2. Első találkozás

2. Első találkozás


Úgy döntöttem, hogy nem fogok egész délután itt üldögélni, hanem kezdek magammal valamit és körbenézek a házban. Elképzeltem, ahogy a többiek a suliban a padok fölé görnyednek, szexis kémia tanárral, míg én itt fekszem egy selyemágyban a világ legcsodálatosabb teremtményeivel körülvéve. Majd azt mondom nekik, hogy megbetegedtem és halálosan szenvedtem a kínjaim között.
Odamentem az ajtóhoz és kikukucskáltam rajta. Minden cuccom ott hevert a padlón. A ruháim, ékszereim és az én kis görényem ketrece is. Kivettem belőle Potykát és leraktam a földre, had szaladgáljon. Az viszont biztos, hogy nem fogom ezeket becipelni. Majd megcsinálja az, aki idehozta őket.
Körülnéztem. Egy folyosón voltam, aminek falai narancsszínűre voltak festve, végén egy ablakkal, amin alig jött be egy kis fény. Odasétáltam és elhúztam róla a nehéz függönyöket. Rendben van, hogy vámpír hotelben vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nekem is vakoskodnom kell.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy milyen ruhában vagyok, így visszamentem, hogy felvegyek valami normálisat. Bárki jöhet velem szemben és én nagyon nem örülnék neki, ha meglátná, hogy egy szál semmiben szaladgálok. Végül egy farmer és egy barna, ujjatlan felső mellett döntöttem, fehér kötött pulcsival. Még mindig hideg van, pedig lassan vége a télnek. Egyszer majd meg lehet pusztulni a melegtől, egyszer pedig majd megfagy az ember.
Potykára néztem, aki épp akkor ugrott neki egy virágcserépnek, hogy kikotorja a földet.
- Nem szabad, te ostoba! - szóltam rá, mire mocskos orral rám nézett. - Jobb lesz, ha inkább bemész a szobába.
Kinyitottam neki az ajtót és ő engedelmesen bebattyogott. Rettenetesen okos kis görény. De az elképzelhető, hogy mire visszajövök már a tökéletes káosz fog uralkodni odabent.
Tovább indultam, hogy végre rájöjjek, mégis hol vagyok, közben arra gondoltam, vajon miért hívott a „Mester” szerelmének? Vagy hogy miket kell majd még elviselnem? Na és persze, mi a francért hoztak ide? Szerintem egyszerű kérdések, de mégsem kaptam egy értelmes választ sem. Tényleg ilyen megerőltető, amit kérek?
A ház hatalmas volt, több szintes. Ízlésesen berendezve, minden teljesen modern, mégis otthonos. Nem igazán így képzeltem el egy vámpír fészket. Én mindig úgy gondoltam, hogy tele kell lennie gyertyákkal, antik bútorokkal és fekete falakkal, sokkal nyomasztóbb és félelmetesebb hatást keltve. Bár így azért valóban sokkal kellemesebb.
Ahogy sétáltam, rengeteg ajtó mellett suhantam el. Nem mertem sehova se benyitni, mert féltem, hogy esetleg rányitnék a durmoló vámpírokra. Nem igazán akartam megzavarni őket, nehogy gond legyen belőle. Meg esetleg megpörkölném őket ezzel a kis fénnyel, ami beszivárog. Nem éri meg kockáztatni.
Ahova lehetett és nyitva volt az ajtó, oda azért bementem. Világ életemben kíváncsi típus voltam, szóval nem hagyhattam ki a lehetőséget. Lehet, hogy azt képzeltem, hogy múlt századi kincseket találok. Most mondja valaki azt, hogy neki ez nem jutott eszébe!
Végülis beértem a könyvtárszobába, ami már tényleg vámpíros benyomást keltett. A hatalmas polcokon, régi kötésű, poros könyvek pihentek. Hatalmas szoba volt, kandallóval, íróasztalokkal, székekkel. Pont, ahogy a mesében és a kosztümös filmekben. Imádok olvasni, szóval a mennyországban éreztem magam. Odaslattyogtam a sarokban álló öreg földgömbhöz, ami a derekamig ért. Ilyet eddig még csak a múzeumokban és a kiállításokon láttam. Végigfutattam rajta a kezemet és megéreztem benne, hogy rémesen öreg lehet. Gyönyörűen szép volt, pedig én aztán tényleg nagyon utálom az antik dolgokat. Ezért is hangoztatom folyton. Nekem még véletlenül se vegyenek a szülinapomra valami régiséget.
Körülbelül tíz percen keresztül vizsgáltam, mikor a könyvek felé kezdtem kacsintgatni. Megnéztem az íróasztalon szétterült köteteket. Mind a vámpírizmussal foglalkozott és a természetfeletti dolgokkal. Aki ezeket olvasta alapos munkát végzett és nyílván nagyon keresett valamit. Magam elé húztam egy lapot, ami sárga színű volt, nyílván nagyon öreg lehetett. Szép, cikornyás betűkkel ez volt kiírva rá:
„ Ha egy halhatatlan fiókát választ magának, előtte mindent kötelessége tudnia róla, hogy megbizonyosodjon, valóban képes lenne-e elviselni az örökkévalóságot. Ha a mester nem választ magához méltó tanítványt, testvérei kitagadhatják és vadászniuk kell gyermekére, mert egy őrült vámpír csak felfedi a fajukat, értelmetlenül legyilkolva mindenkit, ki csak az útjába kerül, megmagyarázhatatlan kérdéseire választ keresve. Csak a földöntúli szépségű emberek részesülhetnek ebben a kegyben, hisz az örökkévalóságig be lesznek zárva testükbe. Ha mégis egy kevésbé gyönyörű halandón akad meg egy vámpír szeme, akkor kötelessége kitanítani, hogyan homályosíthatja el mások elméjét.”
Ez aztán igazán jól hangzik. Én biztos paráznék belépni az örökkévalóságba. És mi van, ha elfáradok? A lelkemre nem támaszkodhatnék egy laza öngyilkossággal.
Jobban megvizsgálva észrevettem, hogy a papír alját letépték. Bármi is volt ráírva, nagyon nem akarták, hogy elolvassa bárki is. Úgy tűnik ezeknél a népeknél első körben a titoktartás a legfontosabb. De az úgy nem igazság, hogy felkeltik az ember érdeklődését, és utána abbahagyják a magyarázást/mesélést. Ez egyszerűen nem tisztességes másokkal szemben. Most itt kell vergődnöm kétségek közt. De szar nekem!
Egy kicsit tétováztam, hogy zsebre vágjam-e a lapot, de aztán úgy gondoltam, tudnák, hogy én voltam és biztos befenyítenének érte. Szóval otthagytam, ahol volt és körülnéztem a többi cucc között.
A könyvek hetven százaléka a vámpírokat tanulmányozta. Igazán nem lehetett valami tág érdeklődési köre a tulajdonosnak. Bár ki tudja. Lehet, hogy a Rejtő Jenő sorozatát az ágya alatt tartja nagy becsben. Ki vagyok én, hogy előre ítélkezzek?
Úgy döntöttem, hogy tovább mászkálok a házban, aztán ha megunom elveszek innen valamit és el kezdem olvasni a szobámban. Jobb, mint a semmi. Estig amúgy sem mászkálhatok el semerre, mert megtiltotta apuci.
A következő szobába egy kétszárnyú, hatalmas, fehér ajtó vezetett. Egy határozott és tág mozdulattal feltártam. Ezt mindig ki akartam próbálni, mert a filmekben nagyon jól nézett ki. Hát így átélve azért többet vártam tőle. Semmi extra nem volt benne. Ez is csak trükk. Micsoda átverés!
