Téboly!

Tébolyult létemre nem vetem meg a majomszabású emberek némely szórakozási formáit. Főleg, ha a magam kedvenc időtöltésével társíthatom.
Még a koncert elején történt. Még nem lángoltam mindent emésztőn, még csupán finoman, hunyt szemmel pihenve hallgattam a zenét. Könnyű voltam mint a pille, mint az emberek közvetlen ébredés után, az ébrenlét és az álom mezsgyéjén lebegve. Gitárok és dobok pörgö iszonya visszhangzott fülemben.
Lassan élénkültem csak. Vérem mozdult, szívem dobbant. Léptem egyet oldalra, majd tovább álltam mozdulatlanul, mint örökifjú márványszobor a rohanó idő végtelen árjának zuhatagában. Körülöttem voltak, kik még hozzám hasonlóan lassan oldódtak a savként is ható tömeg mélyén. Voltak, kik már sodródtak az árral, a dübörgő zene diktálta minden partot árasztó lendülettel. Emberek! gondoltam, emberek! Mily kevés kell nektek a lázhoz!
Mögöttem két lány összekapaszkodva táncot imitált, vagy inkább botladozott, mindkettő kezében cigaretta parázslott. Nem voltak egyedül. Ők jók lesznek, gondoltam, majd visszahunytam a szemem. Vártam. Vadásztam. Olvadtam.

Érzékeltem, hogy közelebb értek hozzám, noha nem fordultam hátra. Éreztem, hogy nyugodt külsőm mögött a lelkem izzik, a szenvedélyem felemekedik, olyan erővel, mi népeket irthat ki. Most!
Fél lépést hátrébb léptem, és szinte azonnal éreztem bal felkaromon a parázs égető simogatását. A sötétben és zajban eltompuló hallásom és szemem helyett felerősödő szaglásom máris megérezte az égett bőr semmivel össze nem téveszthető, kesernyés aromáját. Fájt, mint a dög, mint ahogy a legroszabb sérülés fáj, mikor az égés acélfogú férge mélyen belerágja magát a húsba. Ez a fájdalom emelte egekik lelkem viharát, ez adta meg a lökést. Téboly!
Lassan, egész lassan hátrafordultam.
-Kicsikém, ugye tudod, hogy megégettél?
Halkan beszéltem, hangom még a szokottnál is jobban elmélyült. Hölgyhöz méltatlan, mondják mindig. Egyenesen a lány szemébe néztem, tartva pillantását. Magam a villogó fényeknek háttal álltam, az ő arcára világosság vetült, az enyémre árnyék. Szemében a lámpák visszfénye siklott, enyémben az őrület vetett szikrát.
-Nem direkt volt!
Ordította, bár nekem bőven elegendő lett volna az is, ha suttog. Ami azt illeti, vajmi kevéssé érdekelt, mit mond, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem. Tudtam, ő ezt nem is sejtheti. Tekintetem nem állta, szeme ide-oda csapongott.
Időközben a másik lány, kivel hátrafordultam előtt együtt volt, eltűnt valamerre, de nem törődtem vele. Egyenlőre nem, ám magamban titkon reménykedtem, hogy nem egyedül tér vissza. Ha visszatér, ha.
Ebben a tömegben, az embermasszában nem éreztem ki külön a szagokat, csak az ismerős, és a közvetlen közelemben lévő aromákat. Most is idő kellett, hogy megszokjam a lány testének kipárolgását, ám mostanra már tökéletesen kiigazodtam rajta. Feszült volt, és egy kicsit félt. Csitt szívem, még csak egy pillanatra!
-Ez mit sem változtat a tényen.
Hangom nyugodt volt, hideg. Szemem sarkából érzékeltem, hogy a lány nagyot nyel, és akkor már tudtam, túl kis falat nekem eltűnt barátnőjével együtt. Már fordultam volna vissza, mikor eszembe jutott, hím is volt velük. Ha jól láttam, nem is kis darab. Vadászösztön, éledj!
-Akkor elnézést!
Csak álltam, rezzenéstelenül, enyhén lehajtott fejjel, mint az öklelésre készülő bika. Vadásztam.

