Benső szemmel

Amikor fiatalok voltunk, meztelen talppal futottunk a folyton mesélő tenger szürke partján. A nyomunk fehér koronát kapott, ahogy a súlyunk kiszorította a vizet a homokszemek közül. Amikor fiatalok voltunk abban hittünk, hogy mikor az ember elszalad a part mentén a sziklásig, a kifehéredő lábnyomain túl semmi nem létezik más a világon. Most csizmában állok ugyanezen a parton és nem igazán értem, hogy a homokban fekvő gyermek miért nem ért el oda, ahová szaladt. A holtestét lassan tisztára mossa a szélben erősödő hullámzás.
A sirálysírás helyett a helikopterek rotorjai zúgják be a partot, végig, ameddig a szem ellát vastagbőrű fémszörnyetegek húzzák ki magukat a vízből, mélyen feltúrva maguk előtt az iszapot. Torkuk tucatjával okádja magából a fegyveres suhancokat, húsz telet alig ha pár látott csak közülük.

A háború mindenkit vonz, mindenkit megmozgat. Romantikus ábrándok a fegyverropogásról, a másokat félresöprő erőről, bátor hőstettekről, ami szépséges dámák karjait nyitja ölelésre, mikor arany-ezüst medáloktól megrakottan hazatér az, akivé lettünk.
A háború mindenkit vonz, leszámítva azokat, akik körül tényleg kitört. Pech. A félresöprő erő égett pernye szagú, a széllel jön. Az emelkedésen túlról a fegyverropogás is sűrűsödik, romantikáját a parton fekvő apró testen átgázoló tank morzsolja végképp foszlányaira.
Fekete füstoszlop növi ki magát messze a látóhatárból.
Futok előre, mert mindenki más is fut. Erről szól a dicsőséges. Az utcán keresztbe felhasadt marha teteme hever, olyan akár földre dobott, berepedt játék, amiben soha nem is volt élet – ez jut eszembe. Először lőnek vissza ránk, a falu végéből. Csak a fényeket látom, a feltaposott porban.

A fal mellé hasalok, mert mindenki más is ezt teszi, és mert a tankoknak nem kell egy perc, hogy fölérjenek utánunk és szétlőjék az egész helyet. Nem tudom mi a bátorság, de jobban hasonlíthat azokra a hamarosan kialvó, ropogó a fényekre ott elől, mint miránk, fal mellett lapító sakálokra.
Roben kúszik mellém az arca maszatos a vértől, de a szeme élettől csillog.
- Állítson aknavetőt a déli oldalra! – utasít hadarva. - A templomtoronyban lövész van!
Bólintok és teszem, amire megtanítottak. Ehhez nem kell embernek lenni.

Nyaralni jártam egykor ide, szerettem az itt élőket. A kis kápolna tornyát vörös füstben szétrepülő faforgáccsá robbantja a gránát, földre ejtett, berepedt oldalú játékokat hagyva maga után. Vannak, akik jobban értenek ahhoz, kit szabad és kit kell bántani, mint egy homokvárat vakoló kisgyerek.

A győzelemben az a borzasztó, hogy te a másnapot is látod, mikor megvirrad a maradványok fölött.

Gyorsnak kell lennem. („A sérült állat nem gondolkozik, hogy megmarjon-e.”) Csendesnek kell lennem. Félelmetesnek.
Hárman vannak, a szürkület még elég élesen kiveti a körvonalaikat. Egy férfi, meglett korú, egy nő, érősorban és egy fiatal fiú, nem sokkal zsengébb nálam. Van egy mondás, közismert: ahogy az elsőt megölöd, úgy fogod te is végezni. Ha szemből, oroszlánként csapsz le, ha birokra kényszerít, ha hátulról lopózkodsz és vágod át a torkát; kés, lándzsa, a puszta kéz ereje – te magadnak melyiket akarod akkor?
Egyenes háttal lépek ki a bozótból, emelt fővel indulok feléjük.
Harcos vagyok. Istenek kegyeltje. Spárta fia.

A fiatal fiú lefagy, ahogy meglát, a nő felsikolt és a házba fut. Az ember favillát ragad és hátrál, minden lépésemre kettőt. Elég ebből! Felháborít a gyávaságuk – eliramodok felé, félrecsapom a tétova szerszámot, és tövig mártom belé a kardom. A teste fájdalma végigég a munka-koptatta, ráncos arcán, a szeme könnyel telik, ahogy megrántom a pengét és kifordítom belőle. Az ő szája néma marad, az a fiatal mögöttem, az nyög fel, majd mire megfordulok már el is tűnik a bozótba, és jól teszi, mert én, mert én
Szóval ilyen.
Meleg vér folyik a lábamhoz és a fejem gondolatokkal van csordultig tele, akár egy szüreti kosár. Nem remegett meg a kezem, izgultam, hogy meg fog, de biztos volt és könyörtelen.
Kihúzom a férfi holttestét az udvar közepére és lemetszem a fejét. A zsákot szorosan bekötöm, balszerencsét hoz, ha útközben kinyílik. Az a nő olyan furcsa. Olyan gyenge. Más, mint anyám emlékkarca valahonnan a csordultig telt gyümölcsöskosár mélyéről. A nők olyanok, mint az eső. Egész fiatal korodtól szikkadsz utánuk, ott a táborban, álmodod az emléküket, aztán, mondják, mikor a férfivá érsz, semminek nem örülsz annyira, mint a záporuknak. De a nők olyanok, mint az eső és az eső sem azért esik, hogy neked jó legyen, hanem mert kedve tartja, éppúgy elmoshatja a termést, mint megédesítheti.
(„A katona elgyengül, ha sokat van asszonnyal, ahogy az asztag is megrohad a zivatarverésben.”)