Egy óriási nappaliba vezetett. Sárga volt, vajszín, puhának tűnő fotelekkel és kanapékkal. Az egész házban a meleg színek uralkodtak. Bár ez teljesen egyértelmű. Ha többé nem láthatod a napot, akkor legalább a tónusait megpróbálod kihasználni.
A falakon hatalmas festmények lógtak, a sarokban pedig akkora plazma TV állt, amekkoráról nem is tudtam, hogy mozikon kívül másnak is gyártanak ilyen méreteket.
Leültem és elkezdtem kapcsolgatni a távirányítóval. Rengeteg csatorna bejött. Minden nyelven legalább tíz. Itt aztán valaki nagyon gondolt a vendégekre. Bár a magyar is elég lett volna, mert ugyebár most nagyon az a menő, mióta a kiválasztott - vagyis én, megszülettem. Úgy látszik mindenki kötelező szinten felvette a beszélt nyelvek listájára. Egyem a szívüket, hogy be akarnak vágódni!
Egy órával később már nem bírtam ki az éhséget, ezért megkerestem a konyhát. Nem volt nehéz, mert közvetlenül a nappaliból nyílt. Nem baj, nekem is kell, hogy legyen egy kis sikerélményem. A beépített szekrényt kinyitva már a hűtőt is megleltem. Kivettem belőle egy joghurtot. Tulajdonképpen ennyi volt benne összesen. Én igazán nem tudom, hogy mit vártam egy vámpírokkal teli háztól. Már az is csoda, hogy van hűtő, és ráadásul nem csapolt vért tartanak benne. Mondjuk azért tévedések elkerülése végett, nem örültem neki, hogy nyúltápot kell reggeliznem. Mégiscsak ez a legfontosabb étkezés.
Mikor visszaértem a helyemre döbbenten vettem észre, hogy ki van kapcsolva a TV. Körbe pislantottam, hogy akkor most ki járkálhat errefelé. Úgy okoskodtam, hogy biztos rövidzárlat van, vagy ilyesmi. Valójában csak be akartam beszélni magamnak. Folyamatosan Carlos szavai jártak a fejemben: „valószínűleg meg akarnak ölni”. Ez nem nagyon dobott a biztonságérzetemen. Most nincs itt senki, hogy megvédjen, bár ha sikítva és hajat tépve el kezdek szaladgálni, akkor talán meghallja valamelyik vámpír. Igaz sokat nem tudnék kezdeni vele, mert ott a sötétben max végighallgatni tudja, ahogy kínok között vergődve megfojtanak.
Leraktam a joghurtos poharat és elindultam felfedező útra. Remegtek a lábaim, ahogy újra visszajutottam a könyvtárszobába. Alig léptem be, furcsa hangokat hallottam. Halk szöszözést, pusmogást, vagy ehhez hasonlót. A polcok nyikorogni kezdtek, a könyvek remegtek, mindezt alig hallhatóan. Próbáltam arra összpontosítani, hogy mit mondanak. Egy férfi hangot hallottam, rémesen földöntúlit. A hideg futkosott tőle a hátamon.
- Gyere hozzám - mondta, de annyira halkan, hogy igazából nem is biztos, hogy valóban ezt hallottam és nem én képzeltem bele. De a hangsúlyon éreztem, hogy engem hív. Úgy tűnik ma mindenkinek én vagyok a szívügye. Jó lenne, ha ez nem válna szokássá! Így is van épp elég bajom, és most még plusz vámpírokat is kell vállalnom a nyakamba, pedig otthon még mosogatni is utálok. Undorító!
Egy kicsit elmerengtem, hogy vagyok-e annyira kíváncsi, hogy felkutassam ezt a valakit. Természetesen igen! Azért egy kicsit féltem, mi van, hogyha csapda, vagy ilyesmi. Persze az eléggé levágós, hogy a vámpírok közül valaki és ők nem bántanak, hisz a saját embereim. Hű, ezt asszem hangosan is kimondtam. Új volt még a helyzet és nagyon élveztem.
- Vámpírok az embereim. - húztam ki magam. Elég hülyén nézhetett ki, ahogy ott állok és saját magammal beszélgetek. Bár a közeli ismerőseim már megszokhatták. Teljesen élethűen tudom eljátszani a skizót.
Végülis nem mentem el levadászni a suttogót, mert Carlos azt mondta, hogy ne menjek sehova. Persze ő folyamatosan hívott közben. De még ha vámpírok is, mi van ha ők azt nem tudják, hogy én vagyok a First Lady? Arra kelnének fel a többiek, hogy az utolsó lehetőségüket szárazra szívta az egyik tesó. Biztos balhé lenne belőle, bár szerintem kezdem túlértékelni a feladatomat. Nem tartom ugyanis valószínűnek, hogy tényleg sokat tudnának velem kezdeni. Az én dolgom majd biztos az lesz, hogy a háttérből integessek, vagy pomponokat lengessek a kezemben. Mond azt, hogy V! Mond azt, hogy Á!
Nagyon borúsan láttam a helyzetemet és egyre biztosabb lettem benne, hogy én fogom játszani a feláldozható statisztát, ha itt valakit partiba vágnak. Nyílván.
Közben a suttogás még véletlenül sem maradt abba, úgyhogy visszamentem a TV-hez biztonságot keresve, hisz rá mindig számíthatok. Kivéve most, mert a Teleshop ment, amit utálok. Rohadt idegesítő és ráadásul engem az ilyenekkel teljesen be lehet hülyíteni. Szerintem a reklámok kilencven százaléka nekem szól. Én mindegyiket beveszem.
Vajon minek van bekötve ez az adó is? Mit tudnak a vámpírok rendelni? Bonc készletet?
Az alsó szinten valami hatalmasat reccsent, mint mikor a fát eltörik, én pedig kaptam egy kisebb szívinfarktust. Mi az Isten volt ez? Nem úgy hangzott, mintha egy nádpálca tört volna ketté. De ki tördel itt gerendákat? És mi lesz, ha engem is megtalál?
A félelmem már megint a gyújtogatáson keresztül akart kitörni belőlem, mert a lélekjelenlétemre nem támaszkodhatok. Milyen jófej a testem, hogy még ilyenkor is a kezembe adja a megoldást. Szó szerint. Már forrósodott is fel a tenyerem és a bőröm. Na most már ne merjen senki se szórakozni velem, mert megpörkölöm! Bár attól egy kicsit paráztam, hogy esetleg egy vámpírt is eltalálok. Mindegy, csak megbocsát.
Odamentem a lépcsőhöz, ami megjegyzem brutálisan magas volt. Nos, igen nekem tériszonyom van, de most nem hagyhattam el magam. Átnéztem a fakorláton, le a legalább három méteres mélységbe! Kirázott a hideg, mert ugye az egy dolog, hogy vérszívókat pesztrálok, de az nem volt a szerződésemben, hogy hegyekről kell alászállnom!
Ráadásul itt minden fok fából van, az is lehet, hogy az egyik szakadt be és én épp most készülök lesuhanni rajta. Inkább akkor bevállalom a szektás feláldozást, vagy a fojtogatást.
Sikerült megnyugodnom. Előre lendültem, hogy ne tudjam meggondolni magamat. Úgy szaladtam le a lépcsőn, mint egy piromániás, egyik kezemet a magasba emelve, mint valami fáklya. Hát ez most eléggé szuperhősösen hangzik. Igazán különlegesnek érezhetem magam, legközelebb majd a falakon fogok átnézni.
Amikor leértem nagyot sóhajtottam és hálát adtam az égnek, amiért egy csontom sem tört el. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy vajon letérdeljek-e és megcsókoljam a földet, de aztán elvetettem az ötletet. Azért annyira nem volt szörnyű.