Mint a macska, mikor ott látja maga előtt egy lépésnyire az egeret, de kivár. Gyakran jobban élvezi magát a hajszát, mint a zsákmányt. Ingerli, csalogatja. A legutolsó pillanatig életben is hagyja prédáját, játszik vele, hogy az adrenalin fűszerezze vérét. Elengedi, csak hogy utánavethesse magát, fárasztja, ízesíti. A macska édesszájú. Mint jómagam.
A lány arca lassanként elborult, mint kiben őrült düh munkálkodik, de tisztán éreztem szagán a kibontakozó félelmet.
-Bocsánatot kértem, mit akarsz még?
Arcomon mosoly terült el, olyan mint a zománc; fényes és hűvös. Áthatolhatatlan. Nem sok idő kellett, hogy meghalljam, amit eddig vártam.
-Hé te ribanc, mit akarsz a barátnőmtől?
Artikulálatlan ordítás volt, némi magabiztossággal fűszerezve. Én ribanc? Hát úgy nézek én ki? gondoltam. Ezek szerint tuti szép vagyok, mosolyogjak is?
Egy kicsit vártam, figyeltem az illető bőrének aromájára. Bizonyosságot éreztem belőle, és némi feszültséget. Alkoholt egy cseppet se. Tökéletes!
Végre, vérem láza buzoghat, szívem sodrása szárnyalhat, ösztöneim akarata űzhet! Téboly! Most!

Felé sem néztem, az arcát szinte egyáltalán nem láttam. Mindössze a nagydarab, robosztus testet érzékeltem, elégedetten konstatálva tekintélyes méreteit, mik nem adhattak okot egy magamfajta vadász panaszára. Nem fogok unatkozni, éreztem.
Félfordulattal léptem felé, szemem parázslott, az érzés megdermedt arcom mosolyában. Két kezem vállain, minden lendületem és testsúlyom belevittem a lökésbe. A srác - legalább annyira a meglepetéstől, mint téboly sokszorozta erőmtől - hanyattvágódott, hiába lépett hátra egyensúlyának megőrzése érdekében. Téboly! Még!
Szinte azonnal talpra ugrott, magam éppencsak hátraléptem pár lépést. Kellett a távolság, neki is, magamnak is. Már kiéreztem szagát a többi közül, felismertem rajta a féktelen düh fűszerét. Gyere! gondoltam, gyere! És jött. Hatalmas, dübörgő léptekkel, azzal a határozott szándékkal, hogy egyszerűen felöklel. Épp erre volt szükségem. A magam kis, könnyű testével nem volt nehéz fél lépésnyit oldalra ugrani, majd megragadni a mellettem elvágtató roppant test felém eső karját. Azt a lendületet használtam ki, mivel maga a fiú vágtatott, hozzáadva a magam ugrásból szerzett erejét, hogy két térdem a háton csattanjon. Azt vártam, hogy esztelen mozdulatom következtében megest elesik, ám nem ez történt. Karját előrerántotta, velem együtt, minek következtében fülembe sikított a levegő, míg repülni tanultam. Egyenesen a tömeg közepébe vágtam ösvényt, jópár testet magammal rántva. A hátamra, és félig az oldalamra estem, még csúsztam is kicsit. Fájt. Felmordultam.
Ez volt az utolsó fájdalom, mit éreztem, innentől az őrület vizein csónakázva testem nem érezte a kínt. Nem érezte, vagy nem törődött vele? Nem tudom. Magam fellobbantam, mint mikor híg benzinre hull egy szikra. Téboly! Most!

