A Hegy

Nincs az a végzet vagy szefíra, amely kellően bonyolult lelkét felfejtette volna. Hó esett a napsütésben, kellemesen égette szabályos jégkristályaival a puha arcokat, valahol a csodálatos mediterrán Hegy lábánál. Tél volt, és világosság szűrődött a reménytelen vágyaktól egykedvűvé alkoholizáló fiatalmegőrző komplexumba, ahol a másodikon épp most ment fürdeni az összes ember, aki a hajnali tíz órás kávéját éppen elszürcsölte. Innen, fentről nézve kicsinyes és legyőzhető az összes gondjuk. Innen mintha a világegyetemnél nem lenne kisebb probléma. Egyébként, az is megoldható.
Az élet kezdődött, de a Hegyre, ők ott lenn - sosem jutottak fel. Összehúzták kabátjukat, megigazították sáljaikat.

A Hegy azonnal megragad, amint kilépsz az életedből: addig csak része az életednek, de nem vonz. Én azonnal rabul estem, és fel akartam jutni. Fel, a csillagokba. A Hegy valahogyan a lényege volt egy más, szelídebb, szolidabb életnek, amiben kevesebb a csúnya szó, a lelketlen érdektelenség, mint ami hétköznap. Amikor először néztem fel rá, elfelejtettem, hogy van teteje is; mint egy ködös álom, elrejtőzött a szürke, esőtől terhes felhők között. Smaragd dereka világított, és százezrek hamis reményeit csillantotta meg. Magamat láttam az ékszer tükrében, és egy csöpp akartam lenni az arctalan becsapottak múló boldogságának tengerében.

Meghatottan álltunk a csodálatos csúcsok előtt, és elmélyedve néztük a sötét semmibe vesző fényeket az éjszaka csöndjében. Te meg csak néztél rám, és láttam a szemedben azt a vágyat, hogy hazudjak szépet a máért és a holnapért, és ne törődjek mással. Annyiszor volt más arcod, annyiszor volt más neved, de mindig ezt kérted, hogy menjünk, sétáljunk egyet a fák alatt, ahol laposabb a táj, ahol szelídebbek a lankák, ahol messzebbre látni. Ahol szelídebb a napsütés, és nem tép a szél, hanem csak a szellő simogat. Mindig más voltál, de nem változott semmi. Mindig lefelé sétáltunk, aztán elengedtük a másik kezét, és soha nem találkoztunk többé a világnak ebben a korszakában.

Sosem kérdezted, hogy mi van a Hegyen. Nem akartál mászni előttem, mögöttem, nem akartál te semmit sem abból, ami közös lenne. Csak magadat akartad.
Kiegészíteni.
És mikor rájöttél, hogy engem a Hegy érdekel, elástál elvontnak, tudósnak, hülyének, bunkónak, szánalmas tapló köcsögnek.

Muszáj volt lépnem. Azt hiszem tél lehetett, amikor felkerekedtem, összegyűjtöttem egy hátizsákra való májkrémkonzervet, teszkós kenyeret, klóros csapvizet, és nekivágtam a szeles, kegyetlen szakadékoknak. Azon a reggelen egy szem felhő sem volt az égen, és mire az éjszaka nehéz sötétje ellepte kis sátramat, a hideg csillagok fényében a Hegy tisztábban látszott, mint valaha.

Minden lépésnél fogtam egy lapát földet, és a zsákomba szórtam, hogy az emlékei őrizzenek egy tanulságos tegnapot. Minden este tudtam, hogy kegyetlenül nehéz lesz másnapra a zsák, és nyomott álmaim voltak. A Hegy eltűnt, pedig egyre csak haladtam az oldalán.

Az egyik reggel hatalmas csörömpölésre keltem. A smaragd tükör szilánkjai visszhangozták az összes hamis szerelem végső, kegyetlen kacaját. A tükör, amin álltam, üveggé tisztult, és megláttam benne a Hegy csúcsát. Elfogyott a májkrém, holnaptól csak víz marad. Mintha újra lélegeznék, pedig egyre ritkább a…

Elfogyott a víz, és tudom, hogy meghalok. Néha az jár a fejemben, hogy ki kéne szórni a földet a zsákomból, de képtelen vagyok eldönteni, melyik lapát földet melyik nap tettem bele. Egyre hidegebb van, de egyre kevésbé érzem, mert olyan ritka itt fenn a levegő. A lemenő nap érett színeiben megpillantottam a Hegy csúcsát. Karnyújtásnyira van, mint az a lapát föld, amit ma teszek a zsákomba. Holnap nehéz lesz, nagyon nehéz.

Nem kapok levegőt, csak kapkodom a lélegzetet, és… három lépés mindössze… görcsösen markolom a hátizsákomat. Már csak két lépés… a súlyát sem érzem. Egy lépés van hátra… csak egy lapát föld, de nem, nem megy.

Most itt állok, ahol isten egy közeli szomszéd. Gyakran kérdezi, hogy miért akartam még egy emléket magammal vinni, ha tudtam, hogy vége. Miért akartam tovább mászni, ha ott már csak a rózsaszín felhőkből gyúrt légvárra léphettem volna. A rózsaszín felhők levittek volna a szelíd tájra, ahol nincs gonoszság a sötétben, ahonnan indultam. Sokáig feküdhettem ott végkimerülésben, ahol megszűnt a tér és idő, de visszaküldtek. Egy vödör homokkal, de a zsákomat is vihettem.

Nem vettem levegőt már öt napja. Vizet még nem láttam, de tiltakozna is ellene a testem. Olyan könnyen nyelek, ahogy előtte nem, és sohasem korgó gyomorra. Aki itt jár, az meg sem érzi a napok múlását. Mintha minden perc varázsát őriznék a vidám, élettelen kövek. Rossz sziklák állják el az utamat, és jó sziklák gyönyörködtetnek mérhetetlen nagyságukban. Nicsak… egy konzervdoboz! Valami szemetelő turista hagyhatta el…

A Városban már vártak, azt mondták, dolgoznom kell: az utakat kell járhatóvá tenni, csupa jég minden, az emberek pedig nem akarnak elesni ezen a szép, kényelmes síkon.

– Viszont nincs só. Se hamu. Válság van; szórja be a földjével, ami a hátizsákjában van. Mert tudjuk, hogy van, 332 órája, 26 perce és 46 másodperce megfigyeljük önt.

– De a Hegy…

- Milyen Hegy?! Miről beszél? Csupa felhő az ég, a Smaragd Tükör helyén pedig csak értéktelen sziklák vannak, bár most a polgármester pártjának közeli barátja által birtokolt céghez közel álló vállalat megszerezte a jogot, hogy elhordja az egészet holnap délután 14:00-ra. Ezt így nem lehet, köszönöm, egyes... Addig is, míg beírom ebbe a könyvbe a bukását, szórja fel a járdát a külföldiek előtt. És elég legyen. Képtelen küzdeni?

Az első nap majdnem sírva fakadtam, mikor a földet ki kellett lapátolnom a gazdagok elé, hogy azok rá se nézve tapossanak rajta. Senki sem nézett fel a Hegyre, amelyet bőszen tépték szét az otromba monstrumok acél markai. Nemsokára egykedvűen szórtam ki mindent, hogy fújja szét a szél, a többit meg tapossák meg. Csak a Hegy állt ott rendületlenül, pedig az a délután kettő már rég elmúlt, és úgy hallottam, mindenkit kirúgtak már az építkezésről is. De hiszen ott van. Látom.

Az a nap is olyan volt, mint a többi. Szórtam a földet, a szürke ég a duhaj fiatalságot visszhangozta magas csarnokában. És akkor jöttél Te, pedig utáltalak: veszekedtünk. Nem értettem miért, de megálltál, és a szemedben üresség helyett megcsillant a Hegy.

A kezemet nyújtottam, de a nap már akkor mosolygott, amikor rám néztél.