Most a pince környékén lehettem. Valamiért úgy rémlett, hogy egy szint kimaradt, de mindegy. Én amúgy sem értek az ilyenekhez, szóval majd tegyen más panaszt az építőmesternek, vagy hogyishívjáknak.
A hely tökéletesen várbörtön hangulatú volt, gyertyákkal a falakon és olyan mesterkélt, hogy szavakba sem lehet önteni. Azért ennél eredetibbet vártam, ha már ennyit szenvedtem vele, hogy ide lejussak. Tulajdonképpen az egész egy széles folyosó volt, végén egy kétszárnyú tölgyfaajtóval. Komolyan csak a falakról lógó bilincsek, meg a huhogó szellemek hiányoztak.
Nem tudom mi reccsent meg az előbb, de volt egy olyan sejtésem, hogy köze van az ajtóhoz. Visszaszorítottam magamban a tüzet és már csak a szemem lángolt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy juj, de félelmetes lehetek.
Laza és könnyed léptekkel oda sétáltam. Rajtam aztán senki sem fogja látni, hogy majd megpusztulok a félelemtől. Akárki is csalt ide le, nagyon kellett neki valami. Ha csak azért hívott, hogy hozzak neki egy pohár vizet, biz Isten kinyírom.
A suttogás az ajtó mögül jött. Szóval innen fúj a szél! Vazze, nem igaz, hogy mégis lecsalt. Becsapott ez a kis dög!
Megvizsgáltam magamnak a fát. Ősi rúnaírás volt rávésve. Na ez eredeti! Az ilyeneket csípem, tényleg jól néznek ki. Igaz, hogy semmit sem értettem belőle és lehet, hogy pont azt írták rá, hogy fussak, amíg lehet, vagy húzz innen a picsába, te lúzer! Én meg itt gyönyörködöm benne. Az ajtó brutál vastagnak tűnt és nagynak. Azt elsőre láttam rajta, hogy nem fogom tudni kinyitni. Szóval, ha ez a valaki akar valamit, jobb lesz, ha intézkedik.
Na és tessék! Úgy tűnik ezeket csak kérni kell. Az ajtó szép lassan kinyílt, én pedig túlzás azt állítani, hogy bátran, de mindenképpen merészen beléptem rajta. Most már senki sem suttogott.
Egy kerek szobában találtam magam. Rémesen hideg volt, semmi fűtés. A falak is hideg kövekből álltak. Hogy lehet ezt kibírni? Különösebben nem volt semmi itt lent, mármint bútor. Ezt leszámítva viszont egy emelvényen fekete, lakkozott koporsó pihent.
Hehe, ha ez a valaki azt képzeli, hogy odamegyek, akkor kurva nagyot tévedett! Kizárt, hogy én egy koporsót akár három méternyire is megközelítsek. Nem létezik! Ahogy néztem, feltűnt, hogy ezen is írások vannak, ugyanazok, mint kint. Sőt, ahogy figyelmesebben megnéztem a falakat, észrevettem, hogy mindenhol megtalálhatóak az egész szobában. Na most akkor vagy védik ezt a valakit, mert különösen nagy hatalmú, vagy pedig korlátozzák, nehogy elszökjön. Az is elképzelhető, hogy engem akar felhasználni, hogy kijusson. Na, ez aztán nagyon aljas dolog lenne!
- Gyere hozzám! - mondta újra, de olyan hirtelen, hogy ugrottam egy nagyot és a szívemhez kaptam. Ez olyan tipikus nagymama mozdulat volt. Elfordultam a faltól, hogy újra oda nézzek a koporsóra. Mostanra a fedele már lent feküdt a földön. A kis sunyi gyorsan felugrott és ledobta, amíg nem figyeltem oda. Igazán céltudatos.
Közelebb léptem egy egészen kicsit és megpillantottam benne a zöld szemű vámpíromat, aki karjait a mellkasán keresztbefonva aludt. Pont, mint ahogy a múmiákat, meg az egyiptomi királyokat ábrázolják azzal a bottal meg ostorral.
A szobros fellépése után most láttam először az arcát. Nagyon szép volt. Sötétbarna, szinte fekete haja puhának tűnt. A szája rózsaszín, mint egy íncsiklandozó cukorka, bőre fehér. Ez volt az első nem fekete-fehér találkozásunk a szemeit leszámítva, amiket hirtelen kinyitott. Megijedtem és a hátraugrásom közben eltaknyoltam, ha közelebb vagyok még a koporsót is magammal rántom. Teljesen hülyén éreztem magam és rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg úgy is nézhetek ki.
Felült, hogy lásson, és elmosolyodott, amitől kilátszottak a szemfogai. Grrrrr!
- Ez igazán elegáns volt. - mondta és kimászott az „ágyából”. Nagyon kecsesen mozgott, egy mozdulatból megoldva az egészet, majd odasétált hozzám.
- Direkt csináltam! - motyogtam és megsimogattam a vádlim, amibe belerúgtam a saját lábammal.
- Hát persze - suttogta, de teljesen jól lehetett hallani. A hangja mindenhol körülvett az egész teremben és olyan hatást keltett, mintha visszhangzana. Figyelemre vettem a ruháját, hisz mégiscsak most látom őt először az eredeti formában. Hosszú, fekete állógalléros kabát lógott rajta, a lépteinél kivillant a fekete nadrág és csizma. Ő bezzeg tudta milyen a klasszikus vámpír szerelés! De az is lehet, hogy Carlos már javasolta az uniformisos ötletemet.
Közelebb lépett és a kezét nyújtotta, amit én boldogan elfogadtam. Egyetlen könnyed mozdulatból felhúzott.
- Kösz. - mondtam, de rémesen halkan. Úgy gondoltam, ha ő suttog, akkor nekem is kell, nehogy megzavarjam a csendet. - Milyen írások vannak a falakon?
- Állítólag megvédenek, de én nem nagyon hiszek bennük. - felelte. Körülnézett, mintha eddig nem is látta volna őket. Most először nem nézett rám, amitől úgy éreztem, hogy kisebb teher kerül le a szívemről. - Néhány ősi vámpír festette. Úgy őriznek itt, mint valami különleges drágakövet.
- Nem hangzik túl jól!
- Jaj, nem dehogyis! Ne értsd félre! A magam ura vagyok, azt csinálok amit akarok. Itt mindenki engem szolgál. Csak néha már zavaró, hogy minden lépésemet figyelik.
Újra rám emelte a tekintetét, én pedig sokkot kaptam. Mérhetetlenül sok dühöt és sértettséget láttam benne.
- Én vagyok a Mesterük és mégis attól félnek, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek! Mintha nem tudnék magamra vigyázni, pedig én vagyok mind közül a leghatalmasabb!
Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondhatnék. Egy éjszakája vagyok tagja ennek az egésznek, de máris én vagyok a lelki szemeteskukájuk. Mégis mi a francért mondja el ezt nekem? Azt se tudom, hogy miről van szó!
- Ne haragudj, hogy téged untatlak ezekkel a dolgokkal. - megint gyengéden nézett rám. - Szükségem van rá, hogy valakinek elmondhassam, mit érzek. Örülök, hogy már ébren vagy. Senkinek sem beszélnék ezekről, csak neked. Megbízom benned.
- Ööööö… Kösz, igazán megtisztelő. - számomra kezdett kicsit kínossá válni a helyzet. Ha így folytatja a zöld szemű, még a végén elriaszt. - Mond, mi a neved?
- Már vártam ezt a kérdést. - megint mosolygott és egy lépéssel közelebb jött, hogy aztán érzékien a fülembe súghassa: - Christian. A nevem Christian.
Hú! Lehet, hogy benne van az aurájukban ez az erotika dolog, de én még akkor sem szoktam meg. Megint kirázott a hideg!