Fektemből ugrottam, rövidke pályámon kitekeredett pózomat valamiféleképpen sikerült rendbehoznom. Egyenest a mellkasának csapódtam, majd éreztem, hogy hanyattesik, magam pedig sodródom tovább a lendülettel. Jobb kezemmel még próbáltam megragadni, ám csak annyit értem el, hogy vállán végigszántottam éles, kihegyezett körmeimmel. Mögém került! sikított fel bennem egy templomi akusztikával csengő hang, mögém került! Mint kibe villám csapott, úgy fordultam meg, addigra a srác már tápászkodott fel, közben felém lendült. Lendült? Mászott, csak mászott! De azt eszeveszett gyorsan, és mire észbekaptam, már csattant a pofon. Pofont kaptam? Hát ennyire képes?! Magam úgy tettem, mint akit megviselt az ütés, hatalmas elánnal vágódtam újra el félig guggoló helyzetemből. Ott maradtam.
Ugrásra készen lapultam, és vártam. Kész, nyertél. sugallta meggyörnyesztett vállam, és a nyilvánvaló csapda jelzéseire vak és süket hím lassan elém sétált, majd leereszkedett, hogy szemünk szintben legyen. Most ő állt a fénynek háttal, de tökéletesen láttam arcát, önelégült mosolyát. Álltam tekintetét.
Magam éreztem, amint egy meleg patakocska indul útra szám sarkától, majd államról lenézve vízeséses álmokkal a mélybe ugrik. Egy-egy apró csepp óvatosabb volt, ők nyakamon gurultak végig, finoman csiklandva bőrömet. Pár pillanatig hagytam, majd egyik kezem ujjaival végigsimítottam szám szélétől a véren, és állatias élvezettel nyaltam le kezemről életem bíborlón szökő nedvét. Az a fémes íz, az a sikamlós, életet adó és oltó folyékony napsugár! De csak a sajátom. Egyenlőre...
Durván felröhögtem, és a levegőbe szimatoltam. Éreztem a másik szagát, jobban is, mint ami elegendő lett volna ahhoz, hogy átharapjam a torkát. Feszült volt, ideges, diadalmámorban úszó, ám mikor megkínáltam magam saját magammal, aromájába jó adag értetlenség, és némi megrökönyödött félelem is keveredett. Pillantását elkapta. Téboly! Most!
Ugrottam. Most nem tért ki előlem, nem is vetett le magáról. Nem tudott. Homlokom egyenesen orrának csattant, és mire földetértünk, már elöntötte arcát életének drága nedve. Idegen vér szárnyakat adó omlása! Mellkasán térdeltem, egyik kezemmel torkát markoltam, másikkal jobb csuklóját tartottam fogva. Ínyem felhúztam, torkomból öblös morgás tört felszínre, mely elkeveredve a tomboló zenével alig hallatszott többnek kismacska dorombolásánál. Csak néztem a szemét, és keményen tartottam, élvezve, ahogy lassan fuldoklik tulajdon, torkára mászó vérében.

Valaki a vállamnál fogva szó szerint letépett róla. Valaki a tömegből. Csak most vettem észre, hogy körülöttünk kissé szabálytalan köralakban eltűntek az emberek, mitöbb, mindenki felénk figyel. Csillogó szemek, rémült arcok. Ebből a sorfalból vált ki valaki, és egyetlen mozdulattal elrángatott hevenyészett arénánkból. Még nem végeztem! gondoltam, még nem végeztem! Ám időm nem volt tiltakozni.
Háttal a falhoz vágott, csak úgy nyekkentem. Csupán a szemét figyeltem, a mélybarna szempárt, ami jó egy fejjel fölülem tekintett rám. Tapasztalt, sokat megélt pillantás, gondoltam. Szemem sarkából láttam, bő harmincas férfi, szagából éreztem, velem egyívású. Éreztem rajta a téboly semmivel össze nem téveszthető mákonyát, az őrület illatát.
Noha hozzám sem ért, nem mozdultam.
Azalatt a pár másodperc alatt, míg ott álltunk, lassan kezdett visszahúzódni az agyamat felhőző esztelen köd, dühgőzös tudatom tisztulni kezdett, láztól űzött testem kezdte elveszteni őrület adta lángolását. Fokozatosan megéreztem a fájdalmat. Először az égés féregjárata nyilallt belém, majd lépésről lépésre beszállt a fájdalom kűrjébe oldalam, hátam és medencém is. Szám széle sajgott, valamitől homlokom is. Tagjaimban, minden porcikámban most másféle tűz lobogott: a tompán lüktető fájdalom zord morajlása. Éreztem, amint tulajdon száradozó vérem vékony, máris repedező zománcréteget von bőrömre. Hmm, patinásodom, gondoltam.

