1 nem mindennapi lány (3) - A döntés

Szörnyű estének indult az a bizonyos hétfő... amúgy sem szerettem a hétfőket... de az valahogy az elejétől rossz előérzettel töltött el... már egyre közelebb jártunk a naphoz mikor én... én is szorosabb vérkötelékbe lépek... még mindig nem értettem teljesen ugyan miért... hiszen... annyi művész van, akik jobbak nálam, akik... "megérdemlik"?! ez egy kicsit erős, főként, hogy ez cseppet sem kitüntetés, sokkal inkább átok...
Éppen elkészültem, mikor kopogást, vagy inkább dörömbölést hallottam... Beinvitáltam a türelmetlenkedőt. Roberto volt... azt mondta, hogy Carmen látni akar, nem tudja miért. Nem szokott így beszélni velem, nyersen, hidegen... biztosan azzal az üggyel kapcsolatban akar beszélni velem.
Sóhajtottam, majd végül elindultam Carmenhez. Kopogásomra azonnal választ kaptam, de mivel éppen telefonált valakivel, csak intett hogy üljek le.
- Higgye el uram, megértem, de ez nem ilyen egyszerű. Elnézést, de le kell tennem, nem sokára visszahívom, de most előkerült egy ügy, ami... nem tűr halasztást... Köszönöm a megértését, viszont hallásra. Letette a telefont és kissé szomorúan rám nézet…

- Hát igen… nem sokára dönteni kéne… ők nem igazán tudtak…
- Hogy? Ez annyira nehéz lenne? - Carmen kedvesen elmosolyodott
- Hát eléggé. Azt szeretnék, ha te is hoznál egy döntést, és talán úgy könnyebben jutnának dűlőre. Tudod... ők ketten igen fontos vértestvérek, bár sokszor a háttérben tevékenykednek. Régen tartozom nekik egy szívességért, és ezt használták ki, mikor ara kértek, hogy "adjalak" nekik... Normális esetben egyetlen ghoulom sem kerül máshoz, de... kötelez a szavam. Egyikük viszonzottnak tekinti majd a szívességet... sajnálom, hogy így alakult... nem vagyok meggyőződve arról, hogy 20 évesen neked mellettük van a helyed... mint egy halott művész... na jó... felejtsd el és próbáljunk dönteni...
- Mi? Dehát… én azt se tudom kik ők… - mondtam, de gondolatban a szavain merengtem
- Korábban kellett volna, de akkor hát… most elmondok pár dolgot róluk, rendben?
- Igen… persze…

- Tehát, mint tudod mindketten festők. Illetve Lothair egyben költő is. Vagyis… inkább csak volt. Tudod… a halhatatlanságban nem túl sok érzelem van… de az egyik versed meghatotta… igazából engem megijesztett… de…
- Mi? De én nem is… csak a naplómba. - sziszegtem, de nem vonhattam felelősségre…
- Igen… nos… ott tartottam, hogy ő jelenleg Hollandiában van. Amszterdamban. Több képessége van, mint Hectornak, de egy generációval alatta áll. Ott főleg tájképeket lehet csinálni… úgy hallottam, ellenben Gatier most valahol Közép-Amerikában van, egy vadrezervátumban… ott festhetnél, amit akarsz…
mint említettem egy generációval François felett áll, de a képességei csupán a klánra jellemző és ha jól tudom a fátyol… nos nem tudom mi alapján dönthetsz…
- Én sem… meddig kéne?
- Holnap estig.
- Mi?! - fakadtam ki… ez durva volt…
- Természetesen nem azonnal hajtja végre az ölelést…
- És ez a nem rögtön azt jelenti, hogy két nap múlva?!
- Ezt vele kéne megbeszélned. Most elmehetsz.
- Igen, asszonyom…

Kimentem a szobából… rég nem éreztem igazi félelmet… de ez más volt… egy vérfarkas megölhet… egy Szabbatista megölhet… egy eszelős Tremere, sőt bármi, de ez nem igazán zavart… a halál mint olyan egy cseppet sem foglalkoztatott… ellenben akkor… hiszen nem esetleg volt… hanem biztos… és vissza is jönni… a hideg futkosott a hátamon… egyszerűen rettegtem… nem tudtam hogyan kerültem oda, de kint voltam a kertben, egy fa tövénél ültem…
- Annyira nem szörnyű… -hallottam Roberto nyugtató hangját…
- Te most hazudsz, ugye? -kérdeztem keserűen- Kérlek, mondd el az igazat!
- Biztos, hogy hallani akarod? -kérdezett immár hűvösebben
- Igen.
- Rendben… -letelepedett mellém és egy ideig csak hallgatott.

