3. Bűnbeesés

4. Bűnbeesés.


- Jó lenne, ha most az egyszer nem hülyéskednéd el a dolgot! - nézett rám Mia komolyan, miután egy szuszra elmeséltem mindent az egész vámpíros marhaságaimról. Na tessék. Beavatom őket és ez a hála!
- Szerinted viccelek? - vontam fel az egyik szemöldököm.
- Lehet, hogy te ezt ott belül elhiszed, de mi az igazat szeretnénk hallani. - jegyezte meg Dóri rém lassan és tagoltan, mintha egy idiótához beszélne. Nos, lehet, hogy tényleg így van…
- De értsétek már meg, hogy ez az igazság!
Ica nem szólt semmit, csak ült és hallgatott. Néha rásandított Raulra, mintha leellenőrizné, hogy még a helyén van-e és nem másokat molesztál. De nem. A vámpír csak ült és vigyorgott, mint aki cseszettül élvezi a helyzetet.
- De ez abszurd! Vámpírok nincsenek! - vetette közbe Csilla.
- Erre most mit mondjak? Elhiszitek, vagy nem, akkor is így van!
- Komolyan beszélsz? - szólalt meg végre Ica enyhe izgatottsággal a hangjában.
- Igen.
- Ez nem lehet igaz! - mondta Dóri, a kis szkeptikus.
- Segíthetnétek! - néztem kérlelően a vámpírokra. És ők engedelmeskedtek. Ebben a percben pedig felszabadult az energia. Az autóban olyan fullasztó lett a levegő, hogy az ablakhoz akartam kapni. Mindenki méregetni kezdte a mellette lévő lényt. Én is úgy meredtem Carlosra, mintha még sosem láttam volna. Legszívesebben megöleltem volna, majd letéptem volna a ruhát róla és…
- Na jó elég lesz! - mondtam a kezemet a magasba emelve, mire szép lassan lenyugodott a helyzet. Azért a hatás kedvéért Carlos még a többiek felé fordult, hogy felhúzza a száját, megvillantva a szemfogát.
- Baszki! - szólt kedvesen, enyhén döbbent arckifejezéssel Mia.
- Remélem, most már hisztek nekem.
- Nem mondom, hatásos volt. - jegyezte meg Gábor és még közelebb húzta Icát, aki egyre gyanúsabban méregette Rault.
- De mégis hogyan lettél ilyen? - kérdezte Csilla.
- Fogalmam sincs. Így születtem. Evolúciós zsákutca. - motyogtam.
- Akkor most azok, akik megtámadtak vadásznak rád?
- Hát az előbbiekre gondolva van rá esély. Pedig olyan vagyok, mint ők. Igazán feltámadhatna bennük a testvériség, vagy az együttérzés. Erre meg ki akarnak nyírni.
- És most mi lesz? - kérdezte Dóri. A hangja egyáltalán nem árult el hisztériás rohamot, de azért én észrevettem, hogy fél. Másoknak talán fel sem tűnt.
- Nem hiszem, hogy láttak titeket. Szóval, szerintem jobb lesz, ha most hazaviszünk benneteket és egy ideig nem találkozunk. - tanácsoltam, mire Alessandro felhorkant.

- És ezt mégis hogy gondolod? Épp most avattad be őket egy olyan titokba, amit évezredek óta őriztünk, erre most el akarod engedni őket?
- Hát megfordult a fejemben. - vettem elő a lehengerelő és meggyőző vigyoromat.
- Ezt nem lehet!
- Nem fognak beszélni senkinek! - biztosítottam.
- Akkor sem! Nagyon sajnálom, de az a törvény, hogy ha halandó megtudja, hogy létezünk, akkor meg kell ölni.
- Mi van??? - kiáltottunk fel kórusban.
- Ezt jelentenem kell Christiannak. Tényleg ezt kell tennünk. Tudom, hogy a barátaid és sajnálom. - mondta Fabian a vezetőülésről.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy kinyírhatják a haverjaimat? Hát ezek tök hülyék!
- És szerintetek én ezt hagyni fogom? - kérdeztem.
- Sajnos itt a te szavad most nem ér sokat. - szólalt meg Carlos bűnbánóan.
- De hát én is halandó vagyok! Engem is öljetek meg, vazze! - hisztiztem.
- Ne mondj hülyeségeket! Tudod, hogy te más vagy! Rád szükségünk van!
- Akkor megszívtátok, mert ha őket kinyírjátok én öngyilkos leszek! - folytattam. Ez a fenyegetés azért most elég gyerekesre sikerült. Ezt utoljára 12 évesen csináltam. Lassan eljön a pillanat, mikor földhöz vágom magam és sikoltozom…
- Na azt azért nem kéne. - jegyezte meg Carlos.
- Most ne turkálj az agyamban, mert mérges leszek!
- Ahogy parancsolod. - mosolyodott el. Pedig én rendkívül nem poénból mondtam. Engem valahogy sohasem vesznek komolyan.
- Ahogy parancsolom? - kaptam a szón és behízelgő hangsúlyra váltottam. Lisa kivételével ezek mind pasik. Bár tulajdonképpen nekik mindegy, szóval ezt még felhasználhatom ellenük - Emlékszem a házban azt mondtátok, hogy mostantól én vagyok az Úrnőtök, meg zabálni fogjátok minden szavam, csak segítsek…
- Azért nem szó szerint - húzta el a száját Raul.

- Nem ölhetitek meg őket! Nem engedem! - mondtam kimérten gonosz tekintettel.
- Bocsi, nekünk lehet beleszólásunk? - tette fel a kezét kissé bátortalanul Mia.
- Ha élni akarsz, akkor most nem. - fordultam felé.
- Emlékszem, hogy mit mondtunk, - szólt közbe Alessandro - de még mindig Christian a vezérünk. Az ő szava döntő, nem a tiéd.
- Tudod ez most fájt. Fizikailag fájt. - néztem rá. Látszott rajta, hogy nem szemétségből mondja, csak egyszerűen ez van. Ugyan, mi ez nekem? Christiant simán megpuhítom!
- Hol van most? - kérdeztem Carlostól.
- Attól kérdezd - intett fejével mogorván Fabian felé.
- Örülök, hogy semmit sem változtatott a „barátságunkon”, hogy az előbb majdnem meghaltam - vigyorgott Fabian - Christian külföldön intéz valamit. Ebben a hónapban már nem valószínű, hogy hazajön. És ő amúgy sem engedné szabadon őket. Ismerem ennyire.
- Jobb lesz, ha beletörődsz, hogy a haverjaidból vámpírvacsi lesz! - nevetett Raul. Nem értem a humorát.
- Inkább fejezd be, mert aládgyújtok! - vetettem oda neki, most az egyszer teljesen őszintén, ezért abbahagyta.
- Én nem akarom megölni őket. - szólalt meg David a sarokból. Eddig némán gubbasztott és Dóri hajával játszott. Most minden fej felé fordult. Egy fél percre még Fabiané is, szóval őt gyorsan visszarántottam a kormány mögé - Lehetne valami átmeneti megoldás, vagy ilyesmi.

- Mint például? - érdeklődött kétkedő hangsúllyal Alessandro.
- Mondjuk odaköltözhetnének a házba. - motyogta kicsit szégyenlősen David és közben a kabátja gombját tanulmányozta. Még sosem láttam ilyen vámpírt.
- Ezt most találtad ki?
- Aha… - válaszolta, de aztán a mennyezetre emelte a tekintetét. Naná, hogy nem most.
- Hú, én benne vagyok! - vigyorgott Mia és Alessandro ölébe ugrott. Ez a csaj tök hülye. Épp az előbb akarta kinyírni. Na mindegy.
- Tudjátok mit jelent ez? - csillant fel Raul szeme.
- Na mit? - sóhajtotta Lisa kimerülten. Ő már ismeri Raul ötletit.
- Ezek itt beavatott halandók! Azt csinálhatunk velük, amit akarunk és utána nem kell megölnünk őket!
Jellemző, hogy ő egyből erre gondol és innen indul el…
- Azért ne lelkesedj ennyire! - szóltam rá - Csak olyasmit csinálhattok, amit akarnak, anélkül, hogy belemásznátok az agyukba.
- Ez nem ér! Nekem nem jutott senki! - durcázott Raul és Icára mutatott - Neki is van pasija.