Szemem sem rebbent, légvételem sem akadozott. Mint rendíthetetlen kőszikla néztem szembe a barna szempárral.
Közben feltűnt, hogy senki nem jött utánunk, pedig ahogy láttam, szép kis vihart arattam. Sehol egy biztonsági őr, sehol egy bosszúra szomjas barát. A tömeg újra összefolyt, eltemetve, mintegy élő hantként fedve, és egyszersmind el is feledve az imént történteket. Hevenyészett arénám már a múlté, gondoltam, most hordják szét a taposó lábak a padlón a vért. Hömpölygött az emberár, vonaglott, mint egy hatalmas állat, ha haló kín gyötri.
-Kifelé.
Mondta csak halk hangon, ám magam tökéletesen értettem. Mi tébolyultak gyakran süketen is értjük egymás szavait. Már biztos voltam benne, hogy ez a férfi ismer valahonnan, hogy tudja milyen zabolázhatatlanul lángolónak lenni. Ezt mutatta az egyetlen szó is, mit kiejtett száján. Nem beszélt feleslegesen. Magam is csak gondolatban szaporítom a szót szórakoztatásomra.
Mikor vállamnál fogva megpenderített, majd bal csuklómat markolva húzni kezdett, kiváncsiságom és meglepetésem életösztönömnél is erősebb volt, így tiltakozni is elfelejtettem. Talán nem is akartam, egyszerűen csak eltűnődve követtem, amerre húzott. Kezek nyúltak utánam, nyilván szakadozott ruháim lenge mivolta csábította erre gazdáikat. Magam csak reflexből, szőrmentén kaptam utánuk, némelyikre rávicsorogtam, némelyikre nem.

Az egyik ilyetén hárításnál éreztem, hogy kezem egyik ujjába heves fájdalom hasít. Menet közben magam elé emeltem kézfejem, ujjaim széttártam magam előtt. Abba a mocsokba beletört a leghosszabb, és legélesebb körmöm! A kedvencem volt! Ha dühgőzös tudatom egyidejűleg több testben lehetne jelen irányítva azokat, azonnal vasvillákkal, fáklyákkal, sarlókkal és egyéb parasztkézbe való eszközökkel felfegyverkezve, hangosan ordítva indultam volna meglincselni az illetőt. Ám attól nem féltem, hogy lincselés hiányában elmarad körmöm elvesztének megtorlása, sőt! Így az igazán élvezetes! gondoltam, mikor az ismételten elborító téboly által sokszorozott erővel kitéptem magam a férfi lanyhuló szorításából. Téboly!
Testeket löktem félre, szitkokat hallottam, utánam nyúló kezekre vágtam rá őrült erővel. Vágtattam a tömegen át találomra, fogalmam sem volt, merre játszottam az imént. Nem álltam meg, így is a levegőbe szimatoltam untalan, az ezer emberi test kipárolgása között keresve a vér bódító aromáját. Magamban számoltam, és tudtam, félig alvadt vért kell keresnem, minek aromája kissé tompább, de egyszerűen nem lehet, olyan nincs, hogy ne találjam meg! Éreznem kell a bőrén a múló félelem szagát, a megszégyenülését, a friss sérülését! A beletört körmömét!
Hirtelen erős kéz csapott le egyszerre mindkét vállamra és fordított hátra. Őrült dühvel, morogva téptem ki magam a szorításból, és az ellenkező irányba pördülve lendítettem ökölbe szorított kezem. Nem érdekelt, ki áll mögöttem, mit akar, azt tudtam, magam mit akarok. Téboly! Most!
A férfi volt. Erre csak akkor döbbentem rá, mikor már csuklómnál fogva lógtam kezében, lábujjaim épphogy érték a padlót. Vicsorogtam, morogtam, de nem akart elengedni. Vérem morajlott, szívem lángolt, lelkem szenvedélye gátakat szaggató erővel áramlott végig tört, ám mit sem érző testemen, és csak lógtam, mint bontott csirke egy kampón. Micsoda szép költői kép! gondoltam, és morogtam tovább halkan, szememmel tartottam a férfi pillantását. Téboly! Most!

