1 nem mindennapi lány - A fordulat

Már 4 éve volt, hogy a csapat oltalma alá kerültem, már rég volt az is, hogy a környező falu maradványházaiban az a nagy mészárlás történt. Képeit még élénken hordoztam magamban… Carmen vámpírrá tette Markot. Nem volt senkinek sem beleszólása, máskülönben rajta kívül mindenki egyet értett abban, hogy nem volt jó döntés… Lehet nem szép dolog, de mi mind fogadásokat kötöttünk mikor fog kimenni napozni egyet, hogy Roberto szavaival éljek… Ami tény az tény… elég rosszul tűrte az éjszakát, a változást, ami szinte semmi volt, hiszen mi mind /a ’’halandók’’ is/ éjjel kelünk, a nappalt átaludjuk. Nagyjából…

- Megérkeztek az újak. Rutin vadászat. -ismertette a helyzetet Carmen
- Újak?! Na ne… de ugye nem akarja… -kezdte suttogva Roberto
- Roberto! -fordult felé sugárzóan Carmen
- Hát persze… -sziszegte a férfi
- Te viszed el őt. -mutatott egy szerencsétlen szőke lányra…
- Mi vagyok én, leányőrző?! -fakadt ki- Bocs Lin… -tette hozzá sietve, bár én ekkor már a kitörő nevetésemmel birkóztam...
- Jó, hogy említed! Ő is veled megy!
- Mi?! -fagyott le arcomról a szemtelen mosoly...
- Jól hallottad. Indulás. Tehát akkor te... -rendezett le minket és fordult a többiekhez a vezérünk.

Az a csaj, Inez... állat kiakasztó volt. A fél éjszakát azzal töltötte, hogy szövegelt mennyire örül, hogy velünk került össze, meg mi voltunk a "legszimpibbek"... Közben folyton olyan érzésem volt, hogy valahonnan ismerem... Aztán leesett honnan... Egy csöves beszólt neki valamit, amin mi Robertoval jót röhögtünk, ő meg elkezdett hőzöngeni, hogy "mi bajod bazd+?!" meg hasonló általa valószínűleg menőnek gondolt szöveggel. Akkor már biztos voltam benne, hogy ismerem... minden stimmelt, a kigúvadó szemek, tejföl szőke haj, a személyes higiénia teljes mellőzése... A volt osztálytársam volt... Hogy én azon mennyire kiakadtam... Mindenki utálta őt, kétszínű kis dög volt, de ő meg minden áron ránk mászott... na mind1. Ez még nem volt igazán gáz... az viszont mikor elkezdte mondani, hogy "olyan ismerős vagy!" Már kezdtem parázni... Ha rájön, akkor le nem tudom majd vakarni magamról... -gondoltam- és megtörtént. Leesett neki ki voltam...

- Hát nem remek?! végre van valaki akit régről ismersz! Úgyis mindig az a bajod, hogy lassan elfelejted a múltad. -kezdett palástolt gúnnyal beszélni Roberto
- Ezt a részét szívesen elfelejteném!!! -vittem fel a hangom, hogy Inez is hallja, de nem jött be. Nem hallotta, vagy nem is akarta...
Szerencsére megjelent egy vérfarkas, akit kinyírhattam. A csaj elájult, amint meglátta...
- Te, ez most nem olyan, mintha mark velünk lenne?! -kérdeztem miközben fintorral végignéztem Inezen
- Nem. Őt te is elbírod. -fordult felém Roberto...
- Na persze. Remélem nem képzeled hogy én cipelem!
- Már miért nem?!
- Mert nem!
- Jól van már! Nyafogó.
- Fogd be!
- Mi bajod van egyáltalán?!
- Semmi!
- Na ne szórakozz! Nem bírod őt, de miért nem?
- Mert nem. Egy áruló kis...
- Mikor volt az? Min... nem is tudom hány éve... Mindannyian követünk el hibákat.
- Na persze.
- Menjünk haza. Lassan ennem kell.
- Jó...

