Mér nem ül rá?

Néma, meleg, fülledt napnak közepén túl járt már a nyáridő. Kék Ikarus mormogott velem a szürke aszfalton.
Felszállt egy idős nő. Rém rút volt: kese haja ezerfele meredezett, napszítta arca merő sötét ránc, szája csupán szakadás a bőre cserzett szövetén. Zsákhoz hasonlatos, feketére fehérrel pettyezett ruhát viselt, régimódi, tán sosemdivatos bőrcipője levágott orra alatt tisztán látszottak vastag sárga körmű, kusza lábujjai. Csontos kezében cirokseprű fényes nyelét szorongatta.
Barna arcából csak szeme világlott ki kékszürkén.
Már álltam fel. Rávigyorogtam:
- Mama, mér nem ül rá? – kérdeztem mosolygó hangon, ráhunyorogva az öregre.
Rámvicsorította sárga fogait:
- Eeromlott – felelte.
- No akkor üljék csak ide – mondom neki már állva.
- Megfogod?
Kezembe adta a velem magas söprűt. Leült, szikkadt lábai közé szorította vastag anyagú szatyrát. Fújtatott, hátradőlt és rám nézett. Félmosolyra húztam a szám és hunyorítottam szemeimmel. Hasonlóan nézett, de komor arccal, csak szeme volt derűs. Néma felismerés villant mindkettőnk tekintetében.
- Hova megy, mama?
- A temetőbe.
Muszáj volt ismét nyíltan mosolyognom.
- De hát nappal van.
Nem szólt. Néztük csak egymást csendben, míg a temető megállója nem következett. Addigra, nem tagadom, megtetszett a vénasszony.
- Mama, elmenjek magával? Ha keresztülsétálok a temetőn, hamar odahaza vagyok.
Bólintott. Elvettem szatyrát. Kis gereble volt benne kicsi ásóval, locsolókanna.
- Leltárazni teccik vagy csak megnézi, jól fekszik-e mindenki?
- Csak körülnézek. Neked szabad ezzel viccelned, úgy-e?
- Úgy.
Bólintottam neki egyet, kettőt. Elhaladtunk a hivatalos virágosok mellett, meg az obligát öregek vedrei közt is. Eszembe jutott, hogy halottak napján a temetővel szemben rendszerint kinn van egy búcsús cukros stand. Rém morbid. A fürelizt játszó műanyag világító rózsák is élményszámba mennek.

Nem vett virágot. Semmit. Míg kicsit elkalandoztak a gondolataim, ugyanúgy lépkedett mellettem némán. Olyan érzésem volt, mintha kopogna – a csontjai – pedig hangtalanul jött.
- A huszonkettedik parcellába megyünk.
Megint bólintottam.
- Egyszer eltévedtem itt – felkaptam a fejem szavaira – még kislánykoromban.
Néma félmosolyra húztam számat.
- Akkor teccett elhatározni, hogy boszorkánynak áll?
- Korábban. Sokkalta korább. Itt jó lesz. Köszönöm a segítséget. Találkozunk mink még.
- A Gellért-hegyen.
- Ott – recsegő, száraz nevetés volt, amit produkált, rövid, örömtelen.
Elköszöntem, elindultam haza a sírok közt. Még visszafordultam és visszakiabáltam neki:
- Ha valaki elbóklászott és nem talál vissza, csak szóljon, majd útbaigazítom!
Mosolyogva intett a seprűjével.
Elfordultam. Magára hagytam a sírjával, nem kellettem én már oda.
Öt percen belül otthon voltam.