1 nem mindennapi lány (4) - Örök lét

Pár órával napfelkelte előtt érkeztünk a házához. Nagyon szép nem túl csicsás de mégis elegáns épület volt. Beillett volna egy milliomos laknak... bár, igaz... beillett VOLNA?!

- Uram, örülünk, hogy újra itthon van! -köszöntötte meghajlással egy komornyiknak öltözött férfi.
- Hogyne örülnél... -suttogta François, majd eszébe jutott, hogy mellette állok és zavartan nevetni kezdett
- Elnézést uram?!
- Semmi, semmi... hívj össze mindenkit!
- Igen uram!

A komornyik elment és nem sokkal később visszatért egy enyhén földdel és sárral bepiszkolt férfival, egy szakácsfélével /gondolom a személyzet is ott lakott és rájuk főzött, illetve a halandó vendégekre/ és két szobalánnyal.
- Nos Jaquline, bemutatom a személyzetet. -és elkezdte az alapján, ahogy sorban megálltak felsorolni a neveket. - Adam, Alfred, Oliver, Morgan és Elis. Ő itt Jaquline Constance, a leendő gyermekem. Ugyanolyan hűséggel tartoztok neki, mint nekem. Nem szeretném, ha Ms. Constance bármiben hiányt szenvedne!
- Természetesen uram! -mondták szinte egyszerre...
- Remek, elmehettek! Te pedig Jaquline... Nézz körül, vagy amit szeretnél és úgy gondoltam, hogy holnap... -nyeltem egyet
- Rendben...
- Jól van, figyelj... nem az én dolgom mit csinálsz, de a helyedben még megnézném a napot ahogy felkel és lenyugszik... még egyszer, utoljára. Ha szükséged van valamire... keress valakit... vagy... -elmosolyodott- ordíts, és itt is lesznek vagy hárman... -kacsintott, majd elment.

Én azt tettem, amit mondott. Még megnéztem a napfelkeltét, majd aludni mentem, féltem az estétől, alig tudtam egyáltalán lehunyni a szemem... még hallottam, hogy a szobám előtt suttognak, hogy nem értenek egyet a gazdájuk döntésével, hogy fiatal vagyok, élnem kéne... pár órát voltam képes aludni csupán, és kimentem az udvarra egy festő álvánnyal és vászonnal. Senkivel sem találkoztam még mikor a festékkel és ecsettel tértem vissza sem. Éreztem, hogy tudatosan kerülnek ki, de nem érdekelt. A Nap nagyon lassan indult vissza, sugarai még sokáig csillogtatták a harmatot a pázsiton, a közeli hegyek végül egyre jobban elnyelték a hatalmas korongot. Gyorsan kellett festenem. Azt a pillanatot, mikor még nem teljesen tűnt el akartam megörökíteni. Nagyjából sikerült, bár elég pontatlanná vált a táj, a lényeg a nap volt. Már alig lehetett látni, de még pontosítottam a lehetőségeim szerint.
- Befejezted? -hallottam a hátam mögül François hangját. Hirtelen nagyon megijedtem és elejtettem az összes festéket.
- Sa... sajnálom... -mondtam remegő hanggal, miközben összeszedtem a leesett dolgokat.
- Na... azért ennyire nem kellene félned tőlem... -segített felállni és a szemembe nézett- tudod, hogy nem ártanék neked... bár egyesek ebben nem biztosak... de azok az egyesek most összeszedik amit kint hagyunk. És jól tudom, hogy egyesek pontosan hallják, amit mondok. - jegyezte meg fennhangon François.

Bementünk és felkísért egy valószínűleg nappal is teljesen sötét szobába. Felgyújtotta a villanyt és leült az asztalra, én egy fotelbe, ami nem messze állt tőle. Egy ideig csak néztük egymást, de végül François sóhajtott.
- Hidd el, jobb minél hamarabb túl lenni rajta...
- Jó... -nyeltem egyet és elindultam felé
- Próbálok nem sok fájdalmat okozni... -suttogta miközben leszállt az asztalról. Óvatosan a nyakamba mélyesztette szemfogait.

