A harang megkondult...

A harang megkondult. Hangja gyászos volt. Egy lélek magányát hirdette. A világ egy percre megállt. A sötét éjszakába beleköltözött a magány. Az emberek tanácstalanul kémlelték az eget. Hulló csillagát keresték, de hiába. Az ő mennybemenetele nem vonta maga után a csillagok búsulását. Csak az emberek kíváncsiságát. A fény felé tartva visszatekintett a földre. A táj egyre messzebb került tőle, s olyan érzés fogta el, mintha nem is ismerné, azt a dombot, ahol sokat járt kora hajnalokon, vagy a tisztást, ami most tenyérnyinek tűnik.
A harang megkondult. Elfordította tekintetét a messzeségről és csak előre nézett. Az őt körülölelő szomorúság megszűnt és csak a boldog lebegés létezett. Ott volt az örökkévalóság szélén. Könnyű volt, akár egy hópehely. A fényesség elfeledtette vele mindazt, ami fájt, s csak az örömteli pillanatok maradtak. Aztán aprócska felhők gyülekeztek s a világos elsötétült. Minden homályba burkolózott. Amerre szem ellátott, csakis a szürkesége látszott. A nyugodt tenger hatasát keltet.
Egy harang megkondul, a víz megnyílt, s egy kép tűnt ki a bárányfelhők hullámai közül. Egy fiúcska ült a homokozó szélén, mellette egy férfi, másik oldalán egy nő, guggolt. Midegyikük kezében kicsi lapát volt, s előttük egy hatalmas, homokvár uralta a teret. Tudta mi ez... Anyja mindig is szerette azokat a sütiket, miket ő készített neki a játszótéri sóderos homokból, apja pedig a benne megbúvó tehetséget látta, amivel rengeteg építészt lesöpörhetett volna a pályájáról...Az emlék lassan elrabolta. A kép részévé vált. Ott volt a szüleivel, a régi játszótéren. De emlékezete tovább repítette, és már egy asztalnál ült, ahol mély hallgatásba merült... Rossz fát tett a tűzre. Szégyellte magát. Mégis...most arcán halvány mosoly derengett...az a régi szép idő! Tovább mélázott. Megszűnt az idő, a tér. Minden, ami a világot világgá tette eltűnt. Csak ő maradt, s a pillanatképek. Az egész élete újra világra kelt. A pajtásai, a kedves könyvei, szobája. Mind, mind ott voltak akkor vele. Az élete tovább pergett...
...s a harang megkondult. A világosság megint elvakította. Szemét becsukta, s olybá úgy tűnt, a nap sugarai melegítik a hátát, s cikákáznak át arcán. A langymeleg szétáradt testében. Lába magától indult el a semmibe. Vitte magával. De... nem is ment... repült, lebegett. Valami felemelte és magával ragadta. Egy kapu várta tárt ajtókkal. Egy fehér kapu, amibe halvány karcolatokat véstek. Habozás nélkül ment át rajta, majd megállt. Mögötte a kapu szárnyai halkan bezárultak. És ő megint ott állt anyjával, apjával, régi pajtásaival...
A harang megkondult. Őt üdvözölte, akárcsak a többi lélek, ki körbevette...
...és ekkor a harang megkondult...