- Az valami alap vámpírtulajdonság, hogy minden sztoriban legalább egy franciának kell szerepelnie? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem, de be kell vallanod, hogy nagyon hatásos. - vigyorgott rám ős is.
Hirtelen szemet szúrt, hogy a köztünk lévő távolság alig egy lépés, úgyhogy hátraléptem. Nem akartam zavarba hozni szegényt. Na jó, az igazság az, hogy rohadtul elkezdett remegni a lábam, szóval csinálnom kellett vele valamit, vagy megint elesek.
Számomra itt lezárult a beszélgetés, mert egy büdös szót sem tudtam szólni. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélhetnék. Talán az időjárásról? Bár inkább mégsem. Szerintem megsértődne, ha azt mondanám, hogy a hírek szerint szép, napos idő várható.
- Miért vagy zavarban? - kérdezte, miközben kutatóan nézte az arcomat, de olyan áthatóan, hogy elpirultam. Bazzeg, ettől!
- Nem vagyok, csak új nekem még ez az egész helyzet. Akkor én most mi leszek itt nektek? Valami vezetőtök?
- Nem éppen. A társunk vagy. Egyedül engem tűrnek meg vezérüknek, mert nagyobb a hatalmam. Viszont, ha te nem egyenrangú partnerekként kezeled őket, és parancsolgatni próbálsz, biztosan megsértődnek. És az nagyon nem lenne jó.
- OK. A részemről el tudom képzelni, hogy milyen lehet, ha begurulnak. Ezek keresztbe lenyelnének, ha csak pisszegnék egyet nekik. Biztos öngyilkosság.
- Na, azért annyira nem biztos! Ahhoz, hogy téged bántsanak az engedélyem kellene, és én azt soha nem adnám meg. Ha rajtam múlik, téged senki sem bánthat. - mondta és egy kicsivel közelebb húzódott.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? - kérdeztem.
- Régóta figyelem a halandó életed és be kell vallanom, teljesen megbabonáztál. Tetszel nekem és most végre itt vagy. Nem kell titkolóznom előtted, feltárhatom neked, ki vagyok. - teljesen belelendült és egyre szenvedélyesebben beszélt, miközben a kezével megérintette az arcomat. - Ez először fordul elő velem egy emberrel kapcsolatban. Rengeteg halandó szeretőm volt, de egyik sem tudta, hogy ki vagyok igazából. Te más vagy, veled minden másképp lehetne.
Egyre közeledett hozzám, míg a másik kezével átfogta a derekamat.
- Szeretnék örökre veled maradni és megtapasztalni, hogy milyen lehetne egy magadfajtával élni. Igazán élni, nem pedig sötét vermekben bujdosni. Te nem gátolnál meg a terveimben, nem próbálnál visszafogni. Gondolj bele, te és én az örökkévalóság ellen.
- Félek nem értem miről beszélsz - ismertem be szégyellősen. Mégis mi az, hogy a magamfajta? - Ezért neveztél szerelmednek tegnap éjszaka?
- Tegnap? - felnevetett és minden szőrszálam égnek állt. - Kedvesem, az már három napja volt. Kissé jól sikerült az elkábításod. Már féltem, hogy nem is kelsz fel.
- Micsoda? Nekem már megint miért nem szólt senki? - őszintén felháborodtam. Ebben az elcseszett házban mindent én tudok meg utoljára?
- Ne haragudj. Mindvégig melletted voltam és vártam, hogy mikor nézhetek megint bele a szemedbe. Végül Carlost állítottam melléd. Semmit nem tehetek ellene. Megjósolták a vámpírasszonyok, hogy neki kell veled lennie. - szomorúnak tűnt a hangja, de az arcával már alig egy centire volt tőlem. Lepkézett a gyomrom. Most kéne elindulnia a szívbemarkoló lassú zenének. - Többek között ezért sem lehetek veled, és nem tapasztalhatom meg, milyenek lehetnénk együtt. Ezért nem fedezhetem fel a tested és nem érezhetlek magamhoz igazán közel.
Na igen, körülbelül most kéne megállnia a zenének. Christian már hátrébb is lépett, én pedig félbehagytam azt a mozdulatot, amivel át akartam ölelni. A kezeim lezuhantak a törzsem mellé, én pedig kábultan néztem, hogy milyen ő, akit sohasem kaphatok meg.
- Tudod, ez így rohadtul nem igazságos! - háborodtam fel. - Neked is kéne valami elfoglaltság. Persze itt nem magamra gondolok, de ha már így felhoztad én benne lennék. - jegyeztem meg sunyin vigyorogva. - Még amúgy sem fedeztem fel a világot egy vámpír szemével.
- Ha a társam akarnál lenni, akkor vámpírrá kéne válnod.
- Azt még simán bevállalom. - mosolyogtam. Az igazság viszont az, hogy nagyon paráznék valóban elveszíteni a lelkemet. Mi lesz, ha meghalok? Nyomtalanul eltűnök?
- Kevesen bírják ki a halhatatlanság súlyát. Rengetegen beleőrülnek. Néhányan már a rituálé során meghalnak, ha nem bírja a testük a megpróbáltatást. Előre nem lehet tudni, hogyan sikerül. Ezért kell a mesternek a kiválasztottját évekig tanítani és szépíteni, hogy tudja, képes lesz-e elviselni a terhet.
- A szépítés miért szükséges?
- Nos, alapból szép a kiválasztott ember, de a tökélyre kell fejleszteni, mert halála után már nem fog változni. Örökre ebben a testben marad.
Na ja, asszem ezt a sztorit már hallottam valahol.
- Hogy tudsz ébren lenni még most is? Hiszen lassan dél van.
- Igen, már érzem. Ezt csak én tudom megcsinálni közülünk, de szörnyen fáj és már nagyon fáradt vagyok. Jobb lesz, ha lassan lefekszem. Ha gondolod csatlakozhatsz.
Ránéztem a fekete koporsóra. Belül vörös selyemmel volt kibélelve.
- Kösz, de szerintem ezt most inkább kihagyom. Persze nagyon kényelmesnek tűnik, meg minden, de nem igazán vagyok oda a halállal kapcsolatos dolgokért!
Felvonta az egyik szemöldökét.
- De én is halállal kapcsolatos dolog vagyok, és ha jól érzem, semmi kivetni valód nincs ellenem. - jegyezte meg mosolyogva.
- Az más - ismertem be, persze teljesen vörösen.
- Gyönyörű vagy. - mondta és végigmért a szemével tetőtől talpig. Rohadtul nem tudom, hogy a vámpíroknak röntgen szeme van-e, vagy sem, de én úgy éreztem, hogy meztelen vagyok. Szörnyen elpirultam. Persze a bók jólesett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem nekem szól, hanem a meghódításomnak.
- Tényleg le kéne feküdnöm lassan, mert alig bírom tartani magam.
- Az mondjuk biztos nem tenne jót a hírnevednek, ha összecsuklanál előttem. És én még belerakni se tudlak abba az izébe, mert nem vagyok elég erős hozzá.
- És ebben a szobában még a hatalmad sem használhatod az írások miatt. Itt semmit sem lehet varázsolni. Legalábbis a bölcsek ezt mondták.
- Hát, ha ők ezt mondták, akkor én hiszek nekik. - vontam meg a vállam. Semmi kedvem nem volt kísérletezni, vajon tényleg igazuk van-e.
Közben Christian csinált egy hátra arcot és visszasétált a koporsóhoz. Sajnos a hosszú kabáttól nem láttam semmit abból, amire kíváncsi lettem volna. Na majd legközelebb!
Belekapaszkodott a fa oldalába és felhúzta magát. Ugyanolyan kecsesen feküdt le, mint ahogy felkelt. Szinte nesztelenül.
- Gyere ide hozzám, kérlek.
- Én tényleg nem nagyon szeretek ilyenek közelébe menni. - tiltakoztam.