Erre Gábor úgy kihúzta magát, hogy legalább kétszer akkorának tűnt. Azért Médou is közelebb húzta magához Csillát, bár nem hiszem, hogy az egészből sokat értett volna. Ő ugyanis angolul beszél. Többnyire… Meg franciául…meg spanyolul. De egyiken sem összefüggően.
- Azért annyira ne éljétek ki magatokat, mert bele is halhatnak. - oktatta őket Carlos.
- Jézusom! Én is meghallhattam volna az előbb? - néztem rá riadtan.
- Egy csóktól? Te? Ne viccelj, dehogyis! - nevetett fel, de közelebb hajolva a fülembe súgta - Te mástól sem, bármennyire engedném szabadon magam.

Erre meg elpirultam és zavartan heherészni kezdtem magam elé. Ó, a francba, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!
- Suliba sem kell mennünk? - kérdezte Gábor felcsillant szemekkel.
- Hát nem valószínű, hogy egyáltalán kitehetitek a lábatokat. - magyarázta Lisa.
- És ti tényleg vért szívtok meg minden? - csillant fel Ica szeme, aki falja a vámpíros könyveket. Neki ez most a megvalósult álom lehet.
- Többek között - kacsintott rá Raul.
- Hűűű! - nyílt tágra a lány szeme.
- Mikor érünk már haza? - intéztem a kérdést Fabianhoz.
- Már nemsokára, csak az Oscar-díjas üldözős jelenet miatt teljesen eljöttünk a leágazástól.
- Hát ez fantasztikus. - motyogtam és hozzábújtam Carloshoz. Hátul izgatott csacsogás támadt. Gondolom az új fantasztikus helyzetről. Mindannyian kíváncsiak voltak a vámpírképességekre és a történetükre. Ica különösen. Öt másodpercenként feltett egy kérdést az egyre fásultabb Raulnak.
- Hány éves vagy? Látszotok a tükörben? Milyen gyakran esztek? Szoktál borotválkozni?
Nem igazán értettem ezeket e kérdéseket, de most gyereknap van. Azt csinálnak, amit akarnak. Egy kicsit azért remegett a gyomrom, hogy mi lesz, ha Christian visszajön és hat halandót talál a házában. De engem csak nem fog bántani.


Összesen tíz percet kellett zötykölődnünk, hogy végre feltűnjenek előttünk a hatalmas ház körvonalai. A nap már majdnem felkelt. A vámpírok egyre fáradtabbak és ingerültebbek lettek. Raul sem sziporkázott már annyira a fantasztikus humorérzékével.
Kinyitották előttünk a vaskaput és mi behajtottunk a ház elé, ahol Carlos kipattant és kisegített a kisbuszból. Teljesen otthonomnak éreztem már mindent itt, ezért rémesen boldog voltam, hogy itt lehetek. Csak fel akartam menni az ágyamba aludni.
Nagy nehezen a többiek is kiszálltak és csodálkozva meredtek a hatalmas „kastélyra”. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon én is ilyen idétlenül festhettem-e, de aztán hagytam a kérdést lógni.
- Menjünk be, mert én már nagyon álmos vagyok! - nyüszögte Mia és Alessandróra nehezedett. Persze csak egy egészen picit játszotta meg magát. Célnak megfelel.
- Gyertek velem, majd én megmutatom a szobátokat. - mondta Lisa, mikor beértünk a hallba.
- Hol lesznek? - kérdeztem tőle.
- A nappaliból nyílnak az ajtók. A legtöbben már jártál.
- Ja, rémlik valami. Hé, ti meg hová mentek? - szóltam Alessandro és David után, akik hűségesen követték Dórit és Miát.
- Veszélyes mostanság. - mosolygott kajánul Alessandro.
- Nem várhatod el tőlünk, hogy egyedül hagyjuk őket. - csatlakozott David, mire Dóri megfogta a kezét és maga után húzta.
- Ugye nem fognak semmi rosszat csinálni? - fordultam Fabianhoz.
- Hát rosszat biztos nem. - vigyorgott.
- Jobb lesz, ha mi is megyünk. - karolt át Carlos.
- Mármint úgy érted, hogy ő elmegy aludni és te itt maradsz, ugye? - kérdezte tőle Fabian.
- Nem. Ketten elmegyünk aludni. Nem maradhat egyedül. Te is láttad, mi történt.
- Ez Christiannak nagyon nem fog tetszeni.
- Semmit sem tehet ellene. Én vagyok kirendelve erre a feladatra, bármennyire is vágyik a helyemre, őt sosem fogja megszerezni - mutatott rám.
- Már megint miről beszéltek? - kérdeztem tőlük és egyikükről a másikra néztem. Feltehetnének már egy új lemezt.
- Semmiről. Gyere. - húzott magával.
- Ezt jelenteni fogom, Carlos! - szólt vészjóslón Fabian, de addigra már a lépcső tetején jártunk. Én még visszanéztem és láttam, ahogy megadja magát és elindul a pince felé. A szőke haja lobogott utána.

Mikor felértünk a szobámba, fáradtan ledőltem az ágyra. Potykát és a ketrecét kivitték a nappaliba. Bűntudatom volt, amiért nem foglalkoztam vele eleget mostanában.
- Nyugi, a többiek vigyáznak rá és játszanak vele. - nyugtatott Carlos.
- Az nem ugyanaz!
Felkeltem és a szekrényből előhalásztam egy piros kockás boxert és egy fehér atlétát. Ideális pizsama. Bár egy nem is akármilyen kinézetű pasi talán nem ezt várja tőlem. De az kizárt, hogy én most felvegyek valami selyem hálóinget. Csak kényelmesen akarok aludni és kész.
- Te hol fogsz aludni? - kérdeztem tőle. Tudom, hogy hülye kérdés, de akkor is.
- Remélem veled. - nézett rám hatalmas barna szemeivel.
Erre nem mondtam semmit csak álltam. Rémesen zavarban voltam, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Át szerettem volna öltözni, de előtte nem akartam. Féltem, hogy esetleg nem tetszene neki a látvány.
- Az lehetetlen. - mosolyodott el, de azért megfordult. Kis jól nevelt vámpír.
Olyan gyorsan öltöztem át, mint még soha. Nem akartam sokáig nyújtani ezt az amúgy is kényelmetlen helyzetet. Mikor végeztem, Carlos rögtön megfordult, mint aki megérezte. Végigmért tetőtől talpig, de nem szólt semmit.

Odasétáltam az ágyhoz, miközben egy gumival befogtam a hajam. Alig ismerem, kizárt, hogy bármi is történjen. Kellemetlen volt az egész, nem tudtam, mit csináljak. Ő viszont nem mutatta jelét, hogy nem érezné jól magát. Folyton mosolygó arca sugárzott. Levette a nadrágját és az ingét, majd a székre dobta. Atléta és kék kockás boxer. Szóval ott álltunk egymás tükörképeként, enyhén röhejes helyzetben.
Lassú és kimért léptekkel az ágy túloldalához sétált, majd megállt velem szemben. Szótlanul fürkészte az arcomat, mintha a gondolataimat akarná kiolvasni belőle. Nem tudom mire ez a színjáték, mikor amúgy is hallja őket. Azért elpirultam egy kicsit.
Közelebb léptem és felemeltem a vörös takarót, hogy bemásszak alá. A selyem hideg volt és sima, ahogy a bőrömhöz ért. Végigfeküdtem és elnyújtóztam, Carlos a mozdulataimat koppintva bújt be mellém. Egy méter távolság volt köztünk. Meg sem próbált alattomosan közelebb jönni. Eszembe jutott, hogy Christiannal ugyanígy feküdtünk, mikor idehozott. De nála iszonyatosan vártam, hogy közelebb merészkedjen. Erre összeszorult a szívem. Mikor látom legközelebb? Egy hónap múlva? Nem bírom ki!
Carlos arcára egy fél pillanatra a szomorúság árnyéka vetült, ezért gyorsan kontrolláltam az agysejtjeimet, hogy ne gondoljak Christianra. Csak hát nehéz kiverni a fejemből.

