12 év...

12 év…

Hát így 12 év távlatából már nem is tudom h kezdődött…talán még az iskolában mikor egymás mellé ültettek,mert mind2en elég nagy szájúak voltunk…akkor lettünk barátok…a legjobbak. Mindig mindenkor számíthattunk egymásra és ez még mindig tart…csak talán átalakult…nem is kicsit…
Múlt évben mikor együtt mentünk bulizni akkor kezdődött az egész…sokat ittunk,fáradtak voltunk és egy kicsit más szemmel néztünk egymásra mint előtte,oda bújtam hozzá,megölelt és az egy év alatt a szeretet ami volt köztünk átalakult szerelemmé…eleinte egyikőnk sem tudott vele mit kezdeni,aztán szenvedtünk elég sokáig azon h mi legyen végül is az 12 év…aztán dűlőre jutottunk…szex barátok…ez elég rosszul hangzik ha így kimondjuk de ha belegondolunk ez volt az egyetlen megoldás ami elég jó mindkét fél számára. Megmarad a barátság és mégis elég közel maradunk egymáshoz is érzelmileg…
Igazából soha egyikőnk sem tudta mit csinálunk csak egyszerűen jó volt…szerettünk együtt lenni …tudtuk azt hogy nekünk ez így jó ahogy van és nem akarunk elválni egymástól se így se úgy hiszen a barátságunk is fontos viszont az érzelmeink is elég nagyok voltak ahhoz h azt mondjuk h valamelyiket választjuk…Nem akartuk kimondani de akaratlanul is összetartoztunk…és ezt rajtunk kívül mindenki tudta,a barátok,a szülők,a tesók,mindenki csak mi nem akartuk elfogadni…Talán azért mert ha kimondtuk volna akkor olyan egyszerűvé váltak volna a dolgok. Szeretjük egymást és ez így egyszer csak össze házasodunk stb.…De mi nem akartuk…mert lehet h ez lett volna a logikus,de mégsem…úgy voltunk hogy szinte mindent elmondtunk egymásnak még mindig…elemezgettük a héven buszon…fiuk lányok test alkatát…fenekét…utána hazamentünk és szeretkeztünk…igazából nagyon fura volt a helyzet…és valahogy néha mindkettőnkön láccot az hogy nem tudja hova tenni a másikat…Néha csak voltunk…néha megfogta a kezem…néha megis csókolt. Jó volt h tudtunk egymásról…de kénytelenek voltunk eldönteni mit is akarunk…hiszen közeledet az érettségi a felvételi az egyetem…és mégis ha szóba került a dolog inkább kitértünk elölel mert jó volt abban a tudatban élni hogy minden jó…és nem volt az…
Egyik délután mikor épp lent cigiztünk a konyhában náluk közöltem vele h jó lenne eldönteni mi lesz velünk ha egyetemre megyünk…közölte h semmi maradunk így…talán össze is költözhetnénk hiszen elég jóban vagyunk…és egyátalán mit zavar minket ha együtt kell élnünk…ránéztem és mondtam h engem nagyon nem zavar de azért ezt talán jobban át kéne gondolni…(mindig én voltam kettőnk közt az aki mindig mindent jobban átgondolt)…rám nézett és azt mondta oké gondolkodjunk…végül is heti szinten szeretkezünk a legjobb barátok vagyunk…hogy a viharba ne költöznénk össze?...vissza néztem rá és megkérdeztem h oké ez így van de mi lesz ha találunk egy olyan embert akivel össze kötnénk az életünket?...rám nézett és azt mondta h ö már megtalálta és szerinte én is csak nem akarom magamnak bevallani…és oké ö sem de fogadjuk már el…ránéztem és elkezdtem sírni…ö átölelt és megcsókolt…ez volt az első olyan csók amiben azt éreztem h valóban szeret és h elem akar lenni…hozzábujtam és azóta együtt vagyunk…senki nem ért minket…mi se magunkat de ez így jó…és reménykedünk abban h ha már ennyit szenvedtünk a dolgon akkor legalább együtt maradunk…