett volna, olyan sebesen iramodtam haza.
A kórházban felállították a diagnózist. Begipszelték a kezét, bízva abban, hogy a csont visszaforr. Bő egy hét múlva a kontrollvizsgálaton megállapították, hogy az izmok elhúzták a csontot,magyarán elmozdult és így nem fog soha összeforrni.
„Meg kell tűzni!“ - állapította meg Bársony doktor. „Lehet helyi érzéstelenítéssel és ott van az altatásban végzett műtéti beavatkozás lehetősége is."
Altatásban. Rémálmaink netovábbja. Az altatás, mint abszolút kockázati tényező. A víz kivert rögtön alul felül. Ismerve a magyar egészségügyet - Bársony doktor szakértelme ide vagy oda - nagyon féltünk. Zsigerbe hatolóan.
Hosszas dilemma után rettegve, de az altatás mellett döntöttünk. A helyzet kegyetlenségét igazából az a tudat adta, hogy az eljövendő rossz biztos tudatával kellett „tudatlan“ gyermekünkkel szembenéznünk.
Természetesen nem volt kétségünk a beavatkozás szükség-szerűségéről és hasznosságáról, de akkor is. Somolyogva várta az elkerülhetetlent. A boldog tudatlanság mosolya sugárzott az arcáról. Majdhogynem ő vigasztalt bennünket.
Kitűzték a műtét időpontját, melynek reggelén teljes felszereléssel megjelentünk a kórházban. És megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Amíg nem vésik valakinek a fogát, elvileg még bízhat a fogorvosokban és abban, hogy különösen nagy rossz nem történhet vele a rendelőben. De akinek már szétvágták az ínyét, áttörték kalapáccsal, hogy a gyökerek között elhelyezkedő gennyzacskót eltávolítsák, már csak gyomorideggel tud belépni, azon a bizonyos ajtón, de a száját is alig meri kinyitni.
Nem kell hozzá nagy ész, hogy kijelenthessük: ha tudta volna mi vár rá, nem lett volna ennyire nyugodt. Bár erre az állításomra is rácáfolt.
Gyors műtét, mosolyogva ébredés.
“Honnan van ennek a gyereknek ennyi lelki ereje?!“ - kérdeztük egymástól a feleségemmel. Hihetetlen érzés volt. A kórházi részleg valamennyi dolgozóját - áldja meg őket az Isten - bámulatba ejtette a kicsi hozzáállása. Csak este görbült a szája, mikor magára kellett, hagynunk, de akkor egy nagyobbacska kislány, Császár Anikó felügyelte.
Szülőként is felváltva látogathattuk, pontosabban egyszerre csak egyikünk lehetett bent. Kegyetlen szabály, ami alól néha adtak kibúvót.
Eltelt a kötelező lábadozási idő, de kálváriánk ezzel még nem ért véget, hiszen a vasat, amit behelyeztek, el is kellett távolítani. Ugyanolyan műtéti úton. Rutinvizsgálatok sora - köztük az általam rettegett vérvétel - majd aneszteziológiai vizsgálat.
„Kicsit szörcsög, meg van fázva, nem tudom vállalni a kockázatot.“
A lélekben felkészített gyermek, aki félelmeit idáig le tudta gyűrni, most elbocsájtatott. De félelmeit, felgyülemlett feszültségét hazavihette. Nem szólt, nem lélegzett fel, nem mondta, hogy de jó. Ha nem is volt képes felfogni pontosan mi is történik körülötte, könyökfájása emlékeztette, hogy megpróbáltatásai még nem értek véget.
Az újabb műtéti utáni ébredése hasonlóan könnyű volt, de látszólag most nagyon nem volt magánál, csak a hangunkra reagálva mosolygott, de a szeme életlenül és zavarodottan forgott körbe-körbe, mint ha épp egy körhintából szállt volna ki. De mosolygott, az anyja hangját hallva. Hihetetlen! Egy ilyen kicsi gyerek és ilyen lelkierő!
Most sokan fanyalogva mondhatják, hogy könnyű neki, hiszen az élet még nem törte meg. Igen kérem, még nem. Teljesen normális, hogy valakit négyévesen műtenek ugye?! Az fel sem merül, hogy mi a fóbiásak, a fanyalgók tesszük azzá gyermekeinket és így a világot is, amilyen rettenetesen elviselhetetlenné az vált. Nem értek egyet azzal a hozzáállással, hogy az életben majd megtanulja és rosszabb, ha kíméljük és védeni próbáljuk. Igaz lenne, ha a világ nem lenne tele futóbolondokkal, ha minimális erkölcsi tartással rendelkező emberek küzdenének a természet erőivel, de nem egymással. Az igazságtalan világ, élet ne attól legyen igazságtalan, mert alapelemünk, és alapvető probléma megoldási „eszközünk" a másik elakasztása, a betartás, a gáncsolás, a kirekesztés. Ebben a mocsok világban a legkisebb „szabálytalanság“, ha nem engedjük, hogy gyermekeinket összemocskolja, más elrontott, eltékozolt életének sara.
Az ilyen kis hősök mosolya az, ami utat, példát mutathat nekünk. Elég csak a lányom tűrőképességére, kitartására gondolnom, ha nehéz helyzetbe kerülök, és máris nem fáj, ami addig kibírhatatlan volt. Több erőt ad, mint bármilyen kitüntetés, bátorítás, pénz és rang. Nyugodtan kijelenthetem, az én példaképem a lányom.