Hazacipeltük a Markpótlót és egy állati jó meglepetés várt rám. Ott voltak a barátnőim, akikkel a nyaralásunk borzalmait átéltem. Igazából egyikük semmit sem változott, viszont a másik szinte teljesen, tehát belül még mindig a nagy lázadó volt... Az előbbi sötétbarna hajú, kék szemű, a másik festett fekete vörös csíkokkal, dettó kék szemmel. Mindketten szokványos fekete ruhákban voltak, úgyhogy beleolvadtak a jelenlévő vámpírok közé. Éppen azon vitatkoztak, hogy a boszorkányság, vagy a PT-111-es a jobb. Mikor megláttak odarohantak és kezdetét vette a nagy fecsegés, amit Roberto inkább kikerült... Levágta az egyik fotelbe Inezt és elment.
- Figyu, ez az, akire gondolok? -kérdezte Alph
- Ja. -válaszoltam flegmán
- Nem irigyellek. Hogy a csába jött ez ide?! -érkezett a következő kérdés az újabban fegyver mániás Viktóriától.
- Aha... amúgy nem tudom honnan jött...
- Egy másik klán úgy gondolta, hogy nem közéjük való. -csatlakozott Laura
- És akkor ideküldik a selejtet?! Ja bocs... izé... Laura; Alph, Vick, Alph, Vick; Laura... -vágtam le egy gyors bemutatást.
- Üdv. Amúgy Carmen keres valamiért... Azt mondta sürgős.
- Jó, akkor megyek.
- Rendben miattunk ne aggódj... -mondta Vick miközben egy pasit bámult...
- Ha gondolod bemutatom... bár megy ez neked egyedül is... -vigyorogtam, majd elindultam felfelé Carmenhez.

Felfelé gondolkozni kezdtem… olyan különös volt minden… akkor először találkoztunk az Angliában történtek óta. Minden megváltozott… nem csak a neveink… /mind új családnevet, Constance, és új keresztnevet kaptunk Vikit kivéve… Alphardia… de nem irigylem ezt nevet a másik barátnőmtől…/ megváltozott a hozzáállásunk is… különböző klánokhoz kerültünk… Viki, és a barátságunk szinte ugyanolyan maradt. Ellenben, ami Alph-ot illeti… Nos... A gondolatmenetem közepette megérkeztem Carmen irodája sötét, enyhén csicsás ajtaja elé.

Kopogtam, de nem jött válasz, azonban mégse törtem be, mert emlékeztem rá, hogy nem egy vámpír, illetve halandó járta már meg, egy-egy ilyen türelmetlen cselekedettel. persze 10 perc után már kicsit untam hogy egy száll magamban állok ott... Még egyszer bekopogtam, nem sokára mozgolódás támadt...

Az ajtó lassan kinyílt. Fogalmam sincs hogyan, ugyanis Carmen az asztalánál ült, és senki más nem volt a szobában. Rövid idő múlva eltolta maga elől a papírokat és intett, hogy üljek le. Így hát bezártam az ajtót és helyet foglaltam egy kényelmes székben, szemben vele. Carmen lassan végigmért majd a szemembe nézett. Meglepődtem rajta ez nem igazán a szokása, és az a tüneményesen kedves mosoly sem vallott rá kifejezetten… Ahogy értetlen arckifejezéssel ültem előtte halkan, de jól érthetően beszélni kezdett… különösnek találtam. Olyan volt, mintha nagyon jóban lennénk és mindennaposnak számítana, hogy elmeséljük egymásnak hogyan telt a napunk…
- Nos Jaquline. Úgy hallottam csendes estétek volt.
- Igen… azt hiszem… nem találkoztunk mással, csak… egy vérfarkassal…
- Nahát, akkor biztosan nem fáradtál el nagyon. –mondta még mindig ugyanazzal a kedves tekintettel
- Nem, nem mondhatnám… -válaszoltam, még mindig értetlenül
- Úgy hallottam, hogy itt vannak a kis barátnőid. Igaz? –kérdezett még mindig ugyanazzal a tekintettel, ugyanolyan kedves hangnemben, ez már túlon túl furcsa volt…
- Igen… itt.
- Biztosan sok megbeszélni valótok van, nem igaz?
- Igen…
- Na és mondd csak mit fogsz csinálni ha mindent megbeszéltetetek? –vajon mit akarhat, gondoltam
- Öhm… alszok? –válaszoltam bátortalanul
- És ha kialudtad magad?

