Whym beküldött történetei

Clemence Lorgon arcán talán már elhaltak az idegek, az izmok mindössze orrszarvú bőrét képesek tartani, mimikát festeni nem. Ha igaz, hogy Rownak róka mája, van, Lorgonnak róka szeme, és ezek a szemek most hidegen villannak az üvegfalú luxusiroda törtfehér fényében. A testi vágy, azt mondják, sosem pusztul ki teljesen a szívből. Bármilyen mélyre ássa a felejtés, bármennyi földet szór rá az idő, lassan gyökeret ereszt és átfurakszik a felszínre...

Ez itt fog kifeküdni magától és én nem így akartam. Francba. Körbejárom a lakását, minden szabályos benne és jó szagú. Sehol egy ölésre szánt fegyver, a kezében is konyhakés volt. A nappaliban kartondobozban szaloncukor és egy üvegcsillag. Ha jól meggondolom, sehogy sem tudom bizonyítani, hogy ő az. Ez csak a lakása, nem a búvóhelye...

Az ötvenes férfiak sosem haza mennek, ha így sietnek – jut eszembe, ahogy utána eredek. A nő és ő valami régi kapcsolatban lehetnek, talán az ürge tanította, éreztem benne valami hasonlót. Viszont a fáradtságnak hála, talán innom sem kell. Útközben rágyújtok, aztán a második szívás után eldobom. Az az érzésem, még így okádás előtt, hogy nem csak ketten megyünk ugyanoda, hogy nem csak én követem őt...

A lány huszonharminc körüli, a szemén fehér hártya, mintha feltört lágy tojást nézne az ember. Vak. Az orrából szivárog a vére, dermedten tűri, ahogy a ráncos tarkójú a ruháját tépkedi.
Nem szól egy szót sem.
Legtöbbször, a hal, mikor kifogják a vízből, sokkot kap. Nem kapálózik, legbelül sír talán, de kívülről nyugodtan fekszik, már-már közömbösen. Ahogy a kígyó ölelte állat, a roncsok között rekedt haldokló. Ahogy ez a vak lány...

Közelebb lépek. Föld illata van, harmatos, reggeli földé. Amikor feleségem lesz, azt akarom, hogy ilyen reggeli föld illatú legyen. Vigasztalólag meglökdösöm, de nem hagyja abba a bőgést. A nők furcsák, olyanok, mint az eső.
Otthagyom, és a tábor felé veszem az utam. Elgondolkozom ezen a halál dolgon. Vajon az én szemembe is könny szökik majd, amikor…?

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni! ...

Ha elveszünk valahol a vadonban, az eső dolgunk a tájékozódás kell, hogy legyen, még a kétségbeesést is megelőzve. Felkapaszkodtam az egyik indán – bár meg kell mondjam a zsíros kérgén koránt sem volt öröm csimpaszkodni – és a magasból végigtekintettem a rengetegen. A fekete, réveteg lombtetőn semmi hézagot, tájékozódási pontot nem találtam, így legokosabbnak az tűnt, ha elsírom magam, és csapkodni kezdek magam körül...

A társam, Josh Daniell, talán az egyetlen havernak mondható. Már közel fél éve bírja velem, kiismert. Egyszer azt mondta, nálam nagyobb szeméttel, nem sokkal találkozott. Ha nem lenne igaza, kevélyes mosollyal a képemen megmutattam volna ennek a szerencsétlennek a jelvényemet, a pisztolyt és a bilincset, amit az elkövetkezendő öt, tíz évben viselni fog.
Ehelyett megbízást adtam neki. Csali lesz...

Egy szép napon úgy döntöttem megtanulok repülni.
Persze tudom én azt, hogy ez nem úgy megy, - mint ahogy jobbára semmi az életben – hogy csak elhatározom és kész. Azzal is tisztában vagyok, legyek akármilyen zsenge korú is, hogy a vállalkozás az életemre is veszélyes, nem, már nem vagyok olyan gyermek, hogy sérthetetlennek higgyem magam...

Az arca merev volt, de a szeme beszélt helyette. Ez a fiatal fiú, aki azelőtt mindig mosolygott, most rettegve nézett rám, és bennem valami nagyon bűnös gondolatot indított a félelme. Szégyelltem magam, ahogy láttam őt akkor egy pillanatra, és amit, szintén csak egy pillanatra tenni akartam...