A halál pillanata

Azt mondják a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Minden jó és rossz emlék újra felelevenül. Minden élményt újra átélünk.
És most itt vagyok. Nézem a testem mellett kétségbeesve, magába roskadó embert. Nem nyúl hozzám, csak néz. Némán sír, csak rázkódik a válla, és a szeméből könnyek szöknek útjukra.
Letérdelek mellé, megpróbálom letörölni a könnyeit. Mikor hozzáérek szemeit rám emeli, és elhúzza magát tőlem. Nem láthat, hisz én már meghaltam, mégis, mintha érezné lelkem jelenlétét.

Szemeibe nézek, mely szinte üres. Imádtam a játékosan fénylő szemeit, melyből mindig a boldogság sugárzott. De most... De most könnyekkel van tele, mintha egy titkos köd-ajtó fedné el szemét. Kialudt belőle a tűz.
Testemre nézek, mely kicsavartan feküdt a szőnyegen. Vérzik a fejem. Az arcom beesett, szemem körül a fáradtság jeleként sötétkék, szinte már szürke karikák vannak. A bőröm fehér, a szám kék, résnyire nyitva van, mintha kiáltani szeretnék. Az ujjaim, a kezem, görcsösen ökölbe van szorulva.

Barátomra nézek, az mind a te hibád. Miattad vagyok itt. Ő abbahagyja a sírást, íróasztalához lép. Leül a székbe, fejét tenyerébe temeti. Mélyeket lélegzik, nagyokat sóhajt. Gondolkozik, én is azt teszem.

Nem voltunk már jóba. Rég nem. Nagy szerelemnek indult, azt hittem vele fogok megöregedni, vele élem le az életem. A sors fintora, hogy ez utóbbi valóra vált.
Összeköltöztünk a szülői dac ellenére, és boldogok voltunk. Nem akartuk elengedni soha a másik kezét. Tiltott, lopott csókokat váltottunk. Mindig a másik kedvében jártunk.
A reggelit mindig az ágyban kaptam, csakhogy mosolyogva keljek fel. Egyébként is nehezen, szinte már nyögve-nyelősen kelek. Teltek az évek, egyre kevesebbszer láttam Őt, pedig egy házban laktunk. A munkájába temetkezett. Mikor hazajött mindig feszült volt, és nem akart mást csak pihenni.
Egyszer szóba hoztam, hogy együtt élünk mégis nagyon kevésszer látom. Hiányzik. Nem kaptam mást, csak kiabálást, veszekedést, és hogy én ezt nem érthetem. Mindent csak miattam csinál. Ezután nem mertem már szóba hozni ezt. Ha hazajött fáradtan esett be az ágyba, és én csak hozzábújtam. Hiányzott az egész lénye. Örültem az együtt töltött pár órának.
Egy idő után elhidegültünk egymástól. Már nem is váltott ki belőlem örömöt, ha hazajött. Már nem sírtam át éjszakákat miatta. Talán már nem is szerettem. Máshol kezdtem el keresni a boldogságot, ha már Ő nem adja meg.

Most hazajött egy teljes hétvégére. Nem akartam Őt becsapni, ezért úgy gondoltam elmondom neki mit érzek.
- Beszélnünk kell – mondom a tőlem telhető legkomolyabban.
- Terhes vagy? – és szinte örömében a nyakamba ugrik.
- Nem- válaszom kizökkentette öröméből, s bosszúsan nézett rám – Már nem szeretlek – szeme könnyekkel lesz teli – Megcsaltalak – szavaim tőrként szúrják át szívét. Elkezdünk veszekedni. Mindketten védjük a saját igazunkat, bármi áron. Megüt. Elvesztem az egyensúlyom. Elesek. Beverem a fejem az asztal sarkába.
Kétségbeesik és elkezdi a nevemet mondani. Hangja elcsuklik, mikor meglátja a vértócsát a fejemnél.

Ránézek a barátomra. Nem tudok rá haragudni. A fiókban matat, majd megtalálja a fegyverét. Szemében már csak a megnyugvást látom. Megpróbálom megakadályozni, de nem tudom. Becsukja a szemét, egy könnycsepp gördül le megfáradt arcán, és egy szót suttog: - Sajnálom – és meghúzza a ravaszt. A földre esik, ujjai görcsösen markolják a fegyvert. Mellétérdelek zokogva, rájöttem hogy még mindig szeretem. Mindig is szerettem. Megbántam mindent. Minden az én hibám. Visszacsinálnám de nem tudom. Életem legnagyobb és legértékesebb kincsét vesztettem el.

Egy fényt látok. Fájdalmasan vakító, fehér fényt. Az Ő hangját hallom: - Szeretlek – remegő léptekkel indulok a hang irányába, remélve visszakapom Őt. Ahogy közelebb érek, már-már a fényben vagyok, meglátom alakját. Amennyire tőlem telik, olyan gyorsan futok hozzá. Nyakába ugrok. Szemét nézem, amelyben ismét látom a boldogságot, a játékos csillogást.
- Én is szeretlek – szorítom magamhoz, amennyire csak tudom.