- Mikor meghalsz… az először teljesen nyugodt… utána borzalmas, ahogy visszatérsz a testedbe… megelevenedik a világ… a tested haldoklik, és szörnyű fájdalom jár át, amelyet nem lehet szavakkal leírni…
- Soha sem gondoltam, hogy…
- Na, igen… -mosolygott- soha, senki sem gondolná…
- Mi van, ha nem fogok… nem fogok visszajönni?
- Gondolom, végleg meghalsz… bár ez nem túl valószínű… Gatier, és Lothire igen alacsony generációval rendelkezik… nagyon erősek…
- Na jó, de…
- Ugyan, kölyök! Gondolj arra, hogy erősebb leszel, mint én, vagy mint Carmen… vagy, várj, ez tetszeni fog, erősebb, mint Mark! -próbált lelket önteni belém…
- Az tényleg jó… -mosolyogtam-

- Ide hallgass… Egy dolog biztos, ha tényleg magához ölel egyikük, akkor az első évtizedeket nagyon ügyesen használd ki, és légy minél tovább ember… -séges… -nevetett
- És szerinted kit kéne választanom?
- Hüm… kemény dió… Gatier sokkal nagyobb szerepeket vesz fel a társadalomban… több befolyásos ghoulja van… Lothire ellenben kicsit elvontabb… ebben jobban illesz hozzá… -borzolta össze a hajam
- Te kit…
- Felejts el! Én csak azt tudom, hogy hogyan jártam volna jobban, de te még most kezded építeni a dolgokat…
- Vagyis ott vagyok, ahonnan elindultam…
- Nézd… Lothire költő és festő, ahogy te…
- Várj… hányan olvastátok el a naplómat?
- Az könnyebb lenne, hogy ki nem… -mondta színlelt sajnálkozással
- Roberto?!

- Jó… figyelj… ez lényegtelen, szóval inkább azzal törődj ami fontos… mellesleg, mi mind azt hittük, hogy a szöszi ghoulja meleg, köszi, hogy sikerült eloszlatnod a ködöt… -kezdett elnyomott nevetésbe
- Mi?! Kinyírlak!
- Ne mondd! -nevetett…- na jó, én megyek is, hagylak filózni…
Na igen... Roberto... nem igazán tudom mit is jelentett ő nekem, talán egy testvért... egy bölcs nagyszájú, fennhéjázó öntelt testvért... de leginkább egy olyan valakit akire számíthattam. Tudtam, hogy ő soha nem verne át, soha nem lenne ellenem... illetve, akkor még ezt gondoltam...

Egyre inkább húztam Lothire felé… nem akartam belátni, de főleg Amszterdam miatt… talán újra láthatnám azt a valakit? Megtanítana engem is arra, amit tud? Ezeket a gondolatokat rémülten vertem ki a fejemből… nem akarhatok olyan lenni, mint ő… egy gyilkos, aki élvezi ha öl, aki öl… de végül mégis Lothiret választottam, és ezzel a gondolattal aludtam el, ott az öreg bükkfa alatt…

Mikor felébredtem a Nap éppen csak egy halvány vöröses sávot hagyott látni fényéből. Felsiettem Carmenhez, aki a kopogtatásra rögtön ajtót nyitott, ezuttal saját kezűleg, és úgy látszott nagy kő esett le a szívéről, amint meglátott…
- Hát, te?! Istenem! Azt hittem elszöktél!
- Hogyhogy?
- Nem voltál a szobádban…
- Á, elnézést véletlenül elaludtam a kertben…
- Sikerült végül…
- Igen… azt hiszem François Lothire…
- Gondoltam. Pár órán belül itt lesz. Addig talán.. elkészülhetnél… -motyogta, miközben egy levelet vett ki a hajamból
- Igen, asszonyom. Be is kéne pakolnom…
- Azt nem. Biztosítottak róla, hogy nem lesz szükség semmire, csak az ön jelenlétére.
- Csak az "ön" jelenlétére?!
- Elmehet Constance kisasszony.
- Igen.