Az ágy végén egy fénysugár kúszott lassan felfelé, ahogy a nap kelt fel.
- Be kéne sötétíteni, mielőtt ropogósra sülsz. - jegyeztem meg.
- Van benne valami. - mosolyodott el és felkelt. Odaslattyogott az ablakhoz, én meg jól megnéztem magamnak hátulról. Ez a látvány hibátlan! Ahogy odaért néhány gyenge fénycsík húzódott a mellkasán. Olyan furcsa volt, hogy nem ugrál, és nem jajgat tőle. Az viszont látszott rajta, hogy kimerült és azért égeti már ez a kevés nap is. Elhúzta a nehéz függönyöket és visszasétált az ágyhoz, amit a hirtelen sötéttől csak hallani tudtam.
Elterült mellettem, alig közelebb, mint az előbb. Egymás felé fordulva feküdtünk az oldalunkon. Na most mi lesz? Én aludni szeretnék, az biztos…
- Nyugi, amúgy sem történhetne semmi, - szólalt meg - túl fáradt vagyok és a hajnal is közel van.
- Akkor jó éjszakát! - motyogtam és ásítottam egy hatalmasat, majd átfordultam a másik oldalamra. Ez egy kicsit talán bunkó dolog volt, így utólag belegondolva.
- Jó éjt! - mondta. Ez mekkora hülyeség! Hisz éppen most kel fel a nap.
Felhúztam a lábaimat, hogy magzat pózba préseljem magam. Eredetileg a hasamon fekve szeretek aludni szétterülve, de az már tényleg nem valami nőies. Most még tökéletességet kell mutatni, aztán majd később a magam kedvére formálom. Ajj, de gonosz vagyok!

Egy kicsit még a sötétbe meredtem, de aztán becsuktam a szemem, mert már nagyon égetett és csípett. A klubban sokan dohányoztak. Magam mögött hallottam Carlos egyenletes szuszogását és megnyugodtam tőle. Ha bántani akarnak, ő majd segít. Igaz, hogy este sem tett valami sokat, de azzal nyugtatgattam magam, hogy csak azért, mert nem közelharc volt. Ha erre kerülne a sor, akkor tuti kinyírta volna azt a szőke ribancot.
Fura így nappal aludni, de sajnos az életvitelem megköveteli. Különben búcsút mondhatnék az aktív beszélgetéseknek. Bár nekem teljesen mindegy, hogy nappal-e vagy éjszaka. Ha kell, én durmolok fél perc alatt.
Próbáltam kiűzni minden gondolatot a fejemből és a saját testemre koncentrálni, hogy végre elragadjon az álom. Iszonyatosan nehéznek éreztem magam és kimerültnek.

Álmomban egy hatalmas házban futottam. Mögöttem fekete csuklyás emberek szaladtak, csak a szemük fehér fénye látszott. El akartak kapni.
A folyosót fáklyák világították meg, aminek fényét elnyelték a fekete falak. Ahogy elhaladtam mellettük, néha egy-egy befordulóból újabb csuklyás alakok ugrottak elém, kezüket felemelve. De én mindet fellöktem, vagy egyszerűen alápörköltem. Ezt nekik, velem ne szívózzanak!
Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve letértem erről az útról és egyenesen beszaladtam egy zsákutcába. Ilyenkor imádom, hogy hallgatok az ösztöneimre. Fél perc alatt képes lennék kinyíratni magam. Az idegenek már mögöttem is voltak és egyre közelebb merészkedtek. Én a falnak támaszkodtam és jobb híján imádkozni kezdtem. Ahogy magam mögé nyúltam kitapintottam egy falapot. Megfordulva láttam egy ajtót, rúnákkal kivésve. Feszegetni kezdtem, de a tömör fa nem engedett. Egyre hisztérikusabban rángattam a kilincset. Hátrafordulva láttam, ahogy az egyikük kinyújtja felém csontos kezét. Sikoltottam.
Az ajtó szárnyai felcsapódtak és én beszaladtam. A terem közepén megpillantottam egy koporsót, aminek a gazdája épp kiemelkedett belőle. Tett egy kézmozdulatot, mire az ajtó becsapódott a küszöbön tétlenül és bosszúsan álldogáló emberek előtt.
- Ez szorult helyzet volt. - mosolygott Christian és kinyújtotta a kezét. Odarohantam a kezére ügyet sem vetve és a nyakába ugrottam.
Az álom véget ért.

Kipattantak a szemeim. A szobában enyhe szürkület volt. Esteledett. Jellemző, hogy mindig a legjobb résznél ébredek fel.
Carlos még mindig aludt. Szorosan mögöttem, átkarolva engem. Most én töltöm be a plüssmaci szerepét. Hallgattam, ahogy a sötétben megnyugtatóan szuszog. A biztonságérzetem a maxra ugrott. Megfogtam a karját és közelebb húztam. Szeretethiányom volt, na.
Vajon mennyi lehet az idő? Asszem nem is érdekel. Csak aludni szeretnék tovább. Ezt a késztetést lenyomva bámultam lazán a sötétbe, küzdve a fokozódó mindjárt bekómálok érzéssel.
Kopogtattak és én erre kaptam egy kisebb szívinfarktust. A tegnapi élmények még túl intenzíven éltek bennem.
- Bejöhetek? - ismertem fel Lisa hangját.
- Gyere nyugodtan. - szólt ki Carlos. Már nem is azért, de ez az én szobám, itt nem nekem kéne intézkednem?
- Gyere be! - kiáltottam. Csak nem fogom magam hagyni…

Ahogy Lisa kinyitotta az ajtót és belépett, beömlött kintről a fény. A folyosón már szinte minden lámpa égett, nálunk meg még a függöny is behúzva. Lehet, hogy egy kicsit sokáig aludtunk? A szemem elé kaptam a kezem és felültem.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Most tálaltunk nektek a vacsorához. A többiek már ébren vannak és a nappaliban vannak. - felelte a lány.
- Rájuk sem ismerek. Még hogy ilyen korán felkeljenek. Mondjuk azt már inkább elhiszem, hogy a tv előtt ülnek.
- Ne legyél ilyen szigorú hozzájuk - húzott vissza Carlos fekvő helyzetbe, miközben Lisa becsukta maga mögött az ajtót. Nyílván nem volt kedve beszélgetni.
- Jó reggelt! - suttogtam neki és hátra fordultam. Teljesen frissnek tűnt, csak a bőre volt nagyon hideg, ezért egy kicsit elhúzódtam tőle.
„Reggeli” köszöntésemet csak egy mosollyal nyugtázta, na meg egy lapos pislantással.
- Nem kéne felkelni? - próbáltam szóra bírni, de ő erre csak egy vállrándítással reagált.

Feladtam, hogy valamivel többet tudjak kihozni belőle és inkább magamra összpontosítottam. Bár az elkövetkező műveletsorra inkább az ágyból való kiszenvedés a megfelelő kifejezés. Megkíséreltem a lehető legegyszerűbben kikelni az ágyból, de Carlos karja teljesen átkulcsolta a testemet. Így választhattam, hogy vagy felül, vagy alul mászok ki az öleléséből.
Természetesen először az alulról megoldás jutott eszembe, de aztán jobban belegondoltam és elvetettem az ötletet. Igen, nagyon belegondoltam. Carlos még egy kicsit fel is kuncogott a képzelgésemtől. A kis pajzán.
Szóval maradt a kettes variáció. Így felemeltem az egyik kezem, míg a másikat hozzászorítottam a felső testéhez, hogy valahogy kikígyózzak. Szerintem ő ebből nem érzett meg semmit.
A lábaimmal toltam felfelé magam. Persze sikertelenül. Csak az a baj, hogy erre kb. a hatodik próbálkozásnál jöttem rá, így lerugdostam magamról a takarót. És ha nem tettem volna hozzá a kezem felemelésénél félig felcsúszott a pólóm.

