,,A bűn feladja önmagát'' Schiller

Remegő térdekkel baktatok a kapitányság felé, fejemben még a két órával ezelőtti események. Remegek, minden porcikám vacog, fülemben meg csak ezt hallom újra meg újra:
„Gyilkos!”
A portánál az ügyeletes tisztet kerestem, de nem kellett sokat várnom, ő talált meg engem. Azt hitte, hogy belőttem magam, valószínűleg falfehér lehettem.
- Uram, minden rendben? – alig múltam húsz és uram?
- Semmi sincs rendben. Feljelentést szeretnék tenni.
- Ki ellen? – indult el a pulthoz, hogy jegyzőkönyvet csináljon az esetről, amit még nem ismert.
- Magam ellen – nyögtem ki halkan, a szemei elkerekedtek, mint aki hallotta és értette is, amit mondtam, de nem tudja felfogni.
- Parancsol? – kérdi kulturáltan.
- Megöltem az apám, feljelentem magam.

Síri csönd és hullaszag, nem szólt, nem szóltam, csak néztünk egymásra, mint akik ebből élnek.
- Uram, ilyesmivel ne vicceljen! Komolyan beszélt?
- Sajnos igen.
Lediktáltatta az adataimat, majd az apám adatait is és a helyszínt, majd intett, hogy kövessem. Egy kis szobácskába vezetett, asztal, két szék, a falon pedig egy nagy tükör, pont, mint a filmekben.
- Üljön le, kérem, mindjárt bejön valaki, és felveszi a vallomását!
Leültem a kemény és hideg székre, és vártam. Vártam. Vártam, és már-már azt hittem, hogy megfeledkeztek rólam, amikor is bejött egy pocakos, kopaszodó, idősödő férfi, művelt egy alak, mosolygós, ami alapból nem volt baj, de ebben a szituációban eléggé bántóan hatott.
- A bűn feladja önmagát – mondta mosolyogva. – Na, akkor mondja csak el szépen, lassan, kimérten, hogy mit csinált! – leült velem szemben, és Švejkre emlékeztető jámbor, de kissé hülye arckifejezéssel nézett rám.

- Az úgy volt... – nem tudtam folytatni, nem jött szó a torkomra. – Nem volt jó köztünk a viszony az öregemmel, tudja, alkoholista volt, egy iszákos állat – emlékeztem vissza rá, hogy hányszor vert el, amikor berúgott. – Ma délután felhívott telefonon, hogy nézzek már el hozzá, beszélni szeretne velem. Persze, hogy csak pénz kellett neki, a fia nem hiányzott. Adtam neki egy keveset, de megelégeltem, hogy ilyen tehetetlen. Veszekedni kezdtünk, szó szót követett, és a vége az lett, hogy mérgemben orrba vágtam. Részeg volt, elvesztette az egyensúlyát, hátra esett, a fejét pedig belevágta a régi öntöttvas radiátorba. És ennyi volt. A szemei fennakadtak, a fejéből vér folyt, nem lélegzett, nem élt. Megöltem! – nyögtem fel, a sírás kerülgetett, a nyomozó pedig együtt érzően nézett rám Švejk értelmes tekintetével, úgy, mint aki tudja, hogy milyen apagyilkosnak lenni. Az asztalra nézett, várt egy picit, majd gondterhelt hangos felsóhajtott:
- Jól van, fiam, jól van.
Felállt, megfogta a vállam biztatásul, majd kiment.
„Feladtam magam, beismerő vallomást tettem, remélem, ezek enyhítő körülmények, meg hát végső soron baleset volt.”
Ezeket ismételgetve borulok az asztalra, és a jövőmet várva zokogok.