Nem értettem mit akar ezzel… Mikor tiszta ruhákban visszatértem már a két férfi ott volt. Mindketten nagyon jóvágásúak voltak, Gatier rövid világosbarna hajjal, egy sötétszürke öltönyben várt rám. Lothire hosszú, fekete haját hátul összefogva hordta és egy fekete bőrkabátot hordott, aminek enyhén Mátrix beütése volt… Kedvesen mosolyogva vártak mindketten, mikor megérkeztem rögtön felálltak, Gatier kezet csókolt.
- Nos kisasszony, sajnálattal hallottam, hogy nem engem választott és nem szeretném magam mellé kényszeríteni, így természetesen François Lothire gondjaira bízom. Emellett szeretném biztosítani afelől, hogy bármikor segítségre lenne szüksége én rendelkezésére állok. -Nem kételkedtem a szavában… be kell hogy lássam roppant naiv döntés volt ez felőlem…- És most ha nem haragszanak, én mennék is. Sok elintézendő ügyem van még. - ezzel meghajolt és távozott.

- Amennyiben készen áll Constance kisasszony nekünk is indulnunk kéne. -próbált kedves mosollyal nyugtatni François
- Rendben. -mondtam halkan.
Elköszöntünk és távoztunk a régi otthonomból. Kint egy éjfekete BMW állt.
Ugyan min kéne meglepődnöm… nem tűnt túl szegényesnek az öltözködése sem… azon sem lepődnék meg, ha lenne másik autója is… -gondoltam
- Két másik autója is. -kezdett beszélni pártfogóm komikus hangnemben.
- Kettő?! -csúszott ki a számon
- Nos igen. Egyet Amszterdamban vezetek, ezt ha külföldre megyek és van egy leamortizált járgány azért, hogy be tudjak olvadni a szegényebb régiókba, ha netán nyomoznom kellene.
- Értem…

Elég különösen éreztem magam… Még mindig tartottam attól, hogy mi lesz… nem volt túl szívderítő amit Roberto mondott…
-Hát meg kell hagyni, hogy nem az. Viszont ez a Roberto nagyon jó barát lehet, hogy nem hazudott mint a legtöbben, ha megkérdezi őket egy közel álló halandó. Vagy ghoul…
- Ez… biztosan igaz… -mondtam udvariasan, de közben magamban nem voltam túl nyugodt, hogy folyton a gondolataimban turkál…
- Elnézést… amint végrehajtottam az ölelést megtanítom hogyan védd ki az ilyesmit. -mondta kicsit komoran, anélkül a nyugtató mosoly nélkül, ami addig nem tűnt fel mennyire, de valóban nyugtató volt… elnézést akartam kérni, de mielőtt megszólalhattam volna már reagált rá. -Semmi baj. Én is utáltam ennyi idősen.

Csendesen haladtunk egyikünk sem szólt egyetlen szót sem, csak figyeltem, ahogyan elhaladunk a fák, lámpák és táblák mellett. Néha észrevettem, hogy rám néz és mondani akar valami bátorítót, vagy valami ilyesmi, de mindig visszafordította tekintetét az útra és csak hallgatott tovább. Végül mégis beszélni kezdett, elmondta, hogy nem sokára elérjük a repülőteret, ahol felszállunk de nem biztos, hogy elérjük a házát, és egy barátjánál szállunk meg. Igazából ha mondott is még valamit nem hallottam... csak kifelé néztem, figyeltem az elsuhanó árnyakat, amelyeket a sötétség körülölelt.

Eszembe jutott, hogy én is csak egy ilyen árny leszek csupán... sőt... hiszen én nem élvezhetem majd a napfény finom melegét, a felhők közül utat találó kis sugarak simogatását. Örökre az éjszakára leszek kárhoztatva, nem leszek több, mint egy szörny, aki embereken élősködik, akinek vért kell innia, hogy elátkozott létében még megtarthassa tudatát... Az érzéseim váltakoztak... egyszer féltem, mert nem tudtam milyen a valódi halál, másszor már vártam, hogy végre megérthessem, néha egy-egy pillanatig pánikszerűen undorodtam a gondolattól, hogy vért igyak, hogy egy lény ami bennem él, vagy amit belém olt François vére irányítson, kitörjön, viszont néha már akartam hogy enyém legyen a hatalom, hogy megízleljem a vért ami örök létet ad, hogy érezzem a fenevad karmai feszítenek, és hagyhatom kitörni, élvezni akartam, hogy ölök... hogy ölök?! Nem! Nem lehet! Nem fogom kísérteni a sorsot! Nem lehet! Nem vagyok gyilkos... Ekkor akaratlanul elmosolyodtam... keserűség fogott el, nem lennék?! Valóban nem?!

Mégis hányak vére tapad a kezemhez?! Hányan pusztultak el a fegyvereim által?! Hányan vannak, akiket puszta kézzel fosztottam meg életüktől?! Igaz nem voltak emberek... de éltek... Hát most mi vagyok, ha nem egy szörny?!