1 nem mindennapi lány -Vámpír szolga?!

Az ég szokatlanul sötét volt akkor éjjel. Az eső szakadatlanul hullott alá és fénylőn szétterülő szőnyeget alkotott, ami a csatornák rácsai között folyt alább. A szél süvített és ide-oda csapkodta a nyitott ablakokat, verte a redőnyöket... Én csak mentem csapzott hajjal a célom felé. Már fél órája ott kellett volna lennem a gyülekező helyen. Akkor jöttem rá, nem én voltam egyedül ilyen helyzetben...
Az esőcseppek közül lassan kirajzolódott illetve kihallatszott, valaki a közelben jár... Abban a pillanatban, hogy ez tudatosult bennem valaki hátulról rám támadt. Azaz csak megpróbált, mert kivédtem és a támadóm a földre zuhant. Robert volt... Egy vámpír a csapatomból.
- A franc! Mit keresel te itt?! - kérdezte miközben felugrott és próbált a rajta levő sártól megszabadulni
- Amit te. Mégis miért csináltad ezt?!
- Azt hittem...
- Mit csináltok ti még itt?! -hallatszott Laura hangja- Indulnunk kell. Carmen felosztotta a csapatokat.
- Ó, remek! Mégis milyen zöldfülű halandót ...bocs Lin... akasztott a nyakamba?!
- Mi hárman vagyunk, meg Mark, ha ide ér...

Na igen... ez már csak így szokott lenni... pont én... pont ő... pont együtt... Ki nem állhattam a srácot! /ez azóta se változott.../ Laura és Robert... velük semmi bajom sincs... végülis egész jó fej vámpírok... de Mark?! Nem volt az, de úgy viselkedett, mint a halhatatlanság istene... a szerencsétlen... /még vámpírsem volt.../ akárhányszor vele kellett vadásznom... nekem kellett megmenteni az átkozott életét...

- Látom mára csak pancserek maradtak... -mondta megérkezve Mark
- Látom a fő pancser megérkezett! -jegyeztem meg abba az önimádó képébe
- Induljunk, sok a szöveg, az éjszaka rövid. -vetett véget kezdete előtt a vitának Robert
Alig néztünk be pár szűk kis utcába és máris prédára találtunk. Egy vérfarkas. Elvileg rögtön, ha meglátnak egy vámpírt neki ugranak, de ez nem. El volt foglalva a hullával amit marcangolt... Nem volt egy túl szép látvány, mit mondjak... Mikor feltűnt neki a két vámpír rögtön odaugrott, de ránk nem figyelt. Ránk?! Mark akkor már rég elájult... na persze mindegy... nem is volt rá szükség, ahhoz, hogy elővegyem az átalakított M92Fem és szétlőjem a farkasbarkas kicsi buksiját... Markot ott akartuk hagyni, de mivel Carmen valami ük valakije inkább nem tettük, hátha jön egy másik farkasfatty...

Folytattuk a portyát. még két vérfarkas. Nem volt túl érdekes, ámbár az utolsó kicsit nehezebb eset volt. nem ezek a lények jelentettek igazi veszélyt... Azok akiktől már lehetett tartani azok a "vadászok" voltak. Halandók, akik valamilyen oknál fogva mindent, aminek köze van fehér, fekete, vagy bármilyen mágiához azt elpusztítják. Na voltaképpen őket kell elpusztítanunk... Ritka, ha közel jönnek a területeink központjához, de előfordul.
- Mostmár kezdek éhes lenni... -kezdte Robert
- Igen... én is. Mi megyünk. Elintézed a többit? -folytatta a gondolatot Laura
- Persze. -sziszegtem a fogaim között, mert Mikor Roberto levágta a földre Markot felébredt...
- Na jól van akkor mi megyünk, jó?! -hallottam még elmosódva Robert hangját, de már el is tűntek, mint a kámfor...