Lábujjaimmal hátrafelé lendítettem magam, majd mikor visszafelé hintáztam, felhúztam mindkét térdem mellkasomhoz, és egyszerre löktem talpaimat előre, mint a dugattyút. Oda csattantam, ahol a bordák végetérnek, ahol a mellkas a hasba torkollik. Meglepően gyorsan reagált, mielőtt elértem volna elengedett, ám a rúgás így is tökéletesen sikerült. Vajon eltörtem volna néhány bordáját, ha nem ereszt el? Nem volt időm ezen gondolkozni, esztelen mozdulatom utószeleként magam is hanyatt estem, majd azonnal ugrottam is fel. Szemem szikrát vetett, lelkemben walzert járt az indulat. A férfi talpam nyomára szorította kezét, arcára tömény őrület vont lágy fátyolt. Téboly, most!
Durván felröhögtem, és már léptem is felé. Gondolkodás nélkül lendültem, a férfi csak elkapott, majd hátulról szorosan átkarolt. Karjaim lefogta, könnyű testem minden gond nélkül emelte meg. Csapdába esett állat hevességével próbáltam szabadulni, mindhiába. A tömeg utat nyitott nekünk, és egy pillanaton belül ismét szilárd talaj volt alattam. Odakint a téli éjben.
Szinte azonnal lehűltem, kedélyem is lecsillapult, tüzem már csupán parázslott, skarlát zsarátnokokat varázsolva a hidegen sötét égre.
Verítékfilmes, meztelen bőrömön libabőr ütközött ki. Hát persze, a férfi vastag, kockás pamutinget viselt, rajtam mindössze egy farmer volt, és egy szakadozott felső, ami fénykorában sem takart sokat belőlem, a hideg ellen meg pláne nem védett.
Ajkam párája messze bodrozódott előttem. Ím, itt a lelkem lehelletbe, szilárd szélbe öntve...

-x-

Egyedül vagyok, tökéletesen egyedül. Ordíthatok, sikíthatok, énekelhetek, a kutyát nem érdekli. Lassan már engem sem.
Unom a szabályos időközönként feltűnő egyforma arcokat, a fehér köpenyeket, szobám puha, sárga falát. Puha. Hiába rohanok neki, nem történik semmi, egyszerűen csak visszapattanok róla. Nem téphetem hajam, kezeim hátamon össze vannak szíjazva. Körmeim tövig vágva. Gyűlölöm a folyamatos világosságot, az időtlen semmit. Nem tudom, mióta vagyok itt.
Időnként kinyílik a kis rekesz az ajtó alján, és becsúszik egy tálca, rajta műanyag tálkában valami szürke pép. Mindig ugyanaz. Kezdetben még bejöttek, hogy megetessenek, mivel kényszerzubbonyban még ez is nehézkes művelet, ha az ember egyedül van, de nem hagytam magam. Küzdöttem ellenük, rúgtam, haraptam, szanaszét köptem az ételt. Mostmár csak beadják, nem törődnek vele, eszem-e. A tálca az esetek többségében érintetlenül kerül vissza egy bő óra múlva. Még azzal sem vesződöm, hogy felrúgjam a tálat, nem tudnám elviselni az ittmaradó kiömlött mocsok szagát.
Meg is szoktak fürdetni. Bedugnak egy apró kádba, és durva kefékkel ledörzsölik még a bőröm is. A víz rendszerint hideg és vegyszerszagú, átlagosan négy-öt köpeny sürgölődik körülöttem.
Egyébként csak ülök itt a sarokban, hátravetett fejjel. Beleuntam az ordításba, abba, hogy a falhoz vágjam magam, mindenbe beleuntam. Most aztán van időm barokkosan cifra körmondatokat szerkeszteni. Kár, hogy abba is beleuntam.

