16 év

Ahogy ott ültem a sírkő mellett, mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből, s egyenesen az ajkaimon keresztül távozott, mint amikor felforr a tea: úgy látszott a lélegzetem gőze a hideg,téli levegőben.
Valóban nagyon hideg volt, december első heteiben jártunk, de mintha január zordsága borult volna a világra. Hiába óvta a kezeimet a kesztyű, a fejemet a sapka, mit sem ért: a hideg teljesen átjárt, s nem csak kívül, hanem belül is megdermedtem.
Nem is csoda, hisz már hosszú órák óta ültem a sírkő mellett, mozdulatlanul, de mégsem bántam. Muszáj volt ott lennem akkor és azon a helyen.
Elmerengtem az élet dolgain, s főképp a halálon. Talán elsőre ellentétnek tűnhet a két fogalom, de ez nem így van: az élet valamiképp hozzátartozik a halálhoz, és a halál az élethez.

Hirtelen apró neszt hallottam, s mintha egy szellő épp mellettem libbent volna el, ami meglepett, hiszen szélcsend volt.
- Nem kellene itt lenned! - szólt egy lágy hang. Egy hang, amelyet már évek óta nem hallottam.
Ismét sóhajtottam, majd hirtelen felkiáltottam:
- Neked nem kellene itt lenned - tettem rá a kezem a sírkőre.
A lány széttárta kezeit, mintegy jelezve, hogy nem tehet semmit. Csodaszép volt. Hosszú, egyenes szálú, sötétbarna hajával, mosolygó szemével...jaj, a szeme! Nem tudom, milyen színű a szeme! Miért nem néztem meg jobban és többször? Akkor most emlékeznék rá!
De nem tudom. Csak azt,hogy szép volt...de milyen szép.
Mintha csak ismerte volna gondolataimat, erősen szemembe nézett, elmosolyodott, majd mellém ült. Így szólt:
- Nem baj, ha nem emlékszel rám olyan pontosan. Nem számít. Az a fontos, hogy arra emlékezz, aki voltam. Ne arra milyen voltam kívül. Az már örökre elveszett. Én már nem térek vissza sosem, de ne bánkódj emiatt. Ennek így kellett lennie. Még ha nem is érti senki sem, miért. Én sem értem, és lázadhatnék a sors ellen, számon kérhetném rajta, miért csak 16 évet adott nekem. Mégsem teszem. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Meghaltam.
Tiltakozva ráztam a fejem.

- Ha te nem is, én számon kérem a sorstól. Igen, én megkérdezem: mit ártottál a világnak, hogy az eldobott magától téged? Ugyan mit? Annyi a bűnös ezen a földön, annyi a szenny és a mocsok, és te, aki tiszta voltál, annyira tiszta, hogy megvédtél másokat, amikor én szidtam és bántottam őket, amikor én már bemocskolódtam, te akkor is makulátlan maradtál, és ezek után még téged ragad el a halál, oly értelmetlenül és feleslegesen, ahelyett, hogy a vétkezőket választotta volna helyetted! Hogy mondhatod ezután, hogy nem vagy felháborodva, hogy nem méltatlankodsz?
Ő még mindig mosolygott.
- Ó! Élőként az ember sok mindent nem ért még, olyan dogokat, amelyek csak halál után válhatnak érthetővé. Velem is ez történt. Azt hiszed, itt ülve, hogy az lenne a helyes, ha a halál válogatna? Ha mindig azt ragadná el, aki megérdemli, és meg is magyarázná az okát? Nem így működik, és hidd el, nagyon jó, hogy nem! Az elmúlás mindenkire ugyanúgy vonatkozik, de mindenkire más napon esik a választása. Nagyon fiatalon haltam meg, ez igaz. Annyi minden várt még rám, amit az élet tartogatott számomra, de lejárt az időm, mielőtt átélhettem volna azokat. Annyit éltem, amennyit nekem szántak. Se többet, se kevesebbet. Te is annyit fogsz élni, mindenki annyit fog élni. Fogadd el, én is megtettem. Csak emlékezned kell rám, és már nem fogsz sírni többet. Én itt vagyok veled, veletek, akik megőriztek az emlékezetetekben és a szívetekben. Ez a szép a halálban: engem elpusztíthat, de a szeretetet,amit Ti éreztek irántam, azt soha sem. Ha megérted mindezt, akkor nem fogod kérdezni többet, hogy miért? Azt fogod kérdezni, hogy hogyan? Hogyan tudsz majd helyesen élni, és helyesen cselekedni, és nem kell többet bizonytalankodnod. Csak hinned kell! Hinned kell a szeretetben, mert az a halál után is veled marad. Ahányszor csak rám gondolsz, kimondod a nevemet, mindig érzem, mindig hallom a szíved dobbanását, s ahogy átjár a szomorúság. Azért vagy most is itt, mert választ keresel, de azt sosem kaphatod meg. Keress egy másik kérdést, amelyre tudsz válaszolni. Akkor majd fel fogsz állni, és rá fogsz ébredni, hogy nagyon egyszerű a világ: élj úgy, hogy az örökre szóljon. Hogy örökké emlékezzenek majd rád mások úgy, mint ahogy te emlékszel rám, amíg csak élsz.
- Fogunk mi még találkozni? - kérdeztem halkan.