Elindultunk haza felé, de az ami akkor történt az a legrosszabb rémálmomat idézte fel... Egy régi, a várostól erdővel elválasztott ősi házban, vagy talán inkább fogadóban éltünk, /már aki elmondhatta magáról.../ és míg odáig elértünk pár ház is volt, melyben nem nagyon laktak, csak talán csövesek... /az igénytelenebbek állandó vértartalékai/ Az egyik kis házikó ajtaja nyitva volt és könnyen felismerhető hullaszag töltötte be a levegőt. Mark minden porcikájában reszketett, de nem akartam, hogy az ő, vagy a saját félelmem az utamba álljon, tehát elindultam a házhoz. visszafogtam a lélegzetem, nem is a szag, nem is igazán a látvány miatt, hanem azért, mert már láttam olyat... Amikor odakerültem...

A ház csupán egy előszobából és két kis szobából állt, de mindenütt felfordulás volt. A bútorokat összetörték, a padlón mindent beborított a vér és néhol agyvelő... Az előszobában két ember hullája volt, két nőé. Biztosan valami kuruzslással tartották el magukat, a földön összetépett és vérrel borított kártyalapok, egy eltört kristálygömb darabjai voltak. Egyszerűen fájt, amit láttam... Az egyik nő fejét szétverték, hogy a koponyája teljesen összetört... a másik gyomrában egy szék lába szolgált karóként... Az utóbbinak a szemében fájdalom és félelem ült... Szája nyitva volt, mintha segítségért kiáltott volna... minek?! senki sem hallja már...
Beljebb mentem. Az egyik szobában egy talán 5-6 éves kisfiú feküdt az ágyában, de ő is halott volt... egy késsel felvágták a nyaki ütőerét... a vér a falakra és a plédre spriccelt... mindent beborított... ki akartam menni, de valamiben megbotlottam... egy másik hulla volt. Egy férfi, aki valószínűleg alig érzékelt valamit, a szagból ítélve, ami körülfonta az élettelen testet valószínűleg részeg volt. A fejét elválasztották a testétől... azt egy sarokban láttam...
A másik kis szobában nem volt más, csak egy csecsemő. Őt sem hagyták életben. Ugyanúgy pusztították el, mint a többit... visszahőköltem, mikor megláttam a kést a gyerek testében... a szíve... kivágták...

Ökölbe szorult kezem, könnyes szemmel harcoltam az undor ellen, mely most kiegészedett régi emlékeimmel... Mindenkit megöltek... mindenkit... visszaléptem a csecsemőhöz, és a végül gyomrába szúrt tőrt kivettem. Felismertem a jelképeket, vadászok... Hirtelen düh borított el... mit képzelnek ezek?! Úgy pusztítanak, hogy nem tudják mit tesznek... Az a két nő nyílván nem volt képes egy egyszerű idézésre sem, csak bepalizták a naiv embereket, ez az ő dolguk, az a férfi részeg volt... biztos nem egy angyal... de az a fiú?! És kiváltképp ez a gyerek?! Ártatlanabb nem is lehetett volna... Akkor meg miért?! nos... igaz van egy olyan filozófiájuk, hogy ha valami gonosz felnevel valamit, azt is el kell pusztítani, mert azok is gonosszá válnak...
Na persze... Ezek a vadászok sem mások, mint a legtöbb ember... félnek attól, amit nem értenek, és megpróbálják elpusztítani azt. Pedig, ha csak megpróbálnák megérteni... végülis mi mind a bárgyú tudatlanságukért harcolunk... de nem...
Elindultam kifelé. Kilépve az ajtón friss levegő csapott az arcomba, amely azonban nem volt képes feledtetni a hullaszagot, mely már átitatta a ruháimat is... Mark még mindig csak ott állt és bámult maga elé... Megjelent Carmen.
- Ti meg?! Mi ez?
- Öt hulla, vadászok. -adtam le az információt és a kést
- Istenem! Menjetek haza! -adott parancsot, arcán látszott, mennyire elborzadt ő maga is, pedig nem képes valódi együttérzésre, sőt nagyrészt érzelmekre sem...