Nem éreztem fájdalmat, akkor legalábbis... sőt, nagyon jó érzéssel töltött el, szinte révületbe estem... azonban ennek egy idő után végeszakadt és éles fájdalom hasított belém. Egyre jobban gyengültem, vérem immár az ő testében keringett, én pedig az ájulás közelében voltam... lefektetett a földre és mellém térdelt, felhúzta a pulóvere ujját és egy késsel megvágta csuklóját, a lassan folyó vöröslő vérét a számba csepegtette.
- Megismered, mi a halál. -suttogta a fülembe

A szemhéjaim lassan lecsukódtak. Nem észleltem semmit az engem körülvevő világból. Csend ölelt körül, szorosan nem létezett más csak a végtelen béke. Az egyetlen, amit felfogtam csupán halkan, egyre lassabban dobogó szívem ritmusa. Mikor kinyitottam a szemem sem láttam semmit, csak a sötétséget. Valamilyen fényt, valami még mélyebb sötétet, a fény felől ismerős hangok szűrődtek át, nem tudtam, honnan ismerem őket, de éreztem, hogy így van... majd a mélységes sötétség egyre közelebb kúszott hozzám, és rákulcsolta csápjait a lábamra és húzott, lefelé, aztán valami megváltozott... A gyomromban élesen lüktető fájdalmat éreztem, megszűnt a fény, zuhantam, az árnyak béklyói eleresztettek, és magamhoz tértem.

Haldokló testem fájdalmai mellett minden addig általam érzett kín semmiségnek tűnt. Minden porcikámat rettenetesen nehéznek éreztem, szerveim leálltak, nem teljesítették a feladatukat, a próbálkozásom, hogy levegőt vegyek meghiúsult, csupán egy néma sikoly hagyta el kihűlt ajkaim. A kétségbeesés helyét gyorsan átvette az éhség. Vöröslő köd ereszkedett tudatomra és atyám csuklójára vetettem magam. Ahogy visszanyeltem a vért, amit elvett tőlem a kínzó éhség megszűnni látszott. François leállított, elvette csuklóját és végigsimította a hajam.
- Jól van kölyök, a nehezén túl vagy. -suttogta elismerően, bár én azért pár órával később éreztem igazán így. Elment pár percre, de végül nagyon gyorsan visszatért, egy emberrel együtt, akit láthatólag elbűvölt.
- Tessék, igyál szépen. -mondta, de ha nem teszi is azt tettem volna...
Ahogy a vére az én testembe került felmelegített, erővel töltött fel. Egy idő után François újra megállított és ő kezdte kiinni a vért. A férfi végül holtan feküdt a padlón. Az atyám és én pedig nem sokkal később elmentünk egy másik szobába, ahol még azon az éjjelen megtanított a szükséges dolgokra. Először éreztem a hajnal közeledtével ólomsúlyként nehezedő álmot a szememen. Végül François szobájában, vele együtt aludtam el, várva hogy a nap újra a hegyek mögé süllyedjen és lehetőségem legyen kipróbálni milyen az élet a halál után.

Különös, de egyben érdekes dolog volt ami történt és ami körülvett. Semmi sem változott, mégis mindent máshogy láttam... A sötétség nem volt olyan áthatolhatatlanul sötét, a szél sem olyan hideg, a tűztől viszont féltem... az sokkal félelmetesebb volt, mint valaha, és persze a napfény gondolata is egyszerre volt rémisztő és hívogató, de nem tudott annyira csábító lenni, hogy bedőljek neki.

