A 33-as út mentén

A 33-as út mentén, közel Baltazár barlangjához, a köldökig érő hanga, és szálkafűben egy Nyár időzik, lustán pergetve a mézízű napokat. Megfesti a várost és a tájat, s odább az autók szélvédőit. A távol vonalai azonban elriannak, és közelben futnak újból eggyé, ahol rideg délibábbá sűríti őket egy esti fénysugár.
A 33-es út mellett, a seszínű útpadkától keletre, egy őrbódé és a bánya közt van egy vasútvonal, mely sosem tartott a világba. A világtól három mérföld a betonpálya, a földre fektetett és felhevült, s ott emberek gyűlnek hívó szavakra. Fehér cérnákkal varrt farmer az ég, árnyék vitorláz át a könnyek rónája felett.
„Valaha gazdag táj volt ez” – mondja elnyújtott hangsúlyokkal a Szerelemnek Szólított, s megcsappantja zsebének tökmagkészletét. – Elengedett, ha menni vágytunk, s visszafogadott, ha rögösnek bizonyult az út.
A félelem halk morajjal cincog minden közellévőben. A szorongás újabb és újabb perceket avat. A betonpálya végén lépcső vezet le az elfeledett földek szénfeketeségéig. Női sejtek, múlt képei, őseink, régi nyár. Az erdő nyugatra pislog, bénító sötétje legalább örök, neszei az állandóság nyugalma. A könnyek rónája felett elborul az ég. Sötéten vicsorgó alkony örvendezteti meg a gépkocsik fényszóróit.
„A 33-as ma is fontos tranzitút” – mereng el az Úti Doktor. – Valaha erre szállították a búzát, a mézet, marhát és a halottak százait. Éneküket most is hallani olykor, a modern motorok dübörgésének zajkeresztjében. Bár csillogna még a sín, futna a vonat erre – vagonok kígyói takarnák a 33ast, s nem kellene látnom semmit. Semmit, az éjszakában. Semmit, a sötétben.


***

Fénybogarak zsongnak haloványan, s a betonpályán körbeülnek az emberek. Gyönyörű lányok piszmognak vászonzsákjaikkal, vágyaikkal és bájos-naiv sejtéseikkel a hímnem titkairól. A vének összesúgnak, megkopott arcuk fintorba rándulva. Kitaszított páriák ők a sors mellékútjain; bolond Kárálók és porszagú madárijesztők. Mindenki, aki tagja e fura társaságnak, körbead magából valamit – kezek fehér foltjai villannak a hanga és szálkafű rétjén át, amin túl egy transzformátorház énekel.
Ez a nyár - a lehúzott redőnyök, strandolók kacagása és megcsaltak panasza innen távol.
távol

Az éhség úgy ünnepel, megfojtja a szellem vágyát.
A vágy úgy követel, hogy az egésztől elszakít.
A fájdalom, ha cudar, megtanít a törékenységre,
Az unalom, ha tenger, szigetet ad talpad alá.

Ne fojtsd el a kérdést és rá a választ.
Ne a szív s az ész leheletét,
Te magad vagy az ismeret.

A Vén-szemű bölcs beszél, felmutatja a jólneveltséget s egy falat, jóízű igazságot. A tiszta bőrű ifjak s az aggok tapsa cseng. A homályba rejtett vonók dallamos sírásra fakadnak.
Incertae sedis, macska érkezik, peckesen baktat fel a hegyre, elveszik keletre, s megfekszik rozsdás síneken. Legyek lélegzetével telik el nedves orra, fiatal testében magzatot növeszt az estmeleg.
A nap leszáll. Szürkület borul a tájra, a bódé az út s erdő takarója, gumisurrogás és motorzaj remeg fel a légben. A bódé a vasút fölé hajol, mintegy óvva őt, emlékéül boldog, szebb koroknak.

Épület, te kocka-hajlék a nyári alkonyban,
Az éhes lámpák távol vérvörös fénnyel égnek,
Labdacs szemek csak villogó homályban
Tükrei a fénytől fosztott térnek.

A lányok ajka szomorú O-t formál, az öreg bölcsen bólintanak.

„Régebben a lányok tisztábbak voltak. Csak sötétben fogtunk hozzá, csak az úttól távol, sokszor. Széna, szalma, fáradt érintések a munka után. Sokan úgy maradtak. Mit tehettünk volna? Egyszerű, kemény világ volt. Én mondom, ez már elveszett. Patkány rág most, csont-kísértete dagonyáz vakon vegyszersárban - ”


***

A felvillanó szemek s mosolyok, a táruló combok, domborodó mellek a tűz sápadt parazsában, szóval mindaz, amely az éjszaka adománya, elbizonytalanítja a mesélőt. Nem akar életet a holt pusztaságban, nem kívánja források vizét, sem az élet gyönyörének nyögéseit, sem puha testekből font koszorút a hold s a csillagok ünnepén.

Benzinkutat építsetek az út mellé. Műavarral
burkoljátok a száraz medreket. Karburátordarabok
s gyorshajtók fasírtjai keveredjenek – gyorséttermek
és plázák emelkedjenek. Ne halljak szobákról,
és ajtóktól és zárakról. Ne halljak ölelésekről
és sötétben csókokról. S legfőképp titkokról ne.
Mind, mi titok, legyen csak az istené,
mint a tejúton túl az űr.

Itt, ezen a földön,
hol csonttalan bábuként botolsz,
s mely föld úgy hasad föl északtól délig,
kelettől nyugatig, mint
kesztyű a gigászok ujján,
itt, vesd ki magad a térbe!

Párnád legyen porzó vízmosás, takaród az ég, és a sehovatartók
panasza és a végtelen bölcsődala altasson!
Építsd az oltárt, fizesd a vámot, titkaid elmondatlan,
magadba visszafolyjanak!

De itt, ezen a földön… már titok sem vagy. Maga a föld lát. Árnyék árnyéka, elborult szemekben az árnyék –


***

Éjfélre az útra csönd borul. A macska alszik. A bódé alszik, a vasút, az erdő alszik. A betonpálya fehér monolit, azon emberek alusznak. Virraszt, ki vízen járni rest. Az út kígyóját nézi, milyen rémes, a puszta s a magányosok sugara, a félelmek és lidércfények ürességbe nyitott vezetéke. Táblákkal tapétázott erővonal. Az elrendelés legvirgoncabb párbajra hívója. Koszorúk, gyász és sárga koponyák. Szép, helyénvaló mindez, s már nincs messze a hajnal. Ó, a bolond hajnal. Álmaink gyújtósa felett, a tűzhelynél már ott gubbaszt vacogva a vén idő.