A Hold alatt

Nagyon fáradt volt, szinte már összeesett, nem bírta tartani magát. Büszkesége mégse engedte, hogy rongybabaként omoljon ágyára. Egyedül volt, mint minden péntek éjszaka. Mások ilyenkor már azt sem tudják, hol vannak az elfogyasztott pia hatására. Kiütik magukat, aztán másnap: „Nem, nem soha többé!” – fogadkozással hajolnak wc kagyló felé. Ő még sosem rúgott be, nem is akart. Tudta, hogy nem oldana meg semmit!

Pár percnyi önfeledt érzés, majd mikor kitisztult a fej, akkor minden hatványozottan tér vissza! Plusz még a bűntudat is, nem akarta át élni! Így is elég volt, így is összetörte, amit cipelt. Nem akarta, de a szíve volt az, ami lassan megölte. Pedig mindene megvolt! Szép család, jó mód, annyi zsebpénz, amiből mindig jutott egy-egy gyorsétteremben eltöltött ebédre, ruhákra, vagy arra hogy sarki hajléktalannak jusson pár százas. A koldus mindig megköszönte, ő pedig csak mosolygott. Mindene megvolt, de már nem akart élni!
„Nem vagyok kurva!” – suttogta halkan, miközben ledőlt az ágyára. Térdeit felhúzta melleihez, majd átfonta karjaival. Szemeit éjjeli szekrényén lévő képre szegezte. Mintha kést szúrtak volna a szívébe.
„Miért tetted?” – kérdezte a szobát betöltő félhomálytól. „Hogy lehet valaki ilyen! Hogy tudják elárulni azt, akit szeretnek?”

Már több mint, egy év telt el, azóta mióta látta a barátját, azzal a másikkal. Karácsony volt, a belvárosban sétált ajándékokat próbált venni a családjának és Neki! Először nem hit a szemének, de nem hagyta nyugodni, amit lát! Tovább ment, aztán mikor az összeölelkezett párocska megfordult megszakadt valami ott bent… Ők voltak, a fiú, akit szeretett és a barátnője, akivel felnőttek, akivel mindent meg tudott beszélni, akivel szinte minden féltett titkát megosztotta. Nem látták őt, elrohant, de senki nem vette észre, a könnyes szemmel szaladó lányt. Otthon is tartania kellett magát, mert megkapta volna az egész családjától, hogy: „Mi bezzeg megmondtuk!” Sose mondták volna, hogy: „Ne sírj, nem érdemel meg téged!” – nem azt akarta, hogy égre-földre dicsérjék, csak segítsenek neki, hogy ne legyen egyedül.

Mikor összeszedte minden bátorságát, s feltette a kérdést „barátjának” hogy miért tetted? – kis híján megölte, ha nincs ott azt a srác, aki közéjük állt, akkor talán minden véget ért volna. Élet, álmok, szívdobbanás. Talán jobb is lett volna…
Sokan azt mondják, nincs rosszabb, mint egyedül maradni mindenkivel szemben. Jaj, dehogy is nem, van rosszabb, egyedül maradni a tömegben. Most nagyon egyedül érezte magát!
Annyira akart szeretni…De tudta, hogy ha nagyon erőlteti, az mindig rosszul végződik. Talán nem kellett volna, olyan bunkón visszautasítani, azt a másik srácot, abban a buliban. Azért sem az a fiú volt a hibás, hogy a sors szívózott vele, mikor ugyan abba buliban találkozott a két díszpinttyel. Onnan is elrohant, pedig az a fiú tök kedves volt, na és józan, se pia se fű. S olyan kedves mosollyal nézett rá. Olyat bántott, akit nem is ismert, aki talán őt se bántotta volna soha. De félt újra szeretni. Aztán kopogtak az ajtaján. Először nem foglalkozott vele, míg meg nem ismétlődött.

- Egy pillanat! – megtörölte az arcát, remélte nem fogják észrevenni a kipirult szemeit. Lassan az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta. Nem akarta elhinni, hogy ki áll vele szemben.
- Szia! – köszönt rá a fiú, akit ott hagyott a buli kellős közepén. Most is úgy mosolygott, mint, amikor hozzá lépett az őrjöngő tömegben azon a péntek esti tobzódáson, egy héttel ezelőtt.
- Te mit keresel itt? – kérdezte alig halhatóan.
- Csak érdekel, hogy vagy? Tudom mi történt, hogy miért hagytál ott múlt hét pénteken. Sajnálom, ami a barátod tett, ha szeretnéd, megbeszélhetjük, de ha akarod, elmegyek. – mondta csendesen, szinte suttogott.
- Te szeretsz engem. – jelentette ki a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A fiú nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. A lány átölelte és behúzta a szobájába. Egymással szemben ültek le, s percekig nézték egymást.

- Adsz egy esélyt? – kérdezte a fiú, remegő hanggal.
- Ne félj tőlem, de ígérd meg, nem fogsz bántani! – kérte a lány.
- Én nem ő vagyok, s nem kell sietni semmit, de te se verj át. Lehet, nem látszik, de én is kaptam már eleget a többi csajtól! Úgy hogy csak finoman! – hajtotta le a fejét megadóan Robi.
- Nyugi én nem vagyok olyan, mint ők! – mosolyogta a lány. A fiú magához húzta, percekig nem engedték el egymást. A lány a szekrényen lévő órára nézett, ami 21.59-et mutatott.
- Nézd Robi, én nem akarlak elküldeni, de…
- Tudom, a házirend, este 10 után nem lehet fiú a szobádban.
- Anya nagyon régi módi. – nevette keserédesen a lány.
- Akkor megyek. – állt fel az ágyról a fiú.

- Várj, kikísérlek. – mondta, miközben egy melegítő felsőt vett magára. Lassan sétáltak végig a folyóson, majd le a lépcsőn. A konyha előtt elhaladva még az anyuka szóvá tette, hogy éppen időben vannak… Ági szinte fülig pirult, de a fiút nem igazán érdekelte az anyuka piszkálódása, udvariasan és kedvesen válaszolt, majd kíván jó éjszakát. Ági és Robi egymás kezét fogva léptek ki a bejárati ajtón.
- Ne haragudj anya miatt…- szabadkozott a lány, de a fiú beléfojtotta a szót, egy csókkal. Ági nem ellenkezett, visszacsókolt. Mikor elváltak egymástól az ajkaik csak nézték egymást, a teli hold alatt. S már tudták, úja mernek szeretni.