A csokornyakkendő

Még egy utolsó simítás a csokornyakkendőn, még egy lepöckölt szösz a válláról, ami talán ott sem volt. Feszült lehetett a nagy esemény miatt, bizonyára ez volt az oka, hogy már jóval előbb készen állt a szükségesnél. Elnéztem, milyen remekül fest. Mint mindig.
- Nyitva volt, gondoltam beengedem magam - mutattam az ajtó felé. Hirtelen mozdulattal oldalra fordult. Valóban annyira el lett volna foglalva a tükörképével, hogy észre sem vett? Meglepett arckifejezéséből ítélve tényleg nem. Félszegen elmosolyodott.
- Szia.
- Szia.
- Gondolom, azért jöttél, hogy kertelés nélkül nekem szegezd kérdést, hogy miért csinálom - mondta jelentéktelennek szánt hangon, és visszafordult a nagy tükörhöz, s tovább igazgatta a nyakkendőt, hogy ne lásson. Ez azonban nem jött be, ugyanis már mögötte álltam.
- Nem - feleltem határozottan, bár nem is volt rossz ötlet, amit mondott. Felvont szemöldökkel rám nézett. Mozdulatlanul állt, még a csokornyakkendőjét sem engedte el, amíg beszéltem. - Nem akarok kérdezni semmit. Örülök, ha boldog leszel, és... csak azért jöttem, hogy gratuláljak. - Ebből egy szó sem volt igaz. De, talán egy szó. Az, hogy "jöttem". Az igazság az, hogy fogalmam sem volt, mit keresek ott, csak egyszerűen azon kaptam magam, hogy már megint ott vagyok. Na és persze nem is örültem az egésznek. Hirtelen ráébredtem, mit mondtam, de már nem vonhattam vissza a hazugságot, így hát csak zavartan makogni kezdtem. Lesütött szemmel elrántottam a kezét a nyakkendőről, zavart ez a mozdulatlanság.
- Túl jó lesz már, inkább vedd le! - Sőt, le is vettem. Abban a pillanatban megragadta a kezem és megcsókolt.
Az járt a fejemben, milyen kép tárulna egy ember elé, aki benyit a szomszédos lakosztály ajtaján, megcsodálja a közelmúlt minden bizonnyal legcsinosabb menyasszonyát, ahogy készülődik; majd benyit ide, és engem lát meg a vőlegénnyel csókolózni.
De nem nyitott be senki. Ahogy a következő nagyjából fél órában sem.