Zokog, vékony kezébe temetve az arcát. A haja kócos és tisztátlan. A ruhája koszos, kifeslett, de őszintén tetszik.
- Mi..mi a neved? – szólítom meg. Egy hatalmas, vörösre sírt szempár néz fel. Olyan furcsa, összezavaró ez a kiteregetett gyengeség. A gyermekek sírnak csak, az első években, mikor kitanításuk elkezdődik.
- Felelj!
- A nevem Ariyé. – válaszol elcsukló hangon.
- A gyermekek sírnak így.
- Megölted…
- Igen. És, ez a bajod? Állj föl! Nem láttam nőt, nagyon rég óta. Meg akarlak nézni. Téged nem öllek meg.
Közelebb lépek. Föld illata van, harmatos, reggeli földé. Amikor feleségem lesz, azt akarom, hogy ilyen reggeli föld illatú legyen. Vigasztalólag meglökdösöm, de nem hagyja abba a bőgést. A nők furcsák, olyanok, mint az eső.
Otthagyom, és a tábor felé veszem az utam. Elgondolkozom ezen a halál dolgon. Vajon az én szemembe is könny szökik majd, amikor…?

- Lám csak, fiú, mit hoztál! – nyújtja a kezét Roben, Prias fia.
- Férfi vagyok már. Nem fiú. – helyesbítem, földredobva az átvéresedett zsákot.

- Szóval, megtaláltad? – kérdezi, a zekéjét igazgatva.
- Igen.
- Igen…és…?
- Egy büdös angol éppen… - elfintorodom azon az ízen, amit akkor is a számban éreztem, mikor megláttam.
A konyhában volt, oda szorult vissza, ütött, karmolt és harapott, de ezeknek a sok kosztól vastagabb a bőrük az ördögénél is. Ketten voltak, mindketten lecsatolt gatyával, mocskosan és fesletten.
A baltám felszegte annak a fejét, amelyik hátrébb állt, amelyik a sorát várta. A kredencre zuhant és a haja, a sipkája alatt lángra kapott. Amikor a másik fattyú megfordult, láttam csak meg, hogy mekkora ember, egy-egy marka akár az én fejem. Felém sújtott és éppenhogy csak elvétette a távolságot. A maga nyelvén hörgött valamit, a szobában pedig repkedtek a csapásaitól széthasadt bútorok.
Beszorított a sarokba, fel akart öklelni, de mikor nekiveselkedett volna, a szájából vér buggyant ki, ő pedig bizonytalanul toporgott, mint akit szél ütött.
Rácsaptam. Holtan zuhant el.
Nehéz teteme mellett öleltem őt magamhoz, az arcomat csókolta felharapott ajkaival és szavakat suttogott, szerelmeseket, elgyötörteket.
- Menjetek, Brigatnoirre atyához! – mondtam neki, végre eltolva magamtól. – Hol van a kisöcséd? Marie!
- A…a pincében… - szipogta. - A pincébe bújtattam, mikor…
- Jól van, ügyes voltál, szerelmem – simogattam. – most már semmi baj. De nem maradhattok itt, az angolok visszajönnek.
- Nem maradsz itt velem?
- Nem lehet. De te ne félj! Csak menjetek az atyához, ott nem merészelnek bántani titeket ezek a kutyák.
- Ne menj el! kérlek. szépen. – a kezeimbe kapaszkodott, piros kis arcát az enyémhez szorította.
- Marie, szépséges Marie, tedd, amit mondtam. Megnyerjük a háborút, ígérem és én visszajövök hozzád, és...és feleségül veszlek, meglásd!
- Tényleg, tényleg feleségül fogsz venni…? – a csókja meleg, mint a nyári felhők könnyei. Hogy szeretlek téged.

Roben az üstökét vakarja. Mosolyog, nem tudom nekem szól-e.
- Tényleg azt mondtad neki, hogy elveszed?
- Igen.
- Ha kiűztük az angolokat…
- Igen.

- Húzza le a fejét, az istenit magának!

- Eltaláltak uram, eltaláltak!

- Mi a parancs?

- Kérjen azonnal erősítést, nem érdekel mi az ára, intézze el!

- Íjászok készülj!

- Falanx, lándzsát szegezz!

- Öljétek! Öljétek meg őket!

- Tarts ki…Roben…nem hagylak itt meghalni…úristen…

Lassan ránk esteledik, a csillagtalan, magányos ég alatt vackoljuk magunkat a téglák közé mart üregekbe. Lapító sakálok vagyunk mi mindannyian. Hogy mit hoz a holnap, ugyan ki tudja azt? Talán nem is létezik többé, nekünk legalábbis. („Megnyerni jöttünk a háborút, nem túlélni!”) Harcosok vagyunk. Istenek kegyeltjei. Spárta fiai.

- És…Ennyi! Kettes, hármas kikapcsol, szép volt gyerekek! A tizennégyes, tizenötös nem lett tiszta, akik benne vannak, azoknak húsz perc szünet és utána újra vesszük. A többieknek mára végeztünk. Köszönöm srácok!
- Jó voltál. – lapogatja a hátamat Roben. Mosolyog, nem tudom nekem szól-e.