A bőség kosara

Magányosan sétált a hóborította utcán, talpa alatt csikorgott a hó.
Délutáni egészségügyi sétáját ejtette meg, de gondolatai nem hagyták tétlenül. Egyre az motoszkált a fejében, hogy itt is ott is magányos embert vélt felfedezni szűkebb környezetén belül.
Szívesen megállt egy-egy jó szóra, hiszen tudta, hogy sok ember van kire nem nyitja rá senki sem az ajtót. Néki is jót tesz egy kis beszélgetés, sétája is színesebbé válik, ha egy ritkán látott régi ismerőssel vált egy pár kedves szót.

Karácsony közeledett.
A környező udvarokon karácsonyi ruhába öltöztetett fenyők villódzó fényei jelezték a szeretet ünnepének közelségét. Időnként megcsapta az orrát, finom gyömbér, szegfűszeg és fahéj illata. Szabadságukat otthonukban töltők már készülődtek az ünnepekre. A finom illat kellemesen körüllengte, szívta magába a karácsonyi illatokat, s ettől még boldogabban lépkedett a kies utcán.
Ilyenkor az ember sokkal fogékonyabb a jóra. A jó sokkal jobb, a rossz pedig elviselhetetlen, mert akinek nincs senkije, minek süssön, kiért öltöztesse lelkét díszbe?
Ezek az érzések lettek úrrá rajta, s szemét szorosan összezárva állta a szél erőszakos kíséretét. Gallérját felhajtva borzongott, mert a hideg teljesen átjárta testét, de a szívét, azt nem...
Azon törte a fejét mi lenne, ha úgy tenne valakivel jót, hogy kiléte titokban maradjon. Szeretett volna valakinek adni, abból a szeretetből, ami most átjárta a lelkét, így karácsony közeledtével.
Talán egy magányos szomszéd... elmélázott a gondolaton.
No de az sem mindegy, hogy ki legyen a kiválasztott és mikor ejtse meg ezt a számára oly kedvesnek tűnő jótéteményt. Tehát gondolatai kavarogtak, hogyan oldja meg, amit eltervezett. Annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy a séta ideje is kevés lesz eldönteni, hogyan tovább.

Egyre rótta az utcát, időnként ismerős arcok bukkantak fel, s a szállingózó hó megült szempilláján, de összehúzott szemekkel folytatta sétáját.

- Rég láttam, hogy van?- kérdezte egy távoli szomszéd - volt az indító kérdés-, amit nem lehetet szó nélkül hagyni.
Szívesen megállt, mert szó, ami szó, ő is nagyon vágyott arra, hogy gondolatait megoszthassa valakivel vagy valakikkel.
Amint éppen megállt, hogy válaszoljon a kedvesen feltett kérdésre, látja ám, hogy a szemközti házból ismeretlennek tűnő néni ballag nagyon leromlott állapotban, - de hisz alig ismert rá.


Odaköszönt szintén kedvesen, de a néni teljesen magába, s magányába burkolózva hatalmas kendővel a vállán tovább tipeget az udvaron a kitaposatlan hóban. Rettegve figyelte - tekintetével körülölelve féltőn - nehogy elessék, de szerencsére sikerült az udvari séta, s el is tűnt csendesen kérdésére nem válaszolva a szűk kis bejárati ajtón.
Hosszan elnézte, mily csekély kis halovány fény hatol át az ablakán... Talán gyertya fénye, vagy tán a szükség?
A szomszédasszony észrevette tanakodását, máris mondta az útbaigazítást:

- Magányos szegény, beteg és nincs senkije, a kutyáját i a napokban segítettük eltemetni.

