Rozványi Dávid beküldött történetei

Halkan, felkeltem, megpróbáltam valami fegyvernek használható tárgyat keresni, a filmeken ilyenkor mindig előkerül egy székláb vagy hasonló, de sajnos a drága nagyszülők elfelejtettek az önvédelmi eszközökről gondoskodni, így csak megacélozott lelkemmel tudtam felszerelkezni. Kinyitottam az ajtót; a szobában természetesen nem volt senki, csak az emlékek. A redőny rácsaim átszűrődött az utcalámpa fénye.

Bepakoltunk, Luca lepakolt az egyik ágyra és rámutatott a másikra:
- Te majd ott alszol, a nagyi ágyában, ha nem zavar, hogy egy halott asszony ágyában kell töltened az éjszakát.
A nyelvemen volt a válasz, hogy már megszoktam… A sok élettelen, essünk túl rajta szexet, az ébressz fel a végént...

Főhősünknek most az Európát kell visszahódítania, de nem sejti, hogy az igazi ellenségeit nem a polipok között kell keresnie...

Egy Birodalom, ha úgy hozza a helyzet, megengedheti, hogy beismerje a tévedését, de azt a látszatot sohasem, hogy más dönthet helyette. Egy birodalom addig a Birodalom, amíg félnek tőle, minden alattvalója tudja, hogy életének minden rezdülését a hatalom határozza meg.

Ne mondják, hogy nem hallottak még a híres karmelgyeri remetéről!

...a rosszat rosszal nem lehet legyőzni, vagy ha igen, akkor ennek a győzelemnek nincs értelme...

Ez nem egy klasszikus novella, inkább csak a meztelen tények és gondolatok egy emberről, aki a nagyapám volt. Nem ismertem személyesen, de megpróbáltam leírni az emlékeket, ahogy megőriztük, amiket a sárguló papírok és barnuló fotók őriznek. Nem hiszem, hogy közönségsiker lesz belőle, de vannak történetek, amiket el kell mondanunk.

Minden férfi vágyik az édes hármasra – gondolta az asszony -, de talán jobb lenne, ha egy dúskeblű, fehérmájú nőszeméllyel kellene esténként az ágyba bújnom, mint az, hogy a férjem szemében az a bizonyos harmadik az anyósom.

...Tudja, miután lediplomáztam, egy nagyvállalathoz kerültem és lakótelepeket terveztem. A minisztérium megmondta, mennyiből kell kihozni egy lakást, s mi ehhez igazodtunk. Aztán egy nap meglátogattak a szüleim, én meg azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, így elvittem őket egy háztömbhöz, amit mi építettünk. Anyám hosszan hallgatott, majd megkérdezte: fiam, miért üres ezeknek az embereknek a szeme?

A nő a kávéscsésze foglyává vált...

- Bezzeg a mai fiatalok! Nézze ezt is itt! – és botjával egy fiatal lány felé bökött, akit a természet igencsak dús keblekkel áldott meg, s ő ezt az ajándékot önzetlen módon, amennyire csak lehet, megosztotta a világgal. – Nézze csak meg! Szemérmetlenül mutogatja a csöcseit, ilyenek ezek.
- Pedig Margó milyen szép volt még öregen is! Ezek a taknyosok elbújhatnak mellette. De ő olyan szemérmes volt, még én sem láthattam csurdén!
- Bizony, ma már nincsenek olyan nők, mint Margó...