Ezek után kétségbeesett oldalpillantásokat vetve az ajtóra egyre intenzívebben akartam szabadulni. Carlos úgy tett, mintha nem vett volna semmit se észre. Éljen a segítőkészség…
- Nehogy akár egy mozdulatot is tegyél, mert biztos rögtön sérvet kapsz… - jegyeztem meg jó kedélyállapotban, mire ő csak morgott egyet és átdobta rajtam az egyik lábát. Szerintem cukkolt.
- Remek - dünnyögtem és megfogtam az ágytámlát, aminek segítségével már eljutottam a hason fekvő helyzetbe. Megint bepróbálkoztam a rúgkapálással.
- Khm, khm. - hallottam magam mögül. Nem vettem észre, hogy kinyílt az ajtó. - Remélem nem zavarok.
Sunyi jókedv. Raul.
Elképzeltem kívülről a jelenetet. Hason fekszem, rajtam félig Carlos, a kezei valahol elöl rajtam. A pólóm félrecsúszva, fogom az ágytámlát és veszettül mozgok.
- Hát, izé…ez nem…
- Az, aminek látszik? - fejezte be helyettem - Sok ilyesmit láttam már. Pedig csak annyit akartam, hogy beköszönök és megnézem éltek-e még.
- Nagyon kedves, de én tényleg csak…
- Segítsek? - kérdezte és közben teljesen mellém állt. Nem kicsit volt kellemetlen az adott helyzetben, de ő a zavar legkisebb jelét sem mutatta. De tény, hogy többször is elidőzött a tekintete bizonyos helyeken.
- Szerintem meg tudom oldani. - mondtam és belelapultam a matracba, hogy a lehető legkisebb felület látszódjon belőlem. - Nincs kedved kimenni?
- Csak nem zavarba hoztalak? - húzta fel a szemöldökét és elvigyorodott. Élvezte a helyzetet. Én kevésbé.
- De igen, szóval szia. Majd kint találkozunk.
- Megnézem mi van a többiekkel. Még szinte mindenki kómás.
- Remek. Nézd csak meg őket.
- Meg is nézem őket. - felelte és nekidőlt az ágy lábának karba tett kézzel, intenzíven nézelődve.
- Nehogy elsiesd. Árthat az egészségednek.
- Láthatod, hogy nem sietek - mosolygott. Be kell vallani, hogy jól nézett ki egy szál tréning nadrágban, ahogy a haja még egy kicsit kócos volt. Nagyon megkívántam. Erre még szélesebbre húzta a száját. Direkt csinálta.
- Raul elég lesz. - tért magához Carlos és lassan felült, amitől én végre magamra tudtam húzni a ruhámat. A hangja nem volt fenyegető, csak mint mikor a haverok pirítják meg egymást. De azért a vámpír értett a szóból és abbahagyta a bűvölésemet. Bár még így is rá voltam gerjedve.
- Akkor most már tényleg megyek. - határozta el magát, majd sarkon fordult és heves risza közben kilibbent az ajtón.
- Soha nem értettem, hogy képes minden helyzetben flörtölni. Néha még nekünk is kell pihenni - ásította Carlos.
- Ilyen beállítottságú. Biztos romantikus típus. - mondtam. Tudom, túl sok filmet nézek.
- Pontosan - mosolygott rám - Igazán aranyosan küzdöttél. Nem volt szívem segíteni.
- Asszed nem tudtam, hogy magadnál vagy? Csak hagytam, hogy azt hidd, hogy te vagy a helyzet magaslatán. - intettem le.
- De hát én voltam…
- Á, ebből már nem magyarázod ki magad. Úgysem érdekel. Tudom, hogy hazudsz. - hadartam el és felpattantam az ágyból. Azért azt még pontosan láttam, hogy valami hihetetlen értetlen fejet vág. Nem igazán fogta fel, mi volt az előbbi kirohanásom, de néha kijön. Biztos skizofrén vagyok.

Egy nyújtózkodással és szemtörölgetéssel vegyes sziasztokkal libbentem be a nappaliba, majd elegánsan megbotlottam egy puffban. De mentségemre legyen mondva, szerintem tegnap még nem volt ott…
A többiek semmit sem fogtak fel a történtekből és csak üveges tekintettel meredtek maguk elé pizsamában. Mindenki valakihez hozzábújva szendergett. Már amennyire lehetett, mert Mia max hangerőn nézte az esti meséket a tévében. Nos, van aki sosem változik, még akkor sem, ha vámpíroktól nyüzsgő házban tartózkodik.
- Lassan bemehetnétek az ebédlőbe, mert kihűl a vacsora - aggodalmaskodott Lisa.
- Nekem is harapnom kéne már valamit - jegyezte meg kaján vigyorral Raul.
- Legyen ez a végszó - mondtam rosszallóan miközben leintettem.
- Mi most elmegyünk egy kicsit - fordult hozzám álmos tekintettel Carlos. Eléggé rá fért már, hogy felfrissítse magát. A bőre hulla fehér volt, laposakat pislogott és egyre jobban kezdett kihűlni.
- Rendben, de ha lehet, ne mondd el, hogy hova mész és mi fog történni. - javasoltam. Nemhiába, még a Vészhelyzettől is felfordul a gyomrom.
- Megígérem - mosolygott rám, ami miatt észre vettem, hogy a szokásosnál is hosszabbak a szemfogai.
- Jobb, ha sietsz, mert elég parásan nézel ki - hunyorítottam rá, mire átölelt és megpuszilta a homlokomat. Hiába a pillanatnyi zord külső, mégiscsak érző szívet takar.
- És akkor ti most tényleg emberi vért fogtok inni? - kerekedett ki Ica szeme.
- Szerintem erről most nem akarnak beszélni, meg amúgy is túl sok könyvet olvasol. - fordultam hozzá és bele se mertem gondolni, hogy mit fognak csinálni.
Egy pillanat alatt mintha hideg szellő csapta volna meg a szobát halk suttogással kísérve és már nem is éreztem olyan fullasztónak a levegőt. Csináltam egy hátraarcot és kiderült miért. A vámpírok csakúgy felszívódtak magukkal véve az energiáikat. Hirtelen nem éreztem magam biztonságban. Elkezdődött az éjjeli vadászat.


- Oké, minden halandó utánam - fordultam a többiekhez, majd sebes léptekkel megindultam az ebédlő felé. Hisz sok energiát vesztettem, meg amúgy is kajolni fantasztikus, szóval nem vesztegethettem az időt. A gyomrom korgott és reméltem, hogy nem valami fantáziamentes vacsit csináltak. Elvégre az, hogy ők nem tudom mióta nem esznek szilárd ételt még nem kifogás arra, hogy nem tudják mi a finom. Ha spenótféle kerül az asztalra könnyen előfordulhat, hogy a tányérom valaki fején köt ki. Ilyen téren nem ismerek tréfát.
Ahogy befordultunk az ajtón kiderült, hogy ők aztán értenek a vendéglátáshoz. Az asztal egy rakás kaja alatt roskadozott. Mindenféle volt, amit csak el lehet képzelni.
Mivel én épp a reggelt éltem meg ebben a késői órában úgy döntöttem, hogy a sült húsokat meghagyom Gábor és Médou hirtelen odakapó kezének. Olyanok voltak, mintha egy hete nem ettek volna.
Szóval csináltam egy szendvicset jól megpakolva sonkával meg tojással, csak már a koleszterinszint megtartásának érdekében is.
- Hogy aludtatok? - kérdeztem a többiektől annak reményében, hogy valami spontán csevegést tudok indítani.
- Hát én nagyon jól. - kacsintott rám Dóri. Na vajon most mire célzott?
- Na, a végén még kiderül, hogy David nem is olyan szemérmes, mint amilyennek elsőre tűnik. - ugratta Mia.
- Mert vámpír. Nem is lehet az. Tudod a vámpírok többek között szexuális energiával is táplálkoznak. Persze nem ez az elsődleges táplálékuk, hanem… - okoskodott Ica egy villával hadonászva, veszélyesen közel Gábor csülkéhez, mire a srác egy erőteljes jobb tenyérrel befogta a száját, így elharapta a mondatot.
- Hú, köszi. - sóhajtotta Csilla - Tegnap egész este ezt csinálta. Folyamatosan csak a könyveiből idéz, hogy mi hogy van, meg melyik szerző tévedett.
- Még szerencse, hogy nekem ezt nem kellett végighallgatnom. - jegyeztem meg és lapátoltam magamnak egy kis görög salátát korábbi nyúltápos elveimet félretéve egy kicsit.
- Hihetetlen, hogy ezt történt velünk. Mármint tegnap még a vizsgáimra készültem otthon és rohadtul szenvedtem. Ma meg beavattak egy ősi titokba. Ez olyan izgalmas! - örvendezett Gábor két harapás között.
- Én annyira nem örülök neki. - mondtam vészjóslón.
- Most mi bajod? Ez így tök jó! Nem kell azt a gyökér töri tanárt hallgatni! - vigyorgott rám Csilla.
- De az már nem lesz tök jó, hogyha valami baj történik. Értsétek meg, még én sem tudom, hogy mi történik, erre meg magammal rántalak titeket is. Állítólag engem ki akarnak nyírni, arról nem is beszélve, hogy rajtam keresztül titeket is. Az egész olyan, mint valami idióta film. És különben is, én mindig is utáltam az akció filmeket! - fakadtam ki magamon is meglepődve milyen hamar belecsaptam a dolgok közepébe.
- Ugyan már nem lesz semmi gond. Itt vannak a többiek és segítenek. - intett le Dóri.
- De nem lesznek mindig itt. És itt ki is indulhatunk a tegnapból. Nagyon nem úgy tűnt, mintha a helyzet magaslatán lennének. - kezdtem a hisztériás állapot beindítását.
- Egyszerű botlás. Néha nekik is kell pihenni. - motyogta Ica.
- De ha pont abban a fél percben nem figyelnek oda, akkor az végzetes is lehet. És még ők akarják, hogy én segítsek nekik??? - pattantam fel. Kicsit felhúztam magam a helyzeten. Nagyon nem tetszett az egész. Nem akartam őket is magammal sodorni, féltettem a kis lelküket.
- Jó kis reggeli. - jegyezte meg halkan Médou. Pedig én azt hittem nem is ért semmit. Mik ki nem derülnek ebben a pár napban…