Én magam is változtam. Bőröm, mely addig is világos tónusú volt teljesen fehérré vált, körmeim erősebbek lettek, hibátlanok, hajam megtartotta gesztenyebarna árnyalatát, de életteltelibb hatása volt, mint életemben. Szemeim élessé váltak így nem volt szükségem lencsére, de ami érdekessé tette az volt, hogy bár bőröm és szavaim is hűvössé váltak a tekintetem mit sem változott. Nem az a hűvös szenvedély itatta át pillantásom, mint a legtöbb vértestvérét. Valódi őzike szemekkel voltam képes elnézést kérni, még mosolyom is teljesen őszintének hatott. Persze azt csak kevesen tudták, hogy képes vagyok ennek ellenére is igen hatásosan használni a megfélelmítést és egy pillanat alatt szúrósabb tekintetet vagyok képes elérni, mint egy 300 éves mogorva ancilla.

Az öröklétbe vezető út nem túl hosszú, de rögös és tele van bukkanókkal, mély szakadékkal, melyekbe igen könnyű beleesni... de az örökléthez eljutni mégis kevésbé nehéz, mint megőrizni azt ami az út kezdetén még élt... nem tudom pontosan elmondani, még körülírni sem... csak tudom, érzem ott volt, és azóta sem értem el hogy visszatérjen... hogy mi az?! Talán a lélek... de nem... érzem, ahogyan a fenevad fogcsikorgatására megrezdül... hogy az őrlő monoton morgása lassan felemészti... akkor ugyan mi?! Lehet valami... valami a lelken kívül, vagy a lelken belül ami emberré tesz... Talán nem is tűnt el teljesen ez a dolog... csupán, mint hajdan a fenevad alszik, mélyen, valahol, arra vár, hogy végre az ősi ösztönlény visszatérjen és csendesen morogva szenderedjen el újra... vagy talán elszállt... talán már messze jár... bolyong ismeretlen földeken, megszűnt létezni, vagy a sötétség, melynek csápjai halálomkor, béklyókat kényszerített rám magával rántotta... esetleg beszökött a fénybe?!

Valószínűleg soha nem fogom megismerni a választ... talán végső halálom percéig tudatlanul, olyan kérdésekkel a fejemben jutok a túlvilágra, melyekre nem kapok választ, vagy amire talán nem is létezik... Ostoba voltam, mikor kinevettem Markot... Ostoba voltam, mikor nem érdekelt az élet... és ostoba voltam akkor is, mikor csatlakoztam ehhez a sötét világhoz... hívott, mint lepkét a fény... és én képtelen voltam ellenállni... sokáig álltattam magam, hogy csupán azért döntöttem így, hogy ne kelljen meghalnom, de már tudom, úgy találtam rá, hogy én is kerestem, s kaptam az alkalmon, mikor végül a sötétség szavait meghallottam...

Gyakran gondolkoztam ilyesféléken, François úgy gondolta túl gyakran... Néha egy-egy lopott tekintetén láttam, ő is azt teszi, mint én... ő sem más, csupán egy hajós a sötétség mély tengerén... S láttam a csalódottságot is, melegen csillogó szemeim már egyre ritkábban mutattak emberi fényt... François érezte, lassan én is olyanná válok, mint ő, egyre kevesebb időt töltöttem régi barátaimmal, az új "barátokról" tudtam, csupán érdek fűzi őket, ez alól talán Roberto, természetesen François az atyám és Valo egy brujah volt a kivétel. Valot még pár nappal az ölelésem után ismertem meg. Igazán kedves srác volt... Kicsit hóbortos ugyan, de roppant szórakoztató. Gyakran jártunk össze egy ideig, de mikor François rájött kissé a barátságunk közé állt... Hazudtam, majdnem leharapta a fejem... Hogy tehetek én olyat, hogy egy senkiházival találkozgatok... Engem ez soha sem érdekelt...