Hangtalanul nyílik az ajtó, magam méla közönnyel tekintek a lassan kitáruló nyílásba. Nemrég fürdettek, nem tudom, mit akarnak. Még nem nőtt vissza a bőröm, tűnjenek el, gondolom cinikusan.
Lelkem tele gyűlölettel, mégsem ellenkezem, mikor néhány fehér köpeny megemel, és kilökdös a folyósóra.
-Na őrültlady, ma jó napod van, megnéz a dokibácsi.
De jó nekem! gondolom. Szó nélkül, lehajtott fejjel lépkedek tovább, időnként meg-megbotlok saját lábamban.
-Nem árt, ha rendbehozunk, mert úgy nézel ki, mint egy száz éves kurva hullája.
Nem tudom, melyik kísérőm beszél, de nem is érdekel. Hallom, ahogy mind felnevetnek, hangjuk kutyák csaholásához hasonlít. Szaggatja fejem, alig tudom elviselni. Gyűlölöm őket.
-Kisminkelni nem akarsz, seggfej?
Kérdezem rekedtesen, fejem megemelve. A pofon nem késik, szinte érzem, ahogy oldalra támolygok. A köpenyek tartanak, nem mozoghatok sokat.
-Kérek a másik szememre is egy lila foltot, a doktorotok tuti örül majd neki.
Már várom is a következő ütést, ám az elmarad. Kísérőim elhallgatnak, innentől némán megyünk tovább, míg be nem löknek egy apró, fehér terembe. Pillanatok alatt lekapják rólam a kényszerzubbonyt, és magamra hagynak.
Körülnézek. Kicsi, négyszögletes szoba, mindenhol fehér csempével kirakva. Középen egy kád áll, finoman gőzölgő vízzel, mellette kék szappannal. Meleg víz! Szappan! Nem is érdekel a terem többi része, azonnal a kádba vetem magam.
Pancsolok. Kéjesen sikongva játszom a kristályosan csillanó vízzel. Ezerfelé fröcskölöm a meleg fényt miközben végre rendesen megmosakszom. Alábukok, orromon fújom ki a levegőt, nézem a szemem előtt nehézkesen úszó összetapadt, kócos hajam. Vadászom a szappanra.

Mikor már kezd hűlni a víz, ráadásul több száradozik a padlón és a falon, mint amennyi a kádban maradt, sűrűn pislogva mégiscsak körülnézek. Hajdan fehér zubbonyom sehol, se egyéb ruha vagy törölköző. Semmilyen más berendezés nincs a szobában, mint egy, a falra erősített, apró köralakú tükör, és alatta a padlón egy ritkafokú fésű. Fésű... Egy pillanatig megbűvölten nézem, majd nem törődve a kádban megmaradt víz alján békésen olvadozgató szappannal felé vetem magam. Csúszik, mint a rossz nyavalya, természetes, hogy télen a jég nem siklik ennyire alattam, de nem érdekel. Nevetve, sírva bukdácsolom el a hideg csempén a fésűig, majd csak forgatom a kezemben. Most látom, a tükör műanyag. Bele se nézek.
Dühödten esem csimbókokban lógó hajamnak. Tépem, szaggatom, beletöröm a fésű fokait, végül már hangosan sírva és ordítva tíz ujjammal tépem hajdan olyannyira szeretett kincsemet. Sikítok, dühöngök. Szemem tépik a megalázottság, a tehetetlenség könnyei, bánatomban benne van minden csapdába esett állat panasza.
Fehér köpenyek fognak le, csavarják ki kezemből a fésűt, mit még mindig görcsösen szorongatok. Durva fürdőlepedővel dörzsölnek végig, könnyű, jégszín hálóingfélébe bújtatnak. Megtörten hagyom magam, mit is tehetnék?
Végül a tükör elé állítanak, erőszakkal felé fordítják tekintetem.
Saját arcom láttán kétségbeesve felsikítok.