- Asszem sikerült elrontani a hangulatot. - ismertem be szégyellősen.
- Most miért mondod? - vigyorgott kajánul Dóri.
- De legalább nem vettétek magatokra a hisztériás rohamomat.
- Megszoktuk tőled. - legyintett Csilla. Na tessék, hát ennyire szeretnek?
- Akkor ma mégis mi lesz? Egész nap be leszünk zárva ide? - fordult felém Mia.
- Fogalmam sincs. - ismertem be őszintén.
- Legalább a társaság jó lesz. - ábrándozott Dóri és a mennyezetet fürkészte a tekintetével. Pontosabban valamit, amit mi nem láthattunk, csak ő a rózsaszín szemüvegével. Nyílván Davidről álmodozott.
- Hé, szállj vissza a földre. Én nem akarok mostantól itt dögleni. - horkant fel Csilla.
- Majd megpróbálok intézni valamit.
- Nekem jó itt. - vigyorgott Ica.
- Neked egy rózsaszín Barbie házban is jó lenne, ha vámpírok vennének körül! - ugrattam.
- Az biztos. Még akkor is, ha Paris Hilton lenne a ház úrnője. - nevetett fel Csilla, amitől kiöntötte a tejet. Naponta képes két litert meginni belőle.
- Nem is igaz. - duzzogott Ica, de azért érezte a realitást a szavak mögül.
- Hogy bírod meginni azt a vackot? - intéztem a kérdést Csillának, miközben a tejre mutattam. A gondolattól is kiráz a hideg, hogy esetleg meg kelljen innom.
- Jaj, ne csináld már. Szeretem. Egészséges is. Majd te is megtudod, ha öreg korodban egy pöcköléstől összetörnek a csontjaid.
- Ne legyél ilyen vészjósló. - fenyegettem meg a mutató ujjammal, ami hát mondjuk ki, nem egyszerűen félelmetes dolog.
- És hogy alakul a dolog közted és Carlos között? - terelte el a szót Dóri, aki nyílván az izgisebb dolgokat szerette volna kitárgyalni. Nagyon régóta ismerem, gyakorlatilag vele nőttem fel és mindig is érdekeltek minket egymás magánéleti pletykái.

Szóval mit is tehettem volna, engedelmeskedni kellett. Körülnéztem először az asztal mögött ülők között. Senkit nem tartottam magamra veszélyesnek. Az egyetlen ember, akit nem ismertem annyira az Médou volt, de ő meg amúgy sem ért semmit. Bár kezdtem ebben komolyan kételkedni az előbbi sunyi kis beszólása után.
Kettes csapóként a hátam mögé és az ajtók felé pillantottam keresetlen hallgatóságot keresve tekintetemmel. Persze teljesen értelmetlenül. Ha ki akarnak, akkor úgyis ki tudnak hallgatni a vámpírok még a földszintről is, akár egy épp eldurranó ágyú mellett is.
- Nem is tudom - kezdtem bele kelletlenül -, aranyos srác, nagyon kedves és komolyan imádnivaló.
- De? - hajolt közelebb Mia a többiekkel együtt. Kis kíváncsiak…
- Nem mozgatott meg bennem különösebben semmit asszem. - ismertem be.
- Azért valamit csak. - jegyezte meg Gábor.
- Persze. Mármint szeretek vele lenni. Valamennyire megnyugtat a közelsége is. Én tényleg odavagyok érte.
- De teljesen nem érzed magad biztonságban vele? - kérdezte Dóri.
- Nem igazán. - motyogtam.
- Á, a kezdeti bizonytalanság teljesen normális. - legyintett le Csilla.
- Én látom, hogyan nézel rá és én tudom, hogy szerelmes vagy. - bökött meg a könyökével Mia. Most jön az a rész, amit utálok.
- Nem vagyok. - tiltakoztam.
- De az vagy. - vágta rá Mia. És én itt abba is hagytam. Úgyis ezt fogja mondogatni minél jobban tiltakozom. Ilyen helyzetekben rá kell hagyni. De azért nem csípem mikor így belém akarják dumálni, hogy szerelmes vagyok. Bár talán lehet, csak nem a kitűzött célszemélybe.

És ez máris halál abszurd, mert ugyebár a „szívkirályommal” (költői, nemde?) csak kétszer találkoztam. Meg a többi izé, ami nem is tudom, hogy beillik-e igazi találkozásnak.
- Az összes pasidnál ezzel jöttél. - jegyezte meg Ica és belapátolt egy palacsintát. Ne kérdezd, hogy került oda…
- Mármint most pontosan mire gondolsz? - érdeklődtem, miközben azt figyeltem, hogy folyik ki a kakaó a palacsintájából.
- Ezzel a biztonság dumával. Soha nem fogod magad tökéletesen nyugisan érezni egy pasi mellett. Ilyen nincs. Tudod milyenek. Egyik pillanatról a másikra átértékelnek mindent és leléphetnek. - folytatta, mire Gábor egy hatalmas horkantással hozta tudomásunkra, hogy jelen van. Szerencsére, mert képesek lettünk volna belemelegedni a pasik szapulásába. Így megúszott egy fél órás kínszenvedést, aminek a végére általában totál felidegesítjük magunkat, hogy utána legszívesebben szembe köpjünk minden szembejövő hímnemű egyént. Nálunk ez már csak így megy. Könnyedén beleéljük magunkat a dolgokba. Egy fél perc alatt átmegyünk totális feministába.
De ha visszatérünk a biztonság dologra, akkor azt mondhatom, hogy Ica tévedett. Velem ugyanis előfordult már, hogy a tökéletes biztonságérzetet átéltem. Természetesen Christian karjaiban. Az maga volt a mennyország, bár nem tudom ez mennyire reális egy „kárhozott” lény esetében.

Azóta is folyton visszavágyom az ölelésébe. Jaj, csak még egyszer!
Persze a többiek semmit sem tudtak Christianról. Az iránta táplált érzelmeimről meg pláne nem. Csak egy név volt nekik a sok közül. Nem hiányzott, hogy elmeséljem ezt a dolgot, mert még magam sem nagyon értettem. Aztán meg hallgathatom, ahogy tanácsot akarnak adni és egyre lehetetlenebb ötletekkel állnak elő. Végül egy virágcsokorral meg egy doboz bonbonnal kopogtatnék be hozzá a kriptába. És az ki van zárva. Persze ha sokáig mondogatnák és győzködnének akkor végül megtenném. Mert én ilyen hülye és befolyásolható vagyok. Szóval könnyen kínos helyzetbe lehet hozni. Hé, nem ér megvetni érte!