- Kérlek! Hidd el, nem rántalak be!
- Na jó.
Vonakodtam megtenni az kérését, de végülis ő is őrködött mellettem, szóval ennyivel minimum jövök neki. Odatrappoltam hozzá, asszem nem olyan kecses, hosszú léptekkel, mint ahogy ő járt. Na mindegy.
Ahogy fölé hajoltam, megláttam, hogy a kiinduló pozícióban fekszik megint. Vagyis két kezét a mellkasán tartva.
- Gyere ide mellém. - kérte kedves, enyhén szexuális fejhanggal. Ki tudna neki ellenállni?
- Nem. Tényleg nem szeretném.
Megint belenézett a szemembe, olyan mélyen, mintha a gondolataimban akarna olvasni.
- Nem lehetsz a társam az örökkévalóságban, ha nem bízol meg bennem.
- Szerintem átugrottunk egy fejezetet! Nem úgy volt, hogy ez soha nem következhet be?
- Igazad van. Soha. Soha nem szerethetlek teljes szívemből.
Na jó, ilyen nyálgép szövegek hallgatása nincs a munkaköri leírásomban. Jobb lesz, ha befejezi, mert kiábrándulok belőle.
- Azt hittem, hogy a vámpírok nem képesek érezni, hisz nincs lelkük.
- Semmit sem befolyásol. Mindegyikünk képes a haragra. A harag talán nem érzelem?
- De igen - ismertem be.
- Akkor miért gondolod, hogy nem szerethetünk?
- Talán, mert akit szerettek, azt megrágcsáljátok.
- Soha nem bántanálak. Már mondtam. Bízz meg bennem! Kérlek, feküdj mellém.
Épp most kért meg egy vámpír rá, hogy vackoljam be magam mellé a koporsójába. Hát lehet, hogy most írtam alá a halálos ítéletemet. Én hülye meg képes vagyok és megteszem. Lássuk mit mond az értelem: Szaladj már, te idióta!
Kinyújtotta a kezét, és én megfogtam. Ez van, teljesen elborult az agyam. Nem tudok józan ésszel gondolkodni a jelenlétében. Bár talán alaphelyzetben sem.
Boldog volt, hogy elfogadtam a közeledését. Felragyogott az arca és kicsit húzni kezdett, hogy könnyebben be tudjak mászni. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen ment, mert kétszer is beleakadt a lábam a fogantyúba. Christian viszont egyáltalán nem volt erőszakos, ami azt illeti. Türelmesen figyelte a szenvedésemet, meg se próbált rángatni. Na ja, mondjuk neki elég sok ideje van.
Végülis ott ültem mellette. Szép nagy koporsó, ha gond nélkül elfér a seggem benne és még egy vámpírnak is akad hely.
Oldalra húzódott és a maga melletti helyet kezdte el simogatni.
- Feküdj ide!
Én pedig engedelmeskedtem. Mostmár úgysincs visszaút. Itt fekszem egy koporsóban a halálfélelmemmel. Christian, mint, aki tudja mire gondolok, közelebb húzódott és átkarolt, majd a hátamat kezdte simogatni. Nyomban megnyugodtam. A félelmem úgy illant el, mintha sose lett volna. Biztonságos volt minden a karjai között.
Köztünk már egy centi hely sem volt. Én is átkaroltam és a mellkasára hajtottam a fejem, míg ő az arcát a hajamba fúrta. Halkan beszélt. Fogalmam sincs, hogy mit, de megnyugodtam tőle. Képes lettem volna örökre ebben a pózban maradni vele. A testemet átjárta a melegség, ami belőle jött. Hallottam, ahogy valami halkan végigszántja a fa oldalát, majd megpillantottam a koporsó fedelét, ahogy ránk záródik. Sikítani akartam, de nem voltam képes rá. Christian nyugtatgatott és a hajammal játszott, én meg már azt se bántam volna, ha soha többé nem tudnék kimászni innen.


Felébredtem. Sötét volt, én pedig magam mellé nyúltam, Christiant keresve a kezemmel. Nem feküdt mellettem, és én már rég nem a koporsóban voltam, mert sokkal tágasabb volt a tér. Felemeltem a karomat, hogy kitapogassam a fedelet, de ezt sem találtam. Nyújtózkodtam egyet, és ekkor megéreztem a selymet magam alatt. Gondolom a saját ágyamban voltam már megint. Nem hiszem el, hogy én soha nem ott ébredek, ahova eredetileg lefekszem. Akkor csapó kettő.
Szerencsére nem az a rémes kombiné volt rajtam. Félreértések elkerülése végett, engem igazán nem zavar, ha ilyesmit viselek, de azért más privátban a szerelmemnek produkálni magam és más egy vámpíroktól nyüzsgő házban.
Ugyanazt viseltem, mint eddig. Most nem vesződtek azzal, hogy átöltöztessenek. Lehet, hogy feladták a lázadozásaim miatt. De ha egyszer nem azt akarom hordani, akkor ne csodálkozzanak, ha visszaöltözöm!
Felnyomtam magam és belebámultam a sötétbe. Legalább öt percen keresztül ültem ott, hogy megszokjam rendesen és lássak is valamit. A függönyök el voltak húzva, én pedig odasétáltam az ablakhoz. Tulajdonképpen most figyeltem meg először, hogy hol is vagyok. A ház egy tisztáson állt, egy tó mellett, erdővel meg mindennel. Ez azért elég hatásos volt, bár szerintem nem ide kellett volna építeni, ha ennek az egésznek az a célja, hogy ne tudjanak könnyen megtámadni minket. Bárhová néztem, mindenhol tökéletes búvóhelyeket láttam. De az is lehet, hogy az agyamra ment már a paranoia.
Kopogtattak, majd kinyílt az ajtó.
- Miért nem kapcsolsz villanyt? - kérdezte egy női hang.
- Nem tudtam, hogy van. - ismertem be. - De ha a közeledben van, akkor kapcsold fel nyugodtan.
Kattanás hallatszott és abban a pillanatban fény töltötte meg a szobát. Felnéztem, mert eddig észre sem vettem a csillárt. Hatalmas volt és az égők gyertyának voltak álcázva. De teljesen élethű volt. Nyílván nem valami kínai vacak.
Aztán az ajtónál állva megpillantottam Lisát. Hosszú ibolyakék ruha volt rajta, gyöngyökkel és eléggé mély kivágással, szőke haját kontyba kötötte. Legszívesebben odamentem volna, hogy lesmároljam. Jézus, miket beszélek. Elfordítottam a fejemet, hogy ne legyen olyan kellemetlen a helyzet, de tudtam, hogy teljesen mindegy. Számomra világossá vált, hogy ők mindig tudják, mire gondolok.
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Én leszek a szobalányod mostantól. Engem küldtek, hogy bejelentsem a vacsorát.
- Értem. Ti tudtok enni szilárd ételt?
- Nem éppen - mosolyodott el. - Itt csak te fogsz enni, mi majd iszunk. - gyanakodó pillantásomat látva hozzátette - Serlegből.
- Hát ez igazán kedves, de nem nagyon rajongok azért, ha csak nekem kell ennem. Meg szerintem el menne az étvágyam, ha tudnám, ti közben emberek vérét isszátok velem egy asztalnál. Nem igazán van most ehhez gusztusom.
- Megértem, de kérlek legalább egy kicsit gyere le közénk, aztán a vacsorát a szobádban megeheted. A Mester küldött érted.
- Miért nem ő jött? - kérdeztem. Hát ennyire nem vagyok fontos neki?
- Rengeteg dolga van, de azt ígérte lent mindent megmagyaráz.
- Tudod, ezt már egyszer mondta és még mindig nem magyarázott meg nekem senki semmit.