- Nos… azt hiszem… talán… olvasok…
- És tegyük fel, hogy…
- Asszonyom… kérem feltenné, a kérdését?
- Rendben. Tehát ma érkezett két vendégem. Volt valami Robertnél, amire szükségem volt. Ezért felküldtem az egyik gyermekem. Azonban ő nem tért vissza. Meglepődtem… nem tudtam miért nem jön… Egy másik gyermekem, aki a vendégemmel egy időben érkezett szintén felment, magával vitte pár társát is. Nagyon feszült voltam, el tudod képzelni, Lin? Ők sem jöttek vissza. Nem értettem, egyszerűen képtelen voltam felfogni, vajon mi történhetett. Vendégeim engedélyt kértek, hogy ők is felmehessenek, én akárhogyan is próbáltam ellenállni, nem tehettem. Így felment ő is. Azonban a hosszas távollétük arra késztetett, hogy két szolgámmal együtt én is felmenjek.
- Valóban? És mi történt?
- Benéztem Robert szobájába, de senki sem volt ott. Pedig legalább négyen- öten ott kellett volna lenniük. Tudod, hogy miért nem voltak ott? Mert a te szobádba mentek be. –nyeltem egyet
- És… mi volt az én szobámmal?
- Állt ott egy festmény, ami egy ezüstös szőrű farkast ábrázolt. Ismerős?
- Igen, asszonyom…

- Nos, tudod, valójában miután beléptem a szobába az az egyetlen dolog kötötte le a figyelmemet. Azt, hogy a többiekét is csupán kicsivel később fogtam fel, mikor a két szolgám letakarták a képet. –csendesen várt… a kedven mosolygós arc szinte komorrá vált…
- Igen… -mondtam, nem tudom mire, talán csak nem akartam tovább a feszült csendben ülni.
- Igen, Constans kisasszony. –ettől szinte megijedtem… soha, sem hívtak így, csak mikor az elsőszülöttek tanácsa eldöntötte, hogy mi lesz a sorsunk... – Nos. Elárulná honnan szerezte azt a képet?
- Az… az a kép, az enyém… -szinte suttogtam… nem tudtam, hogy féljek e, vagy sem...
- Valóban? –vonta fel szemöldökét
- Igen, asszonyom. –mondtam kicsit bátrabban.
- Ebben az esetben azt árulja el nekem, hogy honnan volt a kép elkészítéséhez szükséges eszköze?
- Gabin Evrist adta őket.
- Gabin? Valóban? Mikor?
- Pár hónapja, amikor itt járt.
- Gondolom, mikor nem voltam itt.
- Igen asszonyom.
- Ki engedte ide?
- Roberto engedélyezte, asszonyom.
- Rendben van, most elmehetsz, de ezzel nincsen lezárva az ügy.
- Értem asszonyom. –Mondtam alázatosan. Mire ő kedves tekintettel kezdett pár nyugtató szót szólni.
- Nem, dehogy érted.
- Elnézést?! –kérdeztem vissza, mire elmosolyodott.