Végül próbáltam nem túl ábrándozó tekintetet vágni a mennyezet felé a szétcincálás mentes magánéletem érdekében. Épp időben, mert Dóri kezdte észrevenni, hogy gyanúsan sokáig vagyok csendben.
- Menjünk ki tévézni! - javasoltam elterelésképpen.
- Nem kéne eltakarítani? - kérdezte Ica. Milyen kis házias. Ha pasi lennék, tuti elvenném. És még főzni is tud. Hm…
- Nem, majd a többiek megcsinálják. - mondtam. Ilyen mocsok dög vagyok. Csicskáztatnám a többieket. - Menjetek előre, mindjárt jövök!
A többiek szépen elvonultak. Mikor a sereghajtó Csilla is kilépett az ajtón, én is odasétáltam, hogy aztán visszafordulva egy csettintéssel beparancsoljam a maradék kaját a hűtőbe. (Na jó, talán nem egy laza és elegáns csettintéssel, hanem egy kis mentális erőlködéssel, de akkor is.) Néhány csak másodjára került a helyére, hisz az ilyesmiben még kezdő vagyok. A mosatlant pedig elöl hagytam, mert nem akartam kockáztatni a tányérok testi épségét. Azért ez még így is fél siker volt.


Szerintem körülbelül, persze csak egy gyenge saccolással és szemmértékkel, meg az időérzékem se a régi, szóval úgy kb 3 hetet ülhettünk a tévé előtt, mire a vámpírok megérkeztek.
Mondhatni sokkal dögösebbek voltak, mint „reggel”. A bőrük ragyogott, ellenállhatatlan mosoly húzódott mindegyikük szája sarkában és totális harci díszben feszítettek. Számomra természetesen Carlos volt a leglenyűgözőbb. Annak ellenére, hogy mit művelhetett.
- Elbűvölő vagy. - nézett végig rajtam, miközben majd felfalt a szemével. Mondanom sem kell mennyire jól esett. Látszott rajta, hogy legszívesebben a helyszínen leteperne, amitől én is teljesen begerjedtem. Hogy elbírjon az egyre jobban reszkető lábam terpeszbe álltam és a csípőmre tettem a kezem. Ő viszont csak egy félmosollyal nézett tovább totálisan rezzenéstelenül. Hoppá, nem egészen, ugyanis megnyalta a szája szélét finoman tudtomra adva, hogy tényleg nagyon szívesen benne lenne egy kis kufircolási lehetőségben.
Most evett, szóval nem csoda, hogy ennyire erős a szexuális energiája. Most a legfrissebb. Húha, mit tudnék én kezdeni ezzel a frissességgel… Vajon a vámpírok milyen hamar fáradnak el?
- Ha gondolod megmutathatom… - vigyorgott rám huncutul, úgy hogy kilátsszon jobb oldalt a szemfoga. Így még inkább tetszett és ő ezt pontosan tudta.
Hogy egy picit kizökkenjek, körülnéztem a szobában. Kiderült, hogy a többi vámpír is elbűvölte a többieket. Tényleg nagyon aktívak lehetnek.
De azért be kell vallanom saját szemmel nézve is nagyon dögös voltam a rövid kordszoknyámban garbóval meg csizmával. Tuti, hogy ezt a hirtelen magabiztosságot is Carlos sugározza belém. Kacsintott a kis huncut, szóval így van.
- Na jó, elég lesz. - mondtam mosolyogva. Naná, hogy nem elég!
- Gyere velem! - suttogta és felém nyújtotta a kezét.
Haboztam.
- Jó ötlet ez most? - kérdeztem és észre se vettem, hogy már a lépcsőn megyünk egymás kezét fogva. Hogy csinálta?
Elmosolyodott. Tetszett neki, hogy lenyűgözött.
- Várj, tudnod kell valamit. - állított meg komolyan. De olyan arccal, hogy arra számítottam, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy megdöglött a kutyája.
- Mi a baj? - kérdeztem őszinte sajnálattal. Annyira szomorúnak tűnt.
Közelebb húzott magához ás átkarolta a derekam. Az egyik kezével felkúszott a hátamon, hogy aztán a nyakamnál kössön ki és elhúzza a hajam. A garbómat lehúzta és hirtelen megnyalta a bőröm. Nem igazán értettem, hogy mit akar ezzel mondani.
- Kívánlak! - sóhajtotta a fülembe és nekem nyomta magát. Szóval akkor ezt akarta finoman a testbeszéddel a tudtomra adni. Hát nem igazán erre számítottam, szóval kikerekedett eléggé a szemem. De ha már így alakult, én nem leszek semmi jó elrontója.


A másodperc törtrésze alatt a hálóban voltunk. Fogalmam sincs, hogy kerültünk oda, de hogy őszinte legyek, kurvára nem érdekelt.
Becsukta az ajtót. Én a szoba közepén megálltam és vártam, hogy végezzen. Koromsötét volt, csak kintről sugárzott be egy kevés fény.
Carlos végre megfordult és odasietett hozzám. Erősen megcsókolt, mondhatni nyálasan, de nem a gusztustalan, hanem határozottan a szenvedélyes módon. Hát újra ebbe a helyzetbe kerültem vele. Végigcsapott rajtam az ereje, hogy átjárjon és végül egyetlen pontban végződjön lüktetve. Már ettől a csóktól majdnem elélveztem. A vámpír pasiknál jobb nincs, őszintén kijelenthetem.

Végigsimítottam az oldalán és megragadtam a pólója alját. Ő pedig, mivel ügyes fiú és mindig tudja mire gondolok (szó szerint), felemelte a kezét, hogy letéphessem róla, és aztán a szoba egyik sarkában végezze a narancssárga anyag.
Olyan teste van, hogy nem is igaz. Nem az a gusztustalanul agyon kidolgozott, hanem az ízlésesen megmunkált. Minden izma látszott és én nem sajnáltam az időt rá, hogy végigsimítsam valamennyit a kezemmel.
Carlos folyamatosan csókolt, olyan hullámokat gerjesztve a testemben, hogy remegtek a lábaim. Végigvezettem az egyik kezem a hátán, hogy végül belemarkoljak a hajába, míg a másikkal a fenekét fogtam meg és erősen húztam közelebb magamhoz. Így végül nem csak a csókok miatt éreztem forrónak a helyzetet, hanem a nyomástól is, amit ő produkált.
A hideg és a meleg egyszerre rázott. Végre megfogta a fenekemet és felemelt, én pedig átfogtam a lábammal. Az ágyhoz közeli falhoz nyomott és közben hullámzott a csípője. Kéjeseket sóhajtott, velem együtt. Régóta nem voltam pasival, ilyennel pedig még soha. Őrjítően jól esett. Gyakorlatilag nadrágban eljátszotta, mire számíthatok és ínyemre volt a dolog.
Felcsúsztatta a kezét a combomon és még inkább magához préselt. Aztán olyan helyekre nyúlt, amitől felnyögtem. Képtelen voltam tartani magam és elengedtem a lábammal.

Lelökött az ágyra és rám mászott. Ismét a nyakamat nyalogatta, közben a jobb kezével bemászott a pólóm alá és a hasamat simogatta, lassan felfelé haladva. Megcsókolt és újra hozzám bújt, gyengéd lökésekkel kiegészítve az amúgy is orgazmus közeli helyzetet. Úgy kapcsolta ki a melltartóm, hogy észre sem vettem. Lehúzta rólam a felsőm és egy fél másodpercig elmerült a látványban. Aztán mindkét kezével megfogott és lágyan masszírozott, majd nyalogatott. És még mindig nem hagyta abba a mozgást.
Alulról benyúlt a szoknyám alá, hogy simogasson. Eleinte lassan, szinte csak én köröztem a csípőmmel, aztán szép lassan ő is begyorsult. A nyelvével még mindig a mellbimbómat izgatta, én pedig a hátát karmoltam a kéjtől. Végül megunta, hogy az anyagon keresztül kényeztessen és oldalra húzta. Felemelte a fejét, hogy még egyszer megcsókoljon és intézzen egy huncut mosolyt felém. Aztán lefelé haladt.
Eleinte még nem csinált semmit, csak nézte a saját kezét, ahogy engem izgat és belém hatol. Majd néhányszor fújt egyet, talán a lehűtésem miatt. Ez mondjuk egy halálra ítélt próbálkozás volt.