Hazamentünk, de én nem bírtam másra gondolni csak arra a családra... Mielőtt oda kerültem volna normális életem volt, egy nyaralás erejéig... A barátnőimmel elmentünk Angliába. Ott egy kis házban szálltunk meg, melyben egy szintén magyar házaspár és a nagyszülők laktak rajtunk kívül. A nő "boszorkány" a férfi "mágus, ill. álomfejtő" nagymama egy jósnő volt, a nagypapa szkeptikus... Egész jól megvoltunk jó sok kis okkult cuccot szívtunk magunkba és jót nevetgéltünk /néha ezen/... Egyik este kimentünk a kertbe, tüzet raktunk és a nagymama jósolt mindannyiunk kezéből majd kártyából. A jóslat mely rám vonatkozott igazán meglepő volt bár nem hittem el... a szerint mikor visszamegyek új élet vár majd rám. Ezt az új életet egy élet elvételével tudom elérni... A két barátnőm sorsa egy másiktól függ... /később kiderült tőlem.../ Mi lányok elmentünk bulizni egyet az utolsó estén. Visszatérve nyitott ajtó várt minket. Kicsit féltünk, mi történhetett... beléptünk és majdnem rosszul lettünk... az egész család meghalt... meggyilkolták őket... vérük a szőnyegbe ivódva vöröslött, és ők maguk lefejezve, kivágott szívekkel feküdtek félelemtől kigúvadt szemekkel az előszoba padlóján... mind félelemmel tekintettünk végig rajtuk... Valaki az emeleten mocorogni kezdett, mi természetesen rettegtünk... A lépcsőn valaki elindult lefelé, mire az egyik barátnőm sikítani kezdett... mi ketten meg se mertünk mukkanni.
- Nyugi. Már elment, aki ezt tette. -mondta nyugtatólag a lépcsőn lefele tartó alak látszólag teljes érzéketlenséggel. Amint leért végig mért minket.- itt laktok ugye?
- Igen. -próbáltuk bátortalanul kifejezni magunkat, de igazán csak tátogni tudtunk...
- Jó. Akkor most el kéne mennünk. -mondta unottan a férfi...
- De... nem kéne szólni a...
- Nem, nincsenek zsaruk, értem? És erről senkinek semmit! -tört ki ingerülten...

Nem tudtunk jobbat ezért úgy döntöttünk vele megyünk, de alig tettünk pár lépést odakint valaki megjelent, és egy nyíllal próbálta eltalálni a "pártfogónkat", ami szerencsére nem sikerült. A férfi szeme kékből szinte fehérré vált és rálőtt egy fegyverrel... Azt nem sikerült eltalálnia, de feldühítette, tehát rátámadt. Verekedni kezdtek, közben a számszeríj leesett a földre, ahogy a pisztoly is. A támadó került fölénybe és valami olyat sziszegett a legyőzöttnek, hogy "...mocskos vérszívó, most meghalsz!..." meg "...nem menekülsz pokol szolgája!..." közben felkapta a fegyvert és a homlokának célzott.

Én ekkor nem bírtam ki... -velünk is azt akarja tenni, mint a két házaspárral... de én nem hagyom...- gondoltam és egy ugrással ott termettem a számszeríjnál /akkor életemben nem lőttem olyasmivel.../ Amint felvettem becéloztam a feltehető gyilkost... Lőttem, és talált... átszúrtam vele a nyakát... reszkettem... minden bajom volt... nem tudtam elhinni, hogy azt tettem... elvettem egy ember életét... azzal próbáltam meggyőzni magam, hogy csupán egy álom mindez... csak egy rossz álom... de hiába... hisz megtettem. Mikor a "pokol szolgája" ledobta a hullát magáról, elvette a fegyvert felém fordult.
- Hallod... Ez szép célzás volt... -magára erőltetett valami mosoly félét... meg se mertem mukkanni, még mindig tartott a tetteim felfogása... Közben a barátnőim odajöttek hozzám, hogy "jól vagy?!" -na menjünk. Itt áll a kocsim...

- Halihó?! Mi az?! -A gondolataimból Roberto ébresztett fel...
- Bocs... Mit mondtál?
- Még semmit... -kezdett vigyorogni...
- Jó akkor mit akarsz?
- Jól vagy?
- Igen.
- Biztos?
- Aha. Mert?
- Az én szobámban vagy...
- Mi?! Aú... bocs...
- Semmi baj. De most tipli! Aludnék. Bár... maradhatsz... -nézett kaján vigyorral
- Köszi, de majd máskor.
- nekem van időm, tudod...
- Hja... -nevettem és mentem ki a szobájából és bemenetem a mellette levő sajátomba...