Olyan volt François kijelentése is, mintha azt mondaná egy árvának, hogy tűnjön el, mert nem tud két /bár a mi esetünkben egy/ olyan valakit mondani, aki által megszületett. Hosszú ideig nem is beszéltem vele, ami nagyon mogorvává tette velem szemben... Képes volt levegőnek nézni, de én most az egyszer nem akartam alul maradni... Minden vitánk vége az volt, hogy elnézést kértem és ő felsőbbrendűen egy na ugye?! Vagy mondtam, hogy így lesz. Mondat elmorgásával véget vetett a veszekedésnek. Mikor az egyik estén beléptem a nappaliba éppen olvasott. A könyvet úgy helyezte el kezében, hogy ne láthassam, és persze konokul hallgatott, még mikor kérdeztem is. Sóhajtottam, amolyan színpadias módon, majd elindultam kifelé, azonban egy kis "komiszság" futott át az agyamon... Sötéten elmosolyodtam, majd felé vettem az irányt. A háta mögé léptem, majd, mintha azt próbálnám elolvasni mi áll a könyvben a nyakához hajoltam. Ő rezzenéstelenül ült tovább a fotelben, de éreztem rajta, hogy nagyon is szokatlan neki, amit teszek... egyre közelebb hajoltam a nyakához, óvatosan belecsókoltam, a meglepődöttségtől felnyögött, majd felém fordult amennyire tudott...

- Te.. ilyet... nem szoktál így viselkedni... -nézett rám, teljes értetlenségben...
- Hüm... csak nem hozzám szóltál?! -villantottam meg ártatlan mosolyom...
- Mit?! Jah... öhm... jól van.. nyertél... ezt csak... ezért csináltad?! -nem tudtam eldönteni a hangjából, vajon csalódott, vagy sem, de mikor közelebb léptem elkapott és pár pillanat múlva már ölelésében csodálhattam gyönyörű szürke szemeit, melyet csodálat és cseppnyi vágy töltött el.
Ajkai egyre közelebb értek az enyémhez és már majdnem megcsókolt, mikor hirtelen elengedett és hátat fordítva visszaült a fotelbe és megköszörülte torkát...

- Szóval... Milyen napod volt?
- Ez most mi volt?! -kérdeztem ledöbbenve
- Semmi... gondolom... talán te... semmi...
- Tényleg?
- Amit te csináltál mi volt?!
- öhm... semmi...
- Ühm... Ugye?!

Megráztam a fejem, majd leültem vele szemben. Sokszor volt ilyen, leültünk beszélgetni, csak úgy még mikor pár hete, hónapja voltam vele... akkor jöttem rá, hogy ez mennyire hiányzott...

- Most komolyan... Mi történt az előbb? -kérdeztem
- Nem is tudom... Jut eszembe, ugye azt elmondtam, hogy mi nem tudunk... illetve nem élvezzük
- Igen... felért egy iskolai felvilágosítással... -mosolyogtam...
- Tényleg nem tudom mi történt... én csak... annyira... és ha nem jön be Elis...
- Bejött Elis?!
- Ühüm... nézd én... nem tartom éppen etikusnak azt, ha valaki a gyermekét... mert az olyan... tehát... öhm... rendben, holnap este átvesszük a csábítást, jó? -mosolygott...
- Mármint?
- Feltételezem nem direkt csináltad...
- Úgy érted... ezt én... én csináltam?
- Igen, azt hiszem.
- Aó... hát... izé.. bocs... én... nem...
- Persze... gondoltam...
- És most Elis... szerinted mit gondol?
- Eddig úgy gondolták megrontalak, most mit hihetnek? -válaszolt szórakozottan
- Na jó, akkor én most azt hiszem alszok...
- Tedd azt, holnap azzal kezdjük, hogy elmegyünk vadászni... együtt, mint régen, mit szólsz?!
- Remek! -mondtam gyermeki őszinteséggel

Nem igazán gondoltam azt, hogy képes vagyok bárki elcsábítani, de azt kevésbé hittem, hogy bármit tenne velem, nem olyan volt a kettőnk kapcsolata, hogy olyasmit tenne... nagyon mély és törhetetlen volt, de egy cseppnyi szexualitás sem volt benne, azt az egyetlen kis csínyt leszámítva, amit azon az estén elkövettem a szórabírására... Néha jól esett hozzábújni, de csak azért, mert úgy éreztem, az ő karjaiban nem érhet baj, megóv bármitől. Rá mindig számíthattam.