Végül lehajolt és megnyalt. Először a nyelve hegyével gyorsan, majd lassan az egésszel többször egymás után. Néha gyorsabban, néha lassabban. Szinte csillagokat láttam az orgazmusoktól. És ez nem egyszerű felületi dolog volt, hanem belül voltam tűzforró. Ez belőle jött.
Felhúztam magamhoz és elgördítettem, hogy én legyek felül. Rögtön észrevettem, hogy a farmernadrág lekerült róla és boxerben van. Vagyis egy leheletvékony anyag választott el minket. Ahogy ráültem rögtön megfogta a fenekemet és irányított, hogy mozogjak rajta. Végigsimítottam a tökéletes mellkasán és hatalmasat sóhajtottam.

Mikor lehajoltam, hogy megcsókoljam hirtelen egy irtó fájdalmas érzés hasított belém. Úgy tűnt, hogy rikító zöld fény ereszkedett a szobára, de csak egy negyed másodpercre. Carlos észre sem vette. De én rögvest megismertem. Féltékenységet éreztem. De olyan erőteljest, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről. Ez Christian érzése volt.
Mostanra Carlos is észre vette, hogy gond van. A gondolataimból kiolvasva arra is rájött, hogy mi lehet az.
- Ne törődj vele! - suttogta, miközben felült és magához húzott, hogy megcsókoljon. De én elfordítottam a fejem. Milyen kis szemérmes lettem hirtelen.
- Értem. - mondta és lehajtotta a fejét. Szörnyű volt nézni, ahogy az arca átadja magát egy másik érzésnek. A hatalmas Bambi szemei egy pillanat alatt megteltek a szomorúsággal.
- Ne haragudj. - emeltem fel a fejét, amire ő csak egy hatalmas öleléssel válaszolt. Fogalmam sincs, mi járhatott a fejében.
- Néha jól jönne, ha én is beleláthatnék az agyadba. - duruzsoltam neki halkan és a hajába túrtam.
- Érzem rajtad, hogy megbántad. - nézett rám. Hülyeség lett volna tagadni, de nem akartam még jobban elszomorítani.
- Most mit mondjak? Nem az, hogy megbántam, csak…
- Másra gondolsz. Másra vágysz. Nem rám.
- De én vágyom rád! Meg azért csak semmi csöpögős szöveg. Nincs a munkaköri leírásomban. - mosolyogtam rá, de ő csak bámult rám komolyan - Szóval nem vagy humorodnál.
Egy picit elhúztam a számat és lemásztam róla, hogy felvegyem a felsőmet, míg ő úriemberként elfordult. Hát nem egészen így terveztem a kettőnk közti dolgokat.
- Nem is akarsz tőlem semmit? - kérdezte.
- Dehogynem - jelentettem ki őszintén - Nagyon közel állsz hozzám és imádok veled lenni.

Bingó, ettől jobban érezte magát. Legalábbis egy kis mosoly suhant át az arcán.
- Akkor mégis kedvelsz?
- Szerintem ez az előbbiekből eléggé lejöhetett volna. Nyílván nem csinálok ilyesmit olyasvalakivel, aki nem érdekel.
- Akkor jó. Gyere ide. - suttogta és kinyújtotta felém a kezét.
Én megfogtam és bemásztam az ölébe. Jó érzés volt hozzábújni. De valahogy valami nem stimmelt.
- Minden alkalommal ezt fogod csinálni, miután kajáltál? - érdeklődtem.
- Tudod ilyenkor amúgy is jól esik, meg hát… De ha zavar akkor abbahagyom. - vigyorgott.
- Isten ments. - nevettem fel - Naponta többször is kajolhatsz, ha ezen múlik.
- Rákaptál a dologra?
- Hááát elképzelhető. - ismertem be.
- Igazából nekem ez vérszívás nélkül is megy.
- Most célozgatsz?
- Á, neeem. - mondta, miközben az egyik ujjával kis köröket rajzolt a karomra és a mennyezetet bámulta a létező legártatlanabb képpel. Francokat nem…
- Na elég legyen. - intettem le.
- Van ám neked egy meglepetésem.
És ennyi. Minden különösebb magyarázat nélkül kisétált a szobából és otthagyott. Én meg csak értetlen arccal ültem az ágyon.
Szerencsére egy percen belül visszatért néhány papírdarabot szorongatva.
- Azok mik? - mutattam rá a lényegre.
- Ez itt meglepetés. - válaszolt.
Egy perc hallgatás után megszólaltam.
- Megmagyaráznád? - nyílván jelenleg nem a szavak embere.
- Persze. Mivel olyan jó kislány voltál, vettem neked, meg a barátnőidnek belépőt, egy wellness centerbe.
Hatásszünet.
- Én nem járok ilyen helyekre. Tök felesleges. Persze azért örülök neki. - mentegetőztem.
Na most tényleg, milyen hülye ötlet ez?
- Nem igazán látszik… - nézett rám félig összevont szemöldökkel.
- Pedig de. Csak én tényleg nem csípem az ilyesmit. Azért fizetsz be erre, mert csúnyának tartasz? - kérdeztem, persze nem teljesen komolyan.
- Ez hülyeség. - legyintett - Legalább pihensz egy kicsit. Sokat idegeskedsz mostanában.
- Egy hete ismersz. - kötözködtem, de azért elvettem a belépőket, hogy megvizsgáljam a képeket.
- De ez Mallorcán van. - hitetlenkedtem.
- Tudom. - mosolygott. A nyakába ugrottam. Befizetett egy nyaralásra minket? Na ennek végre tényleg örültem. Jó erősen megszorítottam, aztán kinyitottam a szemem, amit lehet, hogy nem kellett volna, mert a szemem sarkából megint láttam a zöld villanást. Kitéptem magam Carlos karjaiból és kisétáltam az ajtón az értetlen pillantásától kísérve.


Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót nekidőltem egy picit szusszanni. Szegény Carlost így faképnél hagytam annak ellenére, hogy ő milyen kedves velem. Teljesen összezavarodtam, ha így folytatom idegösszeroppanást fogok kapni.
A szívem vadul vert. Miért figyel engem? És én miért nem láthatom? Milyen dolog ez így? Ez csalás!!!
- Szia! - köszöntek rám, mire akkorát ugrottam, hogy megdöntöttem az egyéni rekordomat is. Oldalra fordulva láttam, hogy Lisa áll mellettem egy (szokásához híven) kék ruhakölteményben.
- Szia. - vetettem oda fásultan.
- Nem tűnsz valami lelkesnek. - állapította meg.
- Ennyire látszik? - mosolyogtam rá. Még szép hogy látszott, már csak egy tábla hiányzott a mellkasomról valami olyasmi felirattal, hogy „Ide célozz!”
- Nem rossz ötlet. Esetleg feldobhatnád néhány világító neonlámpával. - jegyezte meg.
- Kösz, megfogadom. Egészen hozzászoktam már hogy úgy beszélgetek veletek, hogy meg sem szólalok.
- Ezt jó hallani. De azért úgy tűnik a jelenlétünket és a vele járó érzelmeket még nem nagyon tudtad megszokni.
- Hát ebben van valami. - ismertem be.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a szemében.
- Asszem nem tudsz.
- Hát te tudod. Minden esetre a könyvtárban megtalálsz, ha kell valami. - mosolygott rám és egy kis melegséget is felém dobott, hogy jobban érezzem magam.
- Köszi.
Lisa ezzel és egy hosszú szőke hajdobálással tovább indult.


Senki nem tud segíteni rajtam ezzel a bűntudattal a mellkasomban. Elindultam a folyosón valamerre, hogy egy picit lefárasszam a lábaim.
Megtárgyaltam már magammal, hogy mivel Christian tabu, ezért Carlossal nyugisan járhatok, vagy kavarhatok, vagy ilyesmi. De mégis úgy éreztem, hogy ezzel megcsalom Christiant. Nem kifejezetten jó, hogy tudom, hogy féltékeny. Legalább hagyott volna kibontakozni és nem jelent volna meg másodpercekre.
Ráadásul azt sem tudom, hogy mi jelent meg tulajdonképpen. Bár a jelen helyzetben ez érdekelt a legkevésbé.
Nem igaz, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok. És nem igaz, hogy ilyen sokat rinyálok. Egyszerűen együtt vagyok Carlossal és kész. Christian pedig nem érdekel. Felőlem akármit is csinálhat.
Jaj, de egyszerű ezt így kijelenteni.
Befordultam a sarkon és Fabiannal találtam szembe magam.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Sétálok. Tudtommal azt még szabad. - csodálkoztam rá. - Vagy nem?
- De persze. Csak megleptél. - felelte zavartan. - Nem tudsz aludni?
- Egész nap aludtam. - néztem rá értetlenül - Carlossal. Te még tiltakoztál is ellene.
- Ja igen, tényleg.
Szétszórtnak tűnt és egy képet nézegetett.

