A G

A G-húr a húsomba vág. Megremeg a vonó a kezemben, már alig bírom tartani. Még soha nem volt ilyen nehéz.
Lassan folynak a könnyeim a hegedűre. Már semmit nem látok, fogalmam sincs, hol vannak a húrok. Már azt sem tudom, én hol vagyok.
Görcsösen próbálok játszani, de minden hang hamis lesz, és tudom, esélyem sincs másként játszani.
Mintha tisztulna a kép: állok egy félhomályos szobában. Csak egy valamire tudok gondolni, miközben a hegedű fölé hajolok.

Valahol te is éppen játszol. Messze vagy, és nem jössz közelebb. Eddig sem tetted, és én már nem vagyok képes remélni, hogy egyszer... egyszer majd együtt játszhatunk.
Nem számít, ki döntött így. Mozdulatlanná meredek, a remény utolsó hangjait is eljátszottam.
Körülvesz a csend, én pedig hallgatom. A hegedűm elnémult. Mégis állva maradok, és szorítom magamhoz. Ez az utolsó, amit még megtehetek. Semmi nem maradt belőled, csak a tudat, hogy játszol még.
Azt nem tudom, kivel játszol együtt, de tudom, hogy velem soha nem akartál. Csak remélhetem, hogy képes leszek egyedül is hegedülni. Valahol még lenniük kell hangoknak, amiket eljátszhatok!
Leteszem a hangszert, mert fájdalmas tovább tartani. Azt hiszem, egy darabig nem is veszem elő. Pihennem kell.

Egy szép, őszi napon látlak újra. Az utcán sétálsz, egy gyönyörű szőke lánnyal az oldaladon. Boldognak tűnsz. Fogjátok egymás kezét, és mentek. Együtt. Egy közös jelenben.
Meglátsz, és köszönsz. Úgy érzem magam, mintha csak a múlt árnya lennék. Neked az vagyok.
Nem érzel semmit, ahogy rám nézel. Sosem éreztél: ezért nem játszhattunk együtt. Alig bírom kinyögni, hogy ,,szia”. Aztán túl leszek rajta, a pillanat elmúlik. Elhaladunk egymás mellett.
Megállok, és visszanézek rád. Látom a hátad, látom, ahogy elmész. Nem is hinnéd, mennyiszer néztelek már, miközben elmentél. Nekem csak ez jutott: nézem, ahogy távolodsz.

Újra hegedűt veszek a kezembe. Behunyom a szemem egy pillanatra: még látlak magam előtt. Addig akarok játszani, míg el nem tűnsz végleg!
A G-húr újra a húsomba vág.