- Most minden kérdésedre választ kapsz, csak ne húzd kérlek az időt és menjünk.
- Jól van, menjünk. - mondtam és elindultam az ajtó felé, de Lisa megfogta a kezemet és megállított. Kedvesen végignézett rajtam és elnevette magát.
- Így akarsz közénk lépni? Ugye te sem gondolod komolyan, hogy az első találkozásod a vámpírokkal egy farmerben teszed meg?
- Most beletapostál a lelkembe, de így belegondolva tényleg nem hangzik túl jól. Mégis mit vegyek fel?
- Tudod, míg aludtál, bátorkodtam elővenni néhány ruhát a cuccaid közül. - mondta és a fal melletti székre mutatott, ahol ott feküdt az egyik fekete ruhám, a magas sarkú csizmámmal.
- Én azt a ruhát soha nem hordom, mert túl rövid. - motyogtam csakúgy magamnak, de tudtam, hogy úgyis azt kell tennem, amit mond. Vámpír etikettben biztos ő a jobb.
- Segítsek felöltözni? - kérdezte és közben kedvesen mosolygott. Egészen szimpatikus volt, ahhoz képest, hogy szőke. Nem csípem a szőkéket, de persze mindig vannak kivételek.
- Kösz, azt hiszem egyedül is menni fog.
Már előre rosszul voltam. Odamentem és levetkőztem. Furcsa módon nem zavart Lisa jelenléte, pedig alaphelyzetben szégyenlős vagyok az idegenek előtt. Beléptem a ruhába és megkötöttem a nyakamban. Az elején gyöngyökből készült hímzés, a rakott szoknya alig takar valamit a seggemből, ezért minden lépésnél feszéjezve éreztem magam. Nyílván meglátszott az arcomon. Úgy festhettem, mint egy műkorcsolyázó.
- Hidd el, jól nézel ki. - nyugtatott Lisa.
- Én elhiszem, de biztos, hogy ezeknek egy ribanc kell?
Lisa nevetni kezdett. Én pedig a sikítással küzdöttem, amit végülis sikeresen lenyomtam magamban. Felhúztam a csizmámat is. Az összhatás tökéletesen olyan volt, mint egy…
- Úrnőm! Remekül nézel ki! - mondta Lisa, de a szeme elárulta, hogy igazából a fájdalmas arckifejezésemen vigyorog.
- Ne nevezz Úrnőnek, mert olyan, mintha domina lennék, ráadásul erre még ez a ruha is rátesz.
- Rendben, de mostmár menjünk, mert mindenki rád vár.
- Uramisten, hogy én mikbe bele nem megyek. Minimum egy szobrot kérek magamnak. - mondtam lesújtva és belekaroltam a kezébe.


Végigsétáltunk a folyosókon, majd le egy lépcsőn. Útközben nem találkoztunk senkivel, amit azért egy kicsit furcsállottam.
- Mindenki az ebédlőben vár. - magyarázta Lisa. Kezdtem hozzászokni, hogy azokra a kérdésekre is választ kapok, amiket még fel sem tettem.
Egy hatalmas, fehér ajtóhoz értünk, bár én már megszoktam, hogy itt minden óriási. Az ajtó mögül beszélgetés hallatszott. Rémesen izgultam. Mi lesz, ha nem felelek meg nekik? Ha valami gyilkos monstrumot vártak, én meg betipegek a kis szoknyácskámban?
Lisa bátorítóan rám mosolygott.
- Ne izgulj! Imádni fognak majd! Kérsz egy bátorító csókot? - kacsintott rám, mire nekem egy egészen kicsit leesett az állam.
- Ööööö… asszem megleszek nélküle. - dadogtam.
- Csak vicceltem, legalább egy kicsit nem velük voltál elfoglalva.
- Jaj, ne haragudj. Nem úgy értettem. - feleltem picit szégyenlősen. - Biztos nagyon jó lehet veled smárolni.
- Jól van, ne menjünk ebbe bele. Csak nyisd ki az ajtót és lépj be. - mondta és egy egészen kicsit meglökött.
- Megyek már, megyek. - suttogtam. A kilincsért nyúltam, majd lenyomtam. Nagy levegőt vettem és beléptem a terembe.


Körülbelül harmincan lehettek összesen, ennél sokkal többre számítottam. A vámpírok mind fiatalok és gyönyörűek voltak. A szexuális energia fullasztó volt, alig tudtam levegőt venni tőle. Össze-vissza kapkodtam a fejemet, de képtelen voltam betelni a látvánnyal. Ahogy bezáródott mögöttem az ajtó, minden tekintet rám szegeződött. Egyszerre ez a harminc fő is nyomasztóan soknak tűnt. Tudatosult bennem, hogy milyen rövid a szoknyám és már éreztem is, ahogy a melegség felkúszik a nyakamon. Fél perc alatt paprikapiros lettem.
Ők nem beszélgettek már, csak álltak és engem néztek.
- Ööö, hello! Szandra vagyok.
Nem tudom, hogy mire számítottam. Talán egy hatalmas sziára, mint valami szakkörön. De ők még mindig nem csináltak semmit. Kínos csend. Már csak egy ciripelő tücsök hiányzott. A helyzet egyre kellemetlenebb lett, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.
Hirtelen Christiant pillantottam meg, ahogy kinéz két ember közül. Mosolygott és nyomban megpróbált a segítségemre sietni. Elindult felém, magabiztos lépteivel, de hamar megtorpant és düh villant át a szemén. Nem tudtam miért. Ő az egyetlen esélyem, hogy kimeneküljek ebből a mesterséges reflektorfényből, erre itt hagy.
Mostanra leesett, ugyanis ebben a percben valaki megragadta a karomat. Oldalra néztem és megláttam Carlost az elragadó vigyorral az arcán. Biztatóan megszorította a kezemet és elkezdett húzni a tömeg felé.
- Ő lenne, akiről már annyit beszéltünk. Akinek eljövetelét már megjósolták. Ő fog segíteni nekünk, hogy megvédjük a fajunkat. - harsogta Carlos.
Végre feloldódtak a többiek is, az arcuk felderült és újra beszélgetni kezdtek. Néhányan közelebb jöttek, hogy jobban megnézzenek, vagy megérintsenek, mint valami ritka, egzotikus virágot.
- Örülünk, hogy végre eljöttél közénk. Már évszázadok óta várunk rád. - mondta egy rövid, fekete hajú, kék szemű fiú, miközben a kezemet fogta.
- Tényleg? Az igazság az, hogy engem még nem nagyon világosítottak fel arról, hogy miért vagyok itt. - ismertem be.
- Ma elmondunk neked mindent. - felelte az a vörös hajú lány, aki ott volt az elrablásom éjszakáján.
Maguk közé fogadtak. Majdnem mindegyikük ott állt körülöttem, hogy a közelemben lehessenek. Furcsa, hogy egy rakás vámpír vett körül és én nem féltem, pedig mégiscsak ragadozók. De egyszerűen tudtam, hogy nem bántanak. Ők a családom és nekem bármi áron meg kell védenem őket! Még soha nem éreztem így ezelőtt. Mintha már évezredek óta ismerném őket. Mostanra már nem voltam zavarban.
- Gyere. - fogta meg a kezem Lisa. Bevezetett a terem közepén lévő hatalmas asztalhoz és leültetett. A többiek követték a példámat. Christian természetesen az asztalfőnél foglalt helyet.
- Mostmár megválaszolhatom minden kérdésedet. - mondta Christian olyan kimért és hivatalos hangon, hogy azt hittem nem is hozzám beszél. Eddig mindig kedvesen intézte hozzám a szavait.
- Rendben. - természetesen én is ezt a hangot ütöttem meg. Nehogy már csak nekem legyen szar! - Szóval akkor miért is hoztatok ide?