Egyszer mindannyian találkozunk egymással. Együtt leszünk, és boldogság vesz majd körül minket.
- Hiányzol nekünk! Nagyon hiányzol, és azt kívánom, hogy bárcsak jobban megismerhettelek volna. Alig tudok rólad valamit. Csak azt tudom, hogy egy angyal voltál. Igaz ember, 16 évig... és most már mindörökké.
- Ti is hiányoztok nekem, de emlékeztek rám. Ott vagyok veletek, még ha nem láttok is. Újra és újra életre kelek, ahányszor csak eszedbe jut, ahogy együtt sétáltunk az utcán, ahogy elbúcsúztunk egymástól.
- Emlékszem. Nagy táskád volt, és a zsúfolt buszra kellett felszállnod...azt mondtad, mindig tele van. Én meg mosolyogtam, mert az enyém is olyan...
Jó rád emlékezni, de nagyon fáj. Fáj, hogy nem lehetsz itt velünk többé, hogy nem beszélgethetünk, hogy nem láthatunk téged. Főleg a szüleidnek és a testvéreidnek. Magukra hagytad őket, egyedül vannak, egy űr keletkezett a szívükben, amit egész életükön keresztül cipelhetnek, akárhová is mennek...
- Elég! - most először kiáltott fel, mosolya eltűnt. Mintha sírt volna...
- Tudom, hidd el! Érzem a fájdalmat, mindenkiét! Annyira nehéz... de nem tehetek semmit. Én már nem jöhetek vissza, nektek pedig maradnotok kell, és kitartani az életben. Oly sok az élő, s oly sok a holt. Mennyi lélek van ezen a világon, s mennyi szenved közülük, el sem lehet mondani. Ki tudja, hol romlott el a világ? Az emberek rontották el? Vagy magától romlott el? Nem akartam fájdalmat okozni, de nem bírtam már tovább... a halál elvitt, nem tudtam harcolni elleni, pedig akartam, akartam!

Kiáltásai belevesztek a nemrég feltámadt szélbe, a füleim pedig csengtek tőle, a szívem pedig megszakadt. S lám, néhány pillanat múlva újra elmosolyodott.
Megérintette a kezem.
Ideje menned!Még halálra fagysz. Vigyáznod kell magadra, az életedre. Nem is hiszed, milyen nagy kincs...

Megrázkódtam a hidegtől, s felébredtem. Ott feküdtem a sírja mellett, gyönyörű szívecske állt rajta, egy idézettel, amelyet az osztályfőnökünk választott:

,, Szívek őrzik, nem szavak..."

Egy könnycsepp gördült le az arcomról, és bólintottam.


Szőke Orsolya emlékére