Lábamon szőrös papucs csattog. Undorító, habos halványrózsaszín, ráadásul puha és könnyű, de inkább viselem, minthogy meztelen talppal ráncigáljanak végig a végtelen folyosók soha nem változó kövein. A köpenyesek nem szólnak, csupán a szokott módon lökdösnek, rángatnak, és egyéb módon ösztökélnek haladásra. Magam görnyedt háttal, lehajtott fejjel megyek köztük.
-Remélem, szépet álmodtál az este, mert ez volt az utolsó.
Rávicsorgok a beszélőre, szemem összehúzom. Fogalmam sincs, mire akart ezzel célozni, bár be kell valljam, mindig is kételkedtem benne, hogy nem ők a síkhülyék, hanem én vagyok magánzárkába való őrült.
-Szép volt cicám, téged téptelek szét ezer cafatra. Szétcincáltam azt az okos kis pofid is!
A köpenyek rázkódnak a nevetéstől, csak ennek az egynek nyúlik el az arca. Már ütésre emeli a kezét, mikor egy másik finoman megfogja csuklóját.
-Hagyd. Nem éri meg.
Hallom, és elmosolyodom. Tudom, hogy amint a doki végzett velem, rettenetesen megvernek, de nem érdekel. Ez most nem felesleges beszéd.
-Kuss, te sem vagy velem kongeniális. Mellesleg megbántottatok, szóval ha itt végeztem jöhettek kanosszába.
Látom az arcokon az értetlenkedést, az általam használt szavak jelentése terén érzett mély űrt is tisztán érzékelem. Na ki a hülye, én vagy te?
-Hallgass, és mozdulj.
Észre sem vettem, hogy megálltunk közben, de hamar eszembe juttatja valamelyik mikor meglök, hogy majd’ elesek. Legalább nevethetnek rajtam, legyen meg ez a kis örömük. Magam már kezdem kissé jobban érezni magam.
Belöknek egy ajtón, majd belépve felsorakoznak mögöttem.
-Doktorúr.
Körbe sem nézek a szobában, máris fellobban bennem a gyűlölet mindent perzselő lángja. Dokibácsi a lépfenét! Tébolyult! A kockásinges, barnaszemű férfi áll velem szemközt, arcán atyai mosoly. Fejem leszegem, vicsorgok, mint veszett farkas, szinte érzem, ahogy egy csepp nyál is leugrik szám sarkáról, mintha átlátszó, csillámló ékkő lenne, mi most megszökik a sötét bánya mélyéről.
Lassan újra hullámzó lázamtól szikrázó tekintetem egyenesen rászegezem.
-Ne aggódjon, ez mindig ilyen, mint egy állat.
Valaki megpaskolja a hátam, a doktor semlegesen elmosolyodik, valahogy úgy, mint aki sok ilyet látott már. Ekkor döntöm el, hogy okosan fogom levadászni. Csitt szívem, még csak egy pillanatig!
Vonásaim ellágyulnak, szinte leolvadnak arcomról, szemem csillanása eltompul. A férfi értem jön, megfogja kezem és gyengéden a szoba közepén álló ágyhoz vezet. Most nézek csak körbe.
Ez a terem is tiszta fehér, krómacél felületekkel tarkítva. Egy üveges szekrény van a szomszédos falnál, ahogy ülök az ágynál térdemnél egy kis zsúrkocsihoz hasonló kerekes polcocskán fényes szerszámok. Jó része szemmel láthatóan éles, hegyes. Jó, ez nagyon jó lesz, gondolom.
-Most megvizsgálom, aztán alszik egy hosszút.
Mondja a férfi, magam csak bólogatok. Megvizsgál. Jó, azt szabad. Elaltat. Azt is.

Az ajtó felől hallatszó fojtott nevetésből jövök rá, valami nem kerek. Lenézek, egyenesen az ágyra, amin ülök. Csak ezt nem néztem meg alaposan, ám most pótolom ezt a hiányosságot. Szinte nevetséges, hogy eddig nem vettem észre a szélén a vastag, barna szíjakat. Szóval altatni mégsem szabad...
A doktor szó nélkül közeledik felém, közelembe érve ruganyos magabiztossággal húzza elém a kis krómasztalkát. Csak most szimatolok a levegőbe, tudni vágyván, mit érez most, milyen a lelkiállapota. Csak klórt érzek, és a fertőtlenítő ködén keresztül a lassan felsejlő nyugodtság aromáját.
Szenvedélyem árad, vérem már forr, szinte égeti ereimet, de kushadok. Csitt szivem, még csak egy pillanatig! Téboly! Készülj!
A férfi a szemembe néz, tekintetét újra fellángoló pillantásom fogságában felejti. Megismert! gondolom, megismert. Várok.
Pár pillanat múlva zavart látok arcán, lassan visszatérő szaglásom kiérzi a levegőből a feszültség erősödő fűszerét. Aztán eltépi tekintetét, és a szerszámokra néz. Eljött az én időm, lelkem éledj, vihar dúlj, vérem lázongj! Téboly! Most!
Lábamról lerúgom az émelyszín papucsot, talpaimat a padlóra szegezem. Minden izmom megfeszül.
Egyenesen ugrok, menet közben mindkét kezembe felkapok valamit a kis asztalkáról. A fémes zörgést csak hallom, mikor feldöntöm a gurulós polcot, a fájdalmat már nem érzem, mikor sarka még reptemben felhasítja térdem. Az őrület páncélját viselem ismét. Téboly, örök kedvesem! Űzz!

