A halál angyala

Mindketten az utolsó vonatot várták. A kapucnis az árnyékban bujkálva a nő háta mögé lopózott, az órájára pillantott majd közelebb lépett. A vonat fényei már látszódtak a távolban. A kapucnis finom kezeit kinyújtotta és megérintette a nőt.
-    Nem érdemled meg, hogy felszállj erre a vonatra… Anyám… Súgta fülébe a kapucnis.
A nő hirtelen megijed. Hátra akart pillantani, de abban a pillanatban a kapucnis ellökte a nőt egyenesen a sínek közé. A nő pillanatnyi sikolyát egy lélek sem hallotta. Egyenesen a sínekre esett, fejét beverte és elájult. A vonat ekkor már nagyon közel volt. A kapucnis zsebéből elővett egy cetlit, amin ez állt: Megöltem gyermekem, ezért örökké a semmibe vesztem. A vonat begurult az állomásra a nőt pedig miszlikre aprította. Élettelen testét szanaszét dobálta, aztán lefékezett és megállt. A vonatot senki sem vezette. A vezető fülkéje üres volt. A kapucnis ekkor a ruhája alatt érzett valamit mocorogni. Kinőtt az egyik szárnya, de gondosan elrejtette, hogy senki se vegye észre. A vonaton csak néhány ember utazott. A kapucnis az utolsó kocsira szállt fel. Miután belépett, levette kapucniját és erős fény csapta meg szemét. Fényes csillogó szőke haja beragyogta az egész kocsit. Lassú léptekkel ment előre és megállt a kocsiban ülő egyetlen embernél. A kapucnis nem kérdezett semmit csak leült a férfival szemben. A férfi nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot. Ismerős volt neki a lány.
-    Gyönyörű vagy, mint egy angyal. Olyan ismerősnek tűnsz nekem…
-    Ez igaz…. Angyal vagyok…
-    Tessék? Nagyon sápadt vagy. Jól érzed magad? Kérdezte a férfi hosszan elgondolkodva.
-    Nem érzem jól magam... De mindegy. Tudod hová tart ez a vonat?
-    Nem tudom… egyszer csak itt teremtem a vonaton… Már régóta mentünk és ez volt az első megálló. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Mondta a férfi.
-    Nem tudom, hogy kerültél erre a vonatra, de te nem érdemled meg, hogy itt legyél… Már régóta vártam erre a pillanatra!
-    Tessék?
-    A halál angyala vagyok! Apám…



A szőke hajú angyal kezét kinyújtotta és megérintette a férfi arcát. A férfi arca elszürkült és lassan megállt benne a vérkeringés. Szeme nem mozdult, a férfi arca kővé dermedt. Aztán az arca megrepedt és a férfi darabokra hullott. Csak por maradt a székén és a férfi ruhája. A szőke hajú angyal egy cetlit vett ki a zsebéből, amin ez állt: Megöltem gyermekem, ezért örökké a semmibe vesztem. Ekkor a hátán megint érzett valamit. Kinőtt a másik szárnya is, de eltakarta a fekete ruha, ami rajta volt. A szőke hajú angyal megkönnyebbülten felállt és tovább ment. A következő kocsiban egy idős férfi utazott. Az angyal halk léptekkel odament hozzá és leült mellé. Aztán megfogta a férfi kezét majd felállította és magával vezette, egyenesen az ajtóhoz. Megálltak majd a lány kinyitotta a vonat ajtaját.
-    Érzi az igazság szelét? Én nem érezhettem…
-    Nem értem… Miért hoztál ide? Kérdezte a férfi érthetetlenül.
-    Ön igazságtalan volt és rosszul ítélt… Nem szabadna ezen a vonaton utaznia! Nem érdemli meg…
-    Na de… Fogalmam sincs, hogy kerültem ide! Mondta a férfi.
-    Én tudom hogyan… én öltem meg magát… Bíró úr! Súgta a fülébe a szőke hajú angyal.
Majd megfogta az idős férfit és kilökte a vonatból. Nem is tudott ellenkezni, a rémület a szemében megdermesztette. Csak úgy kirepült és az egyik oszlopnak csapódott, eltörve gerincét. A szőke hajú angyal utána dobott egy cetlit, amin ez állt: Rosszul ítélkeztem, ezért örökké a semmibe vesztem. A lány ekkor megérintette az arcát és érezte, hogy újra piros és élettel teli. Most már jobban érezte magát és mosolygott. Aztán tovább indult a legelső kocsiba. Haladt el a sorok között és nézte az üres székeket. Keresett valakit. Lassú léptekkel jobbra majd balra tekintett majd egyszer csak meglátta a legelső széken ülni őt. A vonat egyre gyorsabban száguldott és közben rázkódott. A szőke hajú lány leült a kislánnyal szemben majd rápillantott és elmosolyodott.
-    Vége van… Mondta az angyal.
A vonat egyre jobban rázkódott és folyamatosan gyorsult. Az angyal ledobta kabátját és kieresztette a szárnyait majd megfogta a kislány kezét. Szárnyai koromfeketék voltak hisz ő volt a halál angyala.
-    Ezzel a vonattal végre oda megyünk ahol már rég lennünk kéne… Már oly sok éve várok erre a pillanatra… Mondta az angyal.
-    A mennyországba? Kérdezte a kislány.
-    Oda… Felelte az angyal.
Majd megszorította kislány kezét és ekkor eggyé vált az angyallal. A két test összeolvadt miközben a vonat egyre jobban rázkódott és közeledett az alagúthoz. Az alagút mélyéről vakító fény csapott az angyal szemébe. Szárnyai éledezni kezdtek és szép lassan átváltoztak fehérré. Az angyal most már igazán boldog volt. Bevégezte dolgát és már szabadon tovább állhatott. A vonatot egyszer csak elnyelte a vaktó fehér fény és eltűnt a szőke hajú angyallal együtt. A lány az örök boldogságba, a mennyországba került…

VÉGE