A béka meg a remény

A remény mindig itt él az emberek lelkében. Kinek fojtottan, kinek messze világlón. A remény mondja azt, csókoljuk meg a békát, hátha királyfi lesz! Aztán aki nagyon reménykedik benne, szinte beleéli magát... annál nagyobb csalódással fogja elhajítani a békát aki a csók után is csak apró és zöld marad. Persze a békának is megvan a maga reménye. Egyszer, ha valaki megcsókolja, akkor békakirálylánnyá válik, és nem hajítja el. És persze egyre nagyobbakat csalódik ő is, mikor akitől a varázscsókot remélte ember marad, ő pedig ismét a mocsár felé repül szép, íves röppályán. Csalódottan ássa be magát a sárba, és legközelebb elő sem jön, pedig ki tudja, hátha épp az igazi királylány közelít felé?

De persze a remény már annyiszor megcsalta, nem jön elő. Fél. Mitől is? Hát persze, a csalódástól. De a remény addig győzködi, míg végül valóban előmászik rejtekéből, csakhogy újra megcsodálhassa a magasból a közeledő mocsarat. Hiába jár kéz a kézben e két érzés, mégis újra és újra hiszünk az elsőnek, aki a másik kezére játssza szerencsétlen emberi lelkünket. És a békákat. De ki tudja? Lehet, hogy a csalódás táplálja a reményünket? Mi lenne, ha minden remény teljesülne csalódás nélkül? Nem értékelnénk annyira azt a néhány királyfit, akik kibújtak a béka bőréből, ugyanis akkor nem csak néhány lenne, hanem jó sok. És akkor a békák sem lennének egy idő után tériszonyosok, és nem járnának békapszihológushoz.

És akkor a békapszihológus tönkremenne és békamunkanélküli lenne. És a béka-adóhivatal is tönkremenne, mert nem tudná rendesen megadóztatni szegény békákat, amiért a mocsár légterében röpködtek és a békapszihológusokat se, mert mint már mondtam volt, munkanélküliek lennének. Szóval kell a remény. És persze a csalódás is. De azért vigyázzunk, nehogy egyszer beteljesüljön egy béka reménye, és miután megcsókoltuk, magunk is békává változzunk!