- Jó párszáz évvel ezelőtt észrevettük, hogy a vámpírok száma folyamatosan csökken. Eltűntek nyomtalanul. Lassan rá kellett döbbennünk, hogy egy olyan emberekből álló csoport vadássza a fajtánkat, mint te. Nem tudjuk miért.
- Talán szúrja a szemüket, hogy embereket öltök. - feltételeztem.
- Benne van a pakliban - kuncogott mellettem Lisa.
- A lényeg az, hogy ezek az emberek olyanok, mint te. - folytatta Christian - Ugyanolyan képességekkel rendelkeznek. Furcsa, hogy még nem találtak meg, hogy maguk közé vegyenek.
- Szóval ezért hoztatok ide? Azért akarnak megölni, mert ti előbb kaptatok el? - kérdeztem.
- Igen. Te tudsz nekünk egyedül segíteni, hisz közülük való vagy.
- Akkor most belőlem akartok titkos fegyvert csinálni, vagy mi?
- Valami olyasmi, igen. - válaszolt Christian. - Te vagy a lehetőség, hogy ne pusztuljunk ki teljesen és tűnjünk el nyomtalanul.
- Mit tudtok még róluk?
- Nem túl sokat. Csak még annyit, hogy azt képzelik, ők teljesítik Isten akaratát ezzel a marhasággal. Mélyen vallásosak. Valami olyan idióta nevük van, hogy Isten Harcosai, vagy a Kereszt Zsoldosai. Semmi fantáziájuk nincs. - miközben mesélte teljesen levetkőzte nyugodt stílusát. Látszott rajta, hogy rohadtul utálja őket és nyílván már több problémája is akadt velük kapcsolatban.
- Huh, de jól hangzik. - mosolyogtam. Nem tehettem róla, de nagyon tetszett ahogy ott pattogott, mint egy durcás óvodás. - És most mégis mi lesz?
- Ha minden igaz már intézkedik néhány vámpír, akiket azzal bíztam meg, hogy keressék fel őket. Nem tudom miért, de képesek rá, hogy egyszerűen eltűnjenek. Ezt egy közönséges ember nem tehetné meg egy halhatatlannal. Mindig érzékelnünk kéne őket. Jelen pillanatban sokat nem tehetünk. Várunk, hogy ők lépjenek. Most hogy itt vagy, ennek hamarosan be kell következnie. El akarnak téged kapni. Bármi áron.
- Most azért egy kicsit megijedtem. Nem szívesen kerülnék a kezeik közé. Mégis mit tennének velem?
- Nem tudom. Vagy megpróbálnának a saját oldalukra állítani, vagy egyszerűen különös kegyetlenséggel megölni, hogy megalázzanak minket.
- Milyen kedves tőled, hogy nem próbálsz megijeszteni. - mondtam és egy hatalmasat nyeltem. Rosszul áll a szénám. A gyomrom görcsben volt. Fogalmam sincs, hogy fogok aludni ezek után. - És mégis mi biztosítja, hogy életben maradok? Kurvára nem akarok ilyen fiatalon meghalni!
- Ne aggódj! - hallatszott Carlos hangja a hátam mögül. Közvetlenül a székem mögött állt és védelmezően átkarolt. - Majd én vigyázok rád. Hisz ez a dolgom.
- Igen. Ez a dolgod. - mondta Christian az „ez” szót rémesen megnyomva. Nagyon csúnyán nézett Carlosra. - Bár azt hiszem kezdesz többet beleképzelni a munkádba.
- Igazán? Szerintem viszont te vagy az, aki meg akarod változtatni a jóslatot és átvenni a szerepemet.
Kezdett kellemetlenné válni számomra a helyzet. Még soha nem történt velem ilyesmi, szóval nem tudtam, mit tegyek. Ültem némán, és az asztallapot néztem. Idáig egy pasi sem érdeklődött irántam, most meg kettő is. Annyira jó csaj meg végképp nem vagyok, hogy ezek itt egymásnak ugorjanak. De ami a legjobban zavart, az az, hogy mindenki leszarta, hogy engem meg is ölhetnek. Senki sem kérdezte meg, hogy érzem magam és meg tudok-e nyugodni. Köszi fiúk, jól esett!
- Ne haragudj! Igazad van. - mondta Christian. - Elvetettük a sulykot. Már elfelejtettem milyen halandónak lenni és a haláltól rettegni. Jól érzed magad?
- Ami azt illeti nem! - háborogtam - Két perce sincs, hogy bejelentettétek, hogy vadásznak rám és erre meg elkezdtek ilyen hülyeségeken versengeni.
Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Cseszettül nem hiányzott, úgyhogy megpróbáltam lenyugodni, ami többé-kevésbé sikerült is.
- Én majd mindig melletted leszek. És ha neked ez nem elég, és ettől még jobban megnyugszol, még néhány vámpírt állíthatok melléd. - nyugtatott Carlos.
- Rendben, az tényleg jó lenne. - tudom, hogy ez most nem volt valami, hú de bátor dolog, de inkább élek, mint hogy a vakmerőt játszva kinyírjanak. - Milyen jóslatról beszéltek folyton?
- Tudod, erről a társaságról már nagyon régóta tudunk. Majdnem egyidős velünk. Valamikor néhány bölcsebb vámpír összeállt, hogy megoldást találjanak, - magyarázta Christian - de mivel sehogy sem tudtak dűlőre jutni, ezért jósokhoz mentek.
- Ez hülyeség. Én nem hiszek a jóslásban. - motyogtam, de megint csakúgy magamnak.
- A vámpírok mások. Nálunk nem humbug az egész. Szóval végülis ők azt mondták, hogy csak akkor törhet meg a hatalmuk, ha egy közülük való egyszer közénk kerül, mert ő lesz majd a megmentőnk.
Vártam a folytatást. Nem volt.
- Ennyi? Akkor ezek szerint bárki lehetne. Miért pont én?
- Néhány helyen kódokban le van írva, hogy mikor fog megszületni, akit keresünk, pont ahogy az is, hogy kinek kell őriznie. - felelte Carlos. Christian lemondóan sóhajtott.
- Ezért nem bírtam tovább várni és kerestelek meg akkor reggel - mondta - Féltem, hogy elkapnak. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagy és hogy tudod használni a képességeid. El nem tudod képzelni, milyen öröm volt látnom, hogy milyen erős és életképes vagy.
- Hát akkor én ezt most bóknak veszem - jegyeztem meg.
- Eredetileg úgy terveztük, hogy csak egy hónap múlva kezdünk el szép fokozatosan beépíteni a világunkba, de nem bírtam magammal és már aznap este elmentünk érted. Nem kockáztathattam, hogy a kezükre kerülj.
- Remek, asszem most már mindent értek.


Még egy kis ideig beszélgettünk mindenféléről a többiekkel. Nagyon kedvesen bántak velem és én is egyenrangú partnerekként kezeltem őket, ami azért volt nehéz, mert legszívesebben bámulva tapsoltam volna minden mozdulatukat.
El nem tudom képzelni, hogyan tudják élni az emberek az életüket és nem tudni, hogy a háttérben miféle események zajlanak. És egy hete még nekem is az volt a legnagyobb problémám, hogy meghúznak töriből.
Na ja, a sors iróniája, hogy gyűlölöm a történelmet, erre meg itt durván körülvesz a több száz éves személyükben. És én még csodálom is.
Egy idő után mindenki szétszóródott a teremben és a maga társaságával beszélgetett. Kisvártatva Carlos lépett hozzám három másik vámpírral az oldalán. Ebből kettőnek hasonló stílusa volt, mint neki, csak a harmadik lógott ki a hosszú köpenyével.
- Szeretném, ha megismernéd az új testőrségedet. - kezdett bele és rámutatott az első vámpírra. Mindnek barna haja és szeme volt, csak a köpenyes villogott a kék szemeivel. - Ő itt Alessandro.
- Chiao! - köszönt nekem új barátom. És nem is lepődtem meg. Kilométerekről sütött róla, hogy olasz. Kifinomult öltözék, és a mostanában olyan divatos taréjra felállított haj. Egy olasznak mindig napra késznek kell lennie a stílusból.
Közben Carlos a következőre mutatott, aki dettóra úgy nézett ki, mint Johnny Depp. Csak ő kreolabb bőrű volt. Alig kaptam levegőt - Ő itt Raul. Szintén kubai, mint én.
- Szia! - köszönt nekem ő is, és kezet nyújtott. Náluk ez nyílván valami népbetegség.
- Ő pedig - folytatta Carlos az utolsót előkapva - David. Már meséltem neked róla.
- Örvendek - mondta és előrelendült, hogy kezet csókoljon, miközben félhosszú haja egy kicsit az arcába hullott. Ez azért valóban eredeti. Megint elpirultam.
- Nos, örülök, hogy ezentúl ti fogtok segíteni nekem. Higgyétek el, ez nekem megtisztelő. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha veletek végiglejtek az utcán, csak feltűnés lesz belőle. De nem gond. A szándék a fontos.
- Lisa is közénk tartozik. Azt mondta, hogy ragaszkodik hozzá. Szerintem megkedvelt. - kacsintott rám Carlos. - Csak ő most valamit intézkedik Christiannal ezért nem lehet itt velünk az első közös gyűlésünkön.
- Ja, olyanok leszünk, mint egy nagy család. - motyogtam. Mégis mi dolga lehet neki Christiannal? Ha megtudom, hogy valami olyasmit csináltak, én…
- Nyugodj már meg egy kicsit. Egész este tiszta ideg vagy! - karolt át Carlos.
- Nyugodt vagyok - duzzogtam, de tudtam, hogy érzi, hogy hazudok. Nem érdekel, engem most senki sem hoz zavarba.
- Hé, - szólt közbe hirtelen Raul - Carlos valami szombat esti buliról beszélt. Mégis miről lenne szó?
- Állj, stop! - kezdtem bele - Nem jöhettek el velem! Rohadtul feltűnő lenne!
- Mégis mit gondoltál, hogy mi miért vagyunk? - kérdezte David.
- Jogos - replikázott Carlos. - Azért béreltél fel minket, hogy vigyázzunk rád. Az pedig úgy nem megy, hogy nem engeded meg nekünk, hogy veled mehessünk.
- De ez tényleg nem fog működni. Mindenki felfigyel majd rátok.
- Mi már hidd el, megszoktuk - mosolygott David.
- Ti mind túl vagytok a kétszázon? - kérdeztem.
- Még szép. Itt te vagy a legkisebb, szóval azt kell tenned, amit mondunk. - mondta Alessandro.
- Remek, ezek szerint le vagyok szavazva. - törődtem bele.
- Bizony és szerintem jobb lesz, ha veszel magadnak valami ruhát, mert ahogy elnéztem a cuccaidat nem igazán voltam elszállva tőlük - mondta Raul.
- Te turkáltál a cuccaim között? - háborodtam fel.
- Csak egy egészen kicsit. Ne értsd félre, tetszett, amit láttam, csak hát nem volt olyan nagyon nőies. Több vérvörös falatnyi szoknyácskát is el tudtam volna képzelni.
- Basszus! Öt perce sem ismerlek és már a ruháimat oltogatod!. Mindig ilyen? - fordultam Carloshoz.
- Sajnos igen. Sokat nem tudtam vele kezdeni az elmúlt háromszáz évben. - ismerte be vigyorogva.
- Majd én elviszlek új ruhákat venni - ajánlotta fel Alessandro, a vérbeli olasz.
- Rendben, bízom az ízlésedben. - mondtam, de mostanra már nevettem. Ezek itt az örökkévalóságig az én ugratásommal lesznek elfoglalva. Keresve sem találhattam volna jobb testőröket.
- De remélem tudod, hogy mi is megyünk. - közölte David.
- És nem csak szimplán veled tartunk, de én például nagyon bele fogok szólni, hogy mit vehetsz meg. - mondta Raul.
Ha ez tényleg azt hiszi, hogy hagyom beleszólni az ízlésembe, akkor hatalmasat tévedett. Ő még nem tudja, hogy milyen makacs tudok lenni! Kis naiv!


















3.


Egyre jobban kezdtem megszokni a vámpírok jelenlétét. Egész jól elbeszélgettünk és hülyéskedtünk velük. Teljesen másképp képzeltem őket. Azt hittem képtelenek nevetni, csak Rémusokban fogalmaznak és mindig a sötétben bujdosnak. De ők egészen emberiek, csak egy kicsit hosszabb a foguk és van néhány természetfeletti képességük. Meg néha embereket gyilkolnak. És gyakorlatilag halottak. Na jó hagyjuk.
Egész este beszélgettem a frissen kinevezett testőr csapatommal, aztán felmentem aludni, de előtte még megvacsiztam. Gyanúsan keveset eszem mostanában, pedig imádok kajálni. Hajnaltájban lefeküdtem. Azt hiszem kénytelen leszek hozzászokni, hogy nappal alszom, ha továbbra is tartani akarom velük intenzíven a kapcsolatot.


Mikor felébredtem Lisa már az ágyam szélén ült. Kedvesen nézett rám és a telefonomat nyújtotta.
- Téged keresnek. - mondta.
- Ó, köszi. - motyogtam, miközben a szememet dörzsöltem. - Hány óra?
- Fél öt. Egész jól bírtad. A többiekkel lent várunk. Ismerünk egy helyet, amit addig tartanak nyitva, amíg szeretnénk. Vennénk neked néhány dolgot hálából, amiért csatlakozol hozzánk.
- Nem bánom, ha ennyire ragaszkodtok hozzá - vigyorogtam. Ha ezek itt rám akarják költeni a pénzüket, akkor én nem fogok tiltakozni! Elvettem a telefont és beleszóltam.
- Igen?
- Hol a fenében vagy? - hallatszott Mia hangja - Hétfő óta próbálunk elérni!
- Jaj, bocs. Közbejött valami. Le kellett jönnöm Egerbe, mert megbetegedett a nagymamám.
Hogy lehetek ilyen ostoba? Ilyen marhaságot már rég nem találtam ki.
- Aha. - mondta Mia nem kicsit kételkedő hangsúllyal. - Ugye nem felejtetted el a Csilla szülinapját?
- Nem, persze, hogy nem. Előtte találkozzunk, vagy egyből odamenjünk?
- Menjünk?
- Hát az a helyzet, hogy hozom néhány barátomat is.
- Kiket?
- Nem ismered őket, de szerintem tetszeni fognak.
- Tényleg? - kérdezte Mia. Látszott a hangján, hogy nagyon felcsigáztam. - Pasik?
- Többek között. De neked van barátod, nem?
- Már nincs. Nagyon meguntam, hogy a haverjai előtt nem tud viselkedni, szóval nyitott vagyok az új dolgokra.
Elnevettem magam.
- Rendben. Akkor találkozzunk tíz körül a Blahán.
- Jól van. De ne késs el!
- Soha. Úgy ismersz?
- Á, kizárt! Na szia!
- Szia!
Kinyomtam a telefont és leraktam magam mellé az ágyra. Furcsa érzés volt visszazökkenni a hétköznapi életbe, és olyasvalakivel beszélni, aki nem tud semmit. Egészen elfelejtettem milyen érzés.
Ásítottam egy nagyot és felkeltem.