Már csak a rémületet látom a mélybarna szemekben, orromba csap a rettegés fémes, vadító szaga. Egyik marokra fogott fegyveremet még érkeztem előtt a férfi kulcscsontjai közé vágtam, ide, hol az a kis gödör van a torok alján. A másikat testsúlyommal nyomom a már fekvő doktor szegycsontja alá. Soha nem fogok rájönni, mi volt ez a két fényes tárgy, már csak vérmaszatos nyelük látszik. Még érzem, ahogy vonaglik alattam a test, aztán elcsitul, de nem érdekel. Ínyem felhúzom, torkomból rekedtes hörgés tör elő. Hol van már az az öblös morgás, hol! Elhagytam, maradék józan eszemmel, és szikrányi fegyelmemmel együtt. Ott maradt azon a téli éjen, mikor lehelletem szilárd szélbe öntöttem.
Érzem testemen az igazi fürdőt, az idegen vér langy szökőkútja mossa testem. Őrülten, a megalázottak dühével kapom fel a földről a közelebb fekvő szerszámokat. A tompábbakat éppúgy, mint az éleseket a lassan hűlő testbe döföm. Tépem, szaggatom a húst, hasítom az ereket, töröm a csontokat.
Eltűnik a hideg világosság, az orvosi szoba fehér csempéi.
Szemem előtt szines fények villóznak, fülemben gitárok és dobok pörgő iszonya dübörög. Száz és ezer másik kavarog körülöttem, "testem őrült lázban ég, lelkem súgja, táncolj még..."
Érzem a számban a vér sós, vörös ízét, látom aranylani körülöttem mindenhol, mintha folyékony tüzet néznék. Felkelő nap fénye, kelő hajnal égető szikrái hevernek mindenhol. Tébolyom ékkövei. Oh, mily szép, mily felemelő, mily meleg és ékes!
Valaki éles hangon sír, sikít és nevet egyszerre, a hangba zavaros, őrült énekszó keveredik. Én vagyok? Enyém a hang? Más nem lehet. Téboly! Még, még!
Látom, sőt érzem, ahogy körülvesznek, a szaguk megvadít. Aromájukba a félelem fűszere keveredik, testük kipárolgását megüli a feszültség. Morogva, gyors mozdulatokkal nézek körbe, úgy lapulok a szétszaggatott test fölött, mint éhező állat védi frissiben elejtett zsákmányát.
Mielőtt bármelyik hozzámérne, felkapok egy krómacél, ollónak kinéző tárgyat, és hátrafordulva lendülök a legközelebbi köpeny felé. Meleg vértől iszamós ujjaim közül kisiklik találomra választott fegyverem, valahol zeneien csilingelve ér földet. Mintha ez lett volna a jel.

Öten, talán hatan ugranak rám, fognak le. Téboly sokszorozta erővel küzdök, rúgok, harapok, mindhiába. Ordítok, morogok és szitkozódom, válogatott trágárságokat üvöltök, nagy nehezen mégis tétlenségre, időleges mozdulatlanságra kényszerítenek. Szúrást érzek tarkómon, majd mintegy parancsszóra, az összes köpeny eltávolodik tőlem.
Elfáradtam. Tagjaim lassan ólomsúlyúvá nehezülnek, fejemben az őrült düh tébolya apadni kezd. Szemem előtt minden elhomályosul, orromban tompulnak a szagok. Szédülök.
Lépni próbálok, de nem megy. Vajon ez az én vérem a térdemen? Milyen sötét, milyen hideg.
Hirtelen vészesen gyorsan közeledik a vérmocskos padló tekintetemhez.
Fülemben visszhangzik a gitárok és dobok pörgő iszonya, a mindent árasztó, mindent pusztító és építő zene soha meg nem álló, örökkön csak zúgó mámora.