Sztrájk beküldött történetei

Más vágy, más gondolat nincs már bennem (látni akarom szemed, mely mély és sötét, mint az anyaföld, mihez jó lesz visszatérned, hallani akarom elfojtott nyögésed, és érezni akarom tested görcsös remegését. Szeretlek. Kívánlak. Vágyom látni a bőrödről száradó lágy verítékréteg párolgását, érezni tested elrejtett zugainak mámoros mákonyát és véred zamatát, véred állagát, véred színét) irántad. Tudod, az idő lassan eloltja (felizzítja, feléleszti a szunnyadó) tüzeket és szikrákat...

No igen, mit csinál az ember lánya, ha hirtelen közlik vele, hogy emelt szinten kell érettségiznie fizikából*? ...

- Egyszer volt, hol nem volt (igazából nem így történt. Ott voltam.), igaz ez még sose volt...
- De Nagyi! Nem így van!
- Akkor hogy?
- Hát úgy, hogy "mese, mese meskete..."
- Értem. Mese, mese meskete, mese, mese átka, megbánta a mátka...
- Nagyi!
- Mondjad, virágom.
- Nem vagyok a virágod! Fiú vagyok!
- Jól van, fiam, mi a baj a mesével?
- Nem vagyok a fiad. A nagymamám vagy és az unokád vagyok.
- Értem (lópikulát...

Persze nem az a fontos, hogy mit nem láttam, mert ilyen ugyebár van elég, hanem az, hogy mit láttam - senki ne piruljon el, nem a társadalmunkra oly jellemző exhibicionizmus újabb példája következik, sőt, másokat sem leplezek le -, ami, valljuk be, elég volt ahhoz, hogy legközelebb jóval nagyobb horderejű dögrovás kelljen ezen cselekedet megismétlése érdekében...

Unottan lapozgattam a csatornák között, színvonalasnál nívósabb műsorok gördültek tovább, míg hirtelen, mint égi fény Győzike arca világlott fel a képernyőn. Gondoltam, mivel úgyis csak jót hallok a drágámról, ideje, hogy magam is megismerkedjek vele és műsorával. Ha itt van, miért ne? ...

Hát persze, itt van. Hol másutt lehetne? Reggelente csiripelnek a madarak, zsonganak a méhek, és hangosan kattognak, hörögnek és vonyítanak a munkagépek. Mert az utat is tavasszal kell bontani, ugyebár. A friss szellő lágy ölén elolvadnak a lelkek, alkonyatkor jácint tömény illata száll a légben. Igaz, hogy az emberek fele fuldoklik a töméntelen mennyiségű pollentől, de ugyan! nem fontos...

Hát persze, végre előadhatta eszméit, tévhiteit az angyalokról. Szemembe vághatta gyermeteg teóriáját, mellyel úgy hitte, sarokba állíthat. Engem! Az angyalok legádázabbikát, engem, ki addigra már épp elég emberiséggyűlöletet hordoztam lelkemben ahhoz, hogy ne szánjam meg az ilyen reménytelen próbálkozásokkal élő embereket...

Öten, talán hatan ugranak rám, fognak le. Téboly sokszorozta erővel küzdök, rúgok, harapok, mindhiába. Ordítok, morogok és szitkozódom, válogatott trágárságokat üvöltök, nagy nehezen mégis tétlenségre, időleges mozdulatlanságra kényszerítenek. Szúrást érzek tarkómon, majd mintegy parancsszóra, az összes köpeny eltávolodik tőlem...

Körülbelül egy órája eszembe jutott, hogy mielőtt nekiálltunk kivinni a srácokkal az ágyat, feltettem a teavizet. Ez még koradélután volt. Levágtam tehát egy gyors rohanást, megérkezésem a konyhába mátrixosra sikerült. Már nyúltam volna a tűzhelyen a tekerős vacakért, hogy elzárjam a gázt, mikor láttam, hogy már megtettem. Kinevettem magam, mert eszembe jutott, hogy mégis elzártam...

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit...