Reactor beküldött történetei

Önkifejezés, művészet, közhelyek – ennyit kapunk, ha valamelyik kis retardáltat megkérdezik, hogy ugyan édes fijam mongyadmá’ meg nekem, hogy mi az anyádér’ kellett összefirkálni a kerítésemet? (Esetleg a pedagógiai jellegű maflástól meglazul vagy két foga.) És milyen mélyen meg tudnak sértődni, mikor a yard gyűjti be őket. Na az előállítóban meg alábbhagy a hatalmas lázadás, az önkifejezési kényszer leginkább a „fel akarom hívni anyukámat” mondatra redukálódik...

Nagy kedvencem még az ilyen, ehhez hasonló panelmammerek (és panelfaterek) diskurációs témája a buszon. Az egyik ugye adott: hogy ezek a majji fiatalok miért nem adják át nekik a helyet, mert jajj úgy fáj a lábam (hetvenévesen a buszmegállóban nyargalászni, hogy megszerezze a KEDVENC helyét… nekem is fájna, igen igen, ja ja). A másik meg az épp aktuális betegségről-testi bajról szóló anekdota. Főleg ha két panelmammer kerül egymás mellé. Jááájj Irénkém, képzeld, a Margitkát tegnap bevitték...

A pasas meglendítette a baltát, hogy lesújtson. Zoli azonnal lebukott, a fejsze a bal válla mellett hasított a levegőbe, kis híján elkapta a bal karját. Amint félreugrott, a férfi bal marka megragadta a nyakát, és keményen nekicsapta az ajtónak. Zoli köhögve, kapálózva próbált kiszabadulni a szorításából, de hiába csépelte a kezet, tulajdonosa vigyorogva zárta összébb az ujjait a nyakán...

A púpos rásandított a rémült gyermekre hályogos szemével.
- Nagyon sok itt a csapda, ezt is mondtam magának... most már érti, hogy eddig miért nem szabadult meg senki innen? A legjava ki sem húzta odáig, hogy.... megszökjön, és elkezdjen itten bóklászni. Hhhrrm... – nagyot harákolt. – hát óvatosan kell kutászkodni, mert sok a csapda nagyon. És óvatosan kell, nem pedig úgy hübelebalázs módjára...

- A város tele van rendőrökkel, és mind téged keres! – hadarta J-NekteD. – Alig tudtam elhozni a kulcsot, legalább ötven rendfenntartó nyüzsgött ott összevissza. Kész szerencse, hogy egyikük sem rúgott bele véletlenül a dobozba.
Reactorfighter elmosolyodott. Nagyon üdítő volt számára a helyzet alakulása. Talán mégsem olyan reménytelen a tervezet, ahogy azt gondoltam annakelőtte, kockáztatta meg bizakodva az állítást...

Reménykedett benne, hogy nem lesz több rendőr, aki útjába állna. A négyszögletes lejáróhoz lépett, leguggolt, és benézett az alant elterülő, már üres, fehéren csempézett zuhanyzóterembe. Egy lelket sem látott.
Impulzusfegyverét vállára akasztotta, kikapcsolta a vizort, és nagy igyekezettel lemászott a létrán. A fokok csúszósak voltak, vizesek, bal fémbakancsa a legalsón meg is bicsaklott kissé...

Impulzusfegyverét készenlétben tartva guggolt az akna szájánál, visszakapcsolta a vizort is, de semmi nem közeledett feléje lentről, amennyire látta. Mivel több, mint hat métert kellett leereszkednie, úgy döntött, nem ugrik, hanem használja a horgonykötelet, azért van. A bal oldali aknafedőszárny karikájába akasztotta a vasmacskát, a kötelet ledobta a fehér szobába, és lassan mászni kezdett lefelé...

A Raider karizmatikus rándulással indult meg, és szinte motorzaj-mentesen robogott el jobbra, elhaladt a Búza tér mellett, a Miskolc Pláza erődre emlékeztető épülete mellett, el Szirmabesenyő irányába. Baloldalt, a földből szinte hegység módjára előtört sárga társasházak teteje fölött át-átvillant a Deszkatemplom magas, sötétbarna tornya.
Hol vagy, Deviator?, kérdezte némán magától Reactorfighter, zenét váltott, és átsiklott a Raiderrel a belső sávba, kielőzve egy kisteherautót...

Reactorfighter maga sem tudta, örüljön-e ennek. Nem szeretett volna csalódást okozni.
- Megteszem, amit tudok, de fölöslegesen egyikük se reménykedjen. Még így is rengeteg dolgunk lesz a tervezettel.
J-NekteD komolyan nézett Reactorfighter szemeibe, mire ő egy pillanatig arra gondolt, mennyivel emberibb ezekbe az utánzat-szemekbe nézni, mint azokba a széles, fekete ellipszisekbe, amiknek nem akadály sem a ruha, sem a csont, sem a hús, az ember legféltettebb titkai is pillanatokon...

Mikor Reactorfighter először öntudatára ébredt annak, hogy nem ők voltak az igazi szülei, nem akarta elhinni. Az a körszakállas, bajuszos kedves férfi, és a hosszú szőke hajú, sima arcú nő – csupán két, emberekről lemásolt szolidó volt, egy tökéletes érinthető, fogható háromdimenziós kép.
Végül pedig iszonyú gyűlöletben tört ki, és megfogadta: kegyetlen kínhalállal pusztítja el azt, aki megölte a szüleit...