A Fenevad (1. rész)

Élesen fújt a keleti szél, és kíméletlenül szaggatta le az öreg tölgyfa ágait, mintha csak tollpihék lennének a levegőben. A telihold tisztán kirajzolódott a komor fekete éj vásznán, megvilágítva a nagy tisztást. Ebbe a sejtelmes atmoszférába tökéletesen beleillett az a halálsikoly, ami a nyílt rét lejtőjénél elterülő erdőből jött. Hárman futottak be ide a menedékháztól. De a magasan fekvő tisztásra csak egy ember auráját rajzolta ki a sápadt holdfény. Nagy erőfeszítésébe tellett mire végre elérte a nagy tölgyet, amely az immár csak enyhén emelkedő domb közepén állt. Ott aztán összecsuklott. Mind a teljes kimerültségtől, mind a sokktól, amit átélt. Visszatekintett, de hiába is reménykedett; barátja már nem érte el a tisztást. Pedig ő nem sántított egyik lábára sem.

Goren ezredesnek sikerült. Túlélte élete valószínűleg utolsó, legkeményebb megmérettetését. A dombról minden irányba láthatja, hogyha felbukkan újra a fenevad, és a másik oldalt, a lejtőn túl ott a város; a biztonság. Csak kb. száz métert kell mennie, és végre megnyugodhat. Soha többé nem látja már a szörnyeteget, csak kimúltan, miután figyelmezteti a hatóságokat, és akkor majd azok végeznek vele. Ő elmondhatja magáról, hogy túlélte.
Már látni az utcalámpák fényét. Csak egy kicsit kell még mennie és megmenekült. Az ezredes felkapaszkodik és a fának támaszkodva nézi a hívogató világosságot. Nagy levegőt vesz immár felszabadultan és az örömteli gondolattól megrészegülve megindul esetlenül bicegve, de mégis diadalmasan.

Lassú, ingatag léptei hirtelen futásba váltanak át. Arcán a megkönnyebbülés, mint aki újjászületne és elfeledi az elmúlt napokban történteket, kezdve attól, mikor megismerte a kiscsapatot és bemutatkozott nekik: Goren ezredes…
…Goren ezredes. Ezredes. Aki valaha katona volt. Ma már csak veterán, nyugdíjazott, de háborús emlékeit soha nem felejtette el. Hány bajtársát segítette a fronton, mikor valamelyikük lesérült. Volt, akin már nem tudtak volna segíteni, ha ő nem vitte volna vissza időbe, a táborba. Életeket mentett meg. Soha nem hagyott cserben senkit. Csak legjobb barátján nem tudott segíteni; ő közvetlen mellette futott mikor a halálos lövést kapta. Fejbelőtték. Az ezredes abban a pillanatban elvesztette önuralmát és határozottságát. Tehetetlen volt. Látta, hogy már hiába is próbálkoznának, de nem akarta otthagyni. Amikor kétségbeesetten vonszolta holttestét a harctéren át egy tankakna robbant fel nem messze tőle, s ő elvetődött. Minden elhomályosodott. Csak a táborban ébredt fel, ahol több napig élet és halál között lebegett. Első kérdése volt, hogy hol van a barátja. Azt mondták, hogy egy, az ezredébe tartozó katona talált őrá és behozta az orvosiba. Hogy mi lett Szőlőssel azt nem tudta senki. Az ezredest ért repesz a térdizület felét levitte. Azóta már nem katona. És nem is igazán a sérülése miatt, hanem önmagába vetett csalódottsága végett.
És az ezredes megállt. És rájött…

Nem szabadott volna túlélnie ezt a napot, mint ahogy egykor azt se. Hisz miért is akarna ő élni még? Hogy egész hátralévő életében a múltja kísértse? Magától nem merte megtenni. De lelke mélyén mindig is várt egy ilyen pillanatra. Egy ilyen halálközeli pillanatra…
És hirtelen feltámadt a régi szenvedélye. Nem fog cserbenhagyni még egy embert. Markovicz bizonyára már nem él. De akkor sem fogja cserbenhagyni, emlékét sem. És különös lánggal a szemében hátat fordított a városnak és merően nézte a lejtőn túli sűrű rengetet. Ebben a pillanatban még egyszer, utoljára katona volt. Goren ezredes határozott léptekkel megindult, vissza, le a dombról… az erdő felé.