- Jól vagy? - kérdeztem és a hátára tettem a kezem. Ebben a pillanatban váltott. A karomon keresztül megcsapott a belőle áradó hideg, amitől egy kicsit reszketni kezdtem. Kihúzta magát és kimért lett a modora. Már egyáltalán nem tűnt zavarodottnak.
- Hát veled meg mi van?
- Semmi, csak egy kicsit fáradt vagyok. - ismerte be aztán rám emelte a tekintetét, amin keresztül meg a meleg csapott meg. El akart csábítani. Közelebb hajolt. Ma mindenkinek ilyen napja van?
- Beléd meg mi ütött? Még te akartál megvédeni Carlostól Christian miatt.
- Ne haragudj, csak hát én is most ettem. - húzódott hátrébb. Most normálisnak láttam. Már amennyire lehetett. Én azért még gerjedtem rá, mert megcsapott az illata. Citrus.
- Most te hergeled magad. - jegyezte meg vigyorogva.
- Bocs. Ilyen helyzetben legközelebb üss le.
- Kizárt. Hova tartasz?
- Csak sétálok. És te?
- Christianhoz. - felelte. Összeugrott a gyomrom egészen borsó méretűre. Ilyen helyzetekben is agyon kéne vágni.
- Azt hittem külföldön van. - jegyeztem meg csevegő hangon.
- Mert így is van.
- Elmész?
- El, de csak pár napra. Szüksége van rám.
- Rám nincs? - suttogtam reménykedve, hátha nem hallotta meg, de hát úgyis hallotta.
- Na én megyek is. - mondta és adott egy puszit az arcomra, majd elviharzott. Milyen kedves.


Tovább bóklászva már teljesen megnyugodtam. Nem érdekelt semmi, nem akartam megváltani a világot, nem akartam túl reagálni valamit, ami még meg sem történt. És legfőképp nem akartam tovább sétálni, mert hát ugye azért még le is fogyhatok, nekem meg vigyáznom kell a versenysúlyomra.
Bementem a nappaliba, ahol Dóri és David, valamint Mia és Alessandro ült tévét nézve. Miának persze jó dolga volt, mert Alessandro a hátát masszírozta.
- Na abbahagytad a nagy elmélkedést? - fordult felém a srác a masszázsból.
- Asszem igen. Túlszárnyal ez a dolog engem, szóval jobb, ha egy biztosabb és sokkal ésszerűbb megoldásra hagyatkozom.
- Az időre bízod? - kérdezte Dóri.
- Ugyan ez olyan primitív elmélet. - feleltem méltatlankodva, mire felhúzta az egyik szemöldökét. - De igen.
- Jellemző. - jegyezte meg Mia nevetve.
- A többiek hol vannak?
- Mindenki pihen és/vagy jól érzi magát. Ha tudod, hogy értem. - szólalt meg Alessandro kajánul.
- Sejtem. - mosolyodtam el.
- Figyelj. - mondta Mia és elkiáltotta magát - Csilla! Egy picit oda tudnád adni a telefonodat? Mutatni akarok egy képet a többieknek!
A hátul nyíló ajtóban Csilla bosszús arca jelent meg.
- Már megint?
- Szandrának még nem mutattam. - nézett rá boci szemekkel Mia.

- Francokat nem, tudom mire megy ki a dolog. Szerencséd, hogy jó kedvem van, de ha még egyszer megzavarsz… - fenyegette meg, de azért kijjebb lépett és így láthatóvá vált hogy egy boxerben meg egy melltartóban van. Mia kezébe dobta a telefont és ahogy abbahagyta a műveletet Médou keze nyúlt ki, hogy átkarolja a lány derekát és visszahúzza. Az ajtó becsapódott előttük, a többit meg el lehet képzelni…
- Milyen képet akarsz mutatni? - fordultam Miához.
- Ja, semmit, csak egy picit idegesíteni akartam. - felelte gonoszkodva.
- Jellemző. - jegyeztem meg vigyorogva.
- Azért be kell vallani igen dögösen volt felöltözve. - mondta Dóri.
- Szerintetek az a saját boxere volt, vagy Médoué? - kérdezte Alessandro.
- Biztos Médoué, mert egy lánynak nincs boxere. - jelentette ki magabiztosan David, akiről már többször is megnyilvánult mennyire konzervatív.
- Már miért ne lehetne? - háborodott fel Dóri - Nekem is van!
- Nekem is. - csatlakozott Mia.
- És nekem is. - folytattam. Szóval David enyhén le lett nyomva. Szegény csak ült tovább és a kabátja gombjával játszott. - Te soha nem veszed le azt a kabátot? Dög meleg van itt bent.
- Mi az hogy! - kapott a szón Alessandro - Rendszeresen odacsukja az ajtóknál. Ez leginkább az autóknál kellemetlen. Ja és egyszer elmentünk csajozni és mikor szalonnát sütöttünk velük megkapta a tűz az alját. Meg egyszer egy viharban egy nagyobb széllökéstől felborult miatta. Ha meg felmegy a lépcsőn valaki mindig rálép. És egyszer láttam, hogy a bokáig érő kabátjában meg fürdőgatyában beugrik a medencébe.
- Na jó, ennyi elég lesz! - intette le David, amivel egy kicsit elkésett, de a szándék a lényeg. Most foghatta a fejét, de végül is mivel Dórinak kifejezetten tetszik az esetlensége elnyerte méltó jutalmát.
Hatalmas sikoltás hallatszott, amire mindannyian felugrottunk. Még Csilla és Médou is kijött a szobából többé kevésbe felöltözve.
- Ez meg mi a franc volt? - kérdezte riadtan Mia.
- Megnézzük! - intette magához Alessandro Davidet tudatosan. Egyszerre nem tűntek kedvesnek. Kifejezetten riasztónak hatottak. Furcsa volt látni, hogy így át tudnak alakulni egy másodperc alatt.
Az ajtóhoz szaladtak, velem a nyomukban. Hirtelen Alessandro megfordult.
- Te nem jöhetsz! - szólt rám. A hangja földöntúli és rémisztő volt. Egyszerre hangos és halk és mintha beszéd közben befelé szívta volna a levegőt.
- Had emlékeztesselek, hogy itt kinek kell kit megvédenie! - húztam össze a szemöldököm. Erre visszafordult és ismét meglódult.


Brutál gyorsan sprinteltek. Alig bírtam tartani a lépést. De végül is csak összejött egy kis mentális rásegítéssel. Nagyon izgultam, hogy mégis mi történhetett. Féltem, hogy valakinek komoly baja esett. Egy női hangot hallottam. Ica pedig nem volt ott a többiekkel. Lehet, hogy vele történt valami? Akkor biztos kinyírnék valakit! Ha viszont egy elmebeteg csak szórakozik és szimplán megbotlott a lépcsőn, akkor ő lesz a szerencsés áldozat!
Befordultunk a sarkon és én felvettem a támadó állásomat a legrosszabbra felkészülve. Azonban ott csak a vámpírok álltak egy széles körben a földet bámulva.
Odamentem Carloshoz megkérdezni, hogy mi történt, de már útközben rá kellett döbbennem. Tátott szájjal és kikerekedett szemmel bámultam a földön fekvő testet, a kitekert végtagokat, az összekaszabolt arcot és mellkast.
- Uramisten - préseltem ki magamból és éreztem, hogy rosszul vagyok a látványtól.

Elkapott a hányinger amellett a szörnyű fájdalom mellett, ami a lelkemet találta el.
- Nem kellett volna idejönnöd! Miért nem akadályoztátok meg? - fordult Carlos Alessandro és David felé.
- Akartuk, de…
- Nem érdekel! - intette le őket. Még sosem láttam ilyen idegesnek. Letérdelt és közelebbről megvizsgálta a lányt. - Nem tudta felvenni a harcot. Bármilyen kegyetlen dolog is ezt kijelenteni, örülök, hogy nem volt erre senki más.
Mélyen hallgattam róla, hogy tíz perce én is erre jártam, miközben szörnyülködve bámultam a szőke hajjal összemosódott vért a könyvtárszobában.