- Rád ijesztettem, nem igaz? Sajnálom. Az igazság az, hogy az a két vendég, aki itt volt... Nos valójában... Hector Gatier, és François Lothire voltak itt. Nem hiszem, hogy ismered őket.
Mindketten festők. És mindketten ott voltak gyermekeimmel együtt a képed előtt. Elbűvölte őket valami, amit csak közelről láthattak, nekem sem mondták meg mi, és én nem értek ehhez. Azt mondták, hogy mikor lejár az az idő, amíg itt kell maradnod a tanács döntésének fényében, szívesen vennék, ha valamelyikükhöz kerülnél. Páratlan tehetségnek tartanak. Azért támadtam így rád, mert biztos szeretnék lenni abban hogy a kép a tiéd. Tehát kérlek, válaszolj, valóban te készítetted a képet?
- Igen asszonyom.
- Rendben van. Távozhatsz.
- Köszönöm, asszonyom. –elindultam kifelé
- Várj csak! Azt mondták valami, amit csak közelről lehet látni volt az, ami elragadtatta őket… mi volt az?
- Nos… Azt hiszem, hogy a farkas szeme…
- Miért?
- Ezt így nehéz lenne elmondani…
- Értem... Akkor gondolom azt sem tudod elmondani, hogy hogyan voltál képes eltitkolni a tehetséged... -mosolygott... nem várt választ, talán csak tudatni akarta a véleményét... megilletődötten indultam ki. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn nem is figyeltem oda, így azt sem vettem észre, hogy valaki közeledik, a vége egy egész szép ütközés lett. Még jó, hogy a lépcsőfordulóban történt, mert így nem gurultunk le a lépcsőn.
Felemeltem a fejem, egy szőke srác volt, kék szemekkel, és igencsak halott testtel. Semmi perc alatt lábra állt és leporolta magát, majd már azt hittem leordítja a fejem, hogy miért nem figyelek oda, hová lépek, de mikor meg akart szólalni rám nézett és nem hagyta el hang a száját. Egy ideig csak bámult, én is őt, aztán segített felállni, ő kért elnézést az én nyílvánvaló hibámért és csendesen tovább ment. Ha jól láttam, még egy mosolyfélét is magára erőltetett.
Én csak értetlenül bámultam, már kezdtem unni a dolgot…

- Nem kell így meglepődni. Ő Carmen egyik gyermeke. Hallotta amit a két fejes mondott. Nem semmi. Most gondold el, ha a surmók tudták volna melyik az én szobám, akkor nem lennél ilyen állat helyzetben… -mondta egy ismerős hang, Robertoé…
- Ja… honnan tudod, te, hogy mi van?
- Na ne izélj… ez a két kölyök, meg a haverjaik beszédesebbek, mint Mark… apropó, ugrott a fogadásom, vesztettem 50ezret… a fene… még kinyúvadni se tudott volna rendesen.
- Nyugi… -nevettem

Lementem a ’’társalgóba’’ ahol már csak Viki és Alph várt álmos képpel. Mikor megláttak kitörő örömmel rohantak felém…
- Na, a kis festő…
- Mizu? Hallom a két Toreador fejes verseng érted…
- Hé, már ti is?! -most min lepődök meg… A Ventrue Viki, aki mindenről tudni akar majdnem olyan,mint egy másik ’’becses’’ klán tagja, ill. szolgája, A Tremere Alph meg a ’’messziről is hallható’’ varázslata…
Na mindegy… ez van… beszélgettünk még, majd elmentünk aludni, de nekem csak a jövő járt az eszemben… nem a másnap, hanem az idő lejárta… Ez egy elég nagy dolog volt... És nem gondoltam, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülhetek... a két festő... biztosan remek művészek... miért pont én?! Ezt nem értettem, annyira nem jó az a kép... Gondolataimmal hánykolódva az érzelmeim olyan sűrűen változtak, mint a félelem, öröm, bizonytalanság, hogy biztos voltam benne az aurám úgy változik, mint egy kis tó egy gyors nyári eső közben... és néha bevillant az a "farkas’’ is… persze nem mondtam Carmennek, de segítettem neki egy vérfarkas ellen, mire ő roppant hálásan nem harapta át a torkom… na igen… a ’’Vértestvérek’’ /merthogy valószínűleg vámpír volt.../ nincsenek oda a többiek szolgáiért… főként, ha az ő területükre tévednek... de ő nem bántott… különös, vajon emberi alakban felismerném? Vagy talán nem? És miért gondolok rá egyáltalán? Nem igazán akarok találkozni vele, amikor éhes… szerintem, miután visszakísért, úgy farkasképben megint pokoli éhessé válhatott… azért örülök neki, hogy találkoztam vele… különös… különös ez az egész… na de mi nem az ebben a világban?