Döbbenten hallgatta, és arra gondolt, mit lehet még szegénytől elvenni ? Még évekkel ezelőtt nem volt egyedül, sorsa csúnyán elbánt vele meg az évek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az egykoron szép napokat élt asszonyból, hajlott hátú nénike lett.
Ekkor minden eldőlt, hogy ki lesz a kiválasztott.
Másnap lázas készülődés közepette, apró részleteiben mindent kitervelt, hogyan oldja meg feladatát. Jó érzés fogta el, a szíve tele volt melegséggel és szeretettel. Úgy érezte, hogy szeretetéből másnak is jut bőven, mert adni akart, adni bármi áron.
Reggel, amikor felébredt gyorsan előkészített egy kis kosarat, amit kibélelt borostyán levéllel. Belehelyezett sok-sok finomságot, szaloncukrot, almát, és más gyümölcsöt is. A sütemény sem maradhatott el, volt otthon bőven, mert neki volt kire sütni. Feldíszítette hát bőség kosárkáját és készen állt, hogy a nénihez eljuttassa.
Alig várta, hogy sötétedjék, de azért még a nénike biztonsággal ki tudjon tipegni a hóba. Odaosont a roskatag ház elé, majd lopva körülnézett, s a kapu elé óvatosan belesüllyesztette a hóba kosárkáját, a szeretet csomagját és becsengetett.
Gyors léptekkel eltávolodott, egy bokor mögött megbújva figyelte a távolból, hogy a címzett épségben eléri-e a kaput. Türelmetlenül várt... és várt.
Már éppen aggódni kezdett, de az öreg lábak már nem mozogtak olyan fürgén, igaz - erről megfeledkezett. -

A nénike lábán egy félretaposott félcipőből kialakított papucs óvta öreg lábát a tél hidegétől. Hatalmas megnyúlt kendővel a vállán öregesen, csoszogó léptekkel igyekezett a kapu felé. Reszketeg kezével nehezen találta a zár lyukát. Nem is tűnt fel néki, hogy a kapuban nem állt senki. Ösztönösen reagált a csengő hívó hangjára. Nagy igyekezetében válláról a kendő félrecsúszott, csak nagy nehezen tudta a helyére igazítani, mert az ujjai már ellenszegültek. Az öreg kendő volt minden ékessége, s úgy viselte, mint egykoron, új korában.
Közömbös tekintettel nehezen lehajolt, és megfonnyadt öreg kezeivel felemelte a kosárkát.
Nem tétovázott, hogy hogyan került oda, csak gépiesen tette a dolgát. Rég volt már mikor gondolt reá is valaki, talán már el is felejtette milyen kapni. Magánya az emlékeit is megfakította, nem maradt néki más, csak a hajlott kora.

Másnap, jótevője sétálva ismét útját arra vette, és fürkésző tekintettel nézett be az elvadult kertbe. A téli udvar még barátságtalanabbnak tűnt. Sok lim-lom, ami a magányos évek alatt összegyűlt, és a csupasz kert nem rejtette a szegénységet.
A szomszédasszony kipirult orcával sepregette a kerti utat, s mikor felfedezte a sétálót, jó indokot találva a beszélgetésre, gyorsan megtámasztotta a seprűjét.

- Jó napot kedveském .- Szólt.
- Hát nézze csak.... szegény mami már nem tudja,
hogy mit csinál, a kapu elé kirámolt.

Ujjával hadonászva a föld felé mutatott. A földön nem volt más, csak az a kosár, de nem üresen.
Ő is, adni szeretet volna az biztos, mert dióval volt megrakva, s egy pár darab elöregedett szaloncukorral, minek már a papírja is megfakult, s tán a cukor már olyan kemény volt, hogy az egereknek sem kellett.
Csak az ő szegény öreg szeme nem észlelte, hogy vele együtt a cukor is megöregedett, s a díszes csomagolás is megkopott, mint az ő szegény öreg kendője.

A bőség kosarának titkát a sepregető asszony nem is sejtette, nem avattam be a titkunkba, de miután elköszöntünk egymástól sepregetését befejezte majd szaporán a meleg házba sietett.
Én boldogan magamhoz emeltem kosárkámat és tovább sietve, eltűntem a szürkületben.