Mária de la Cruz beküldött történetei

Én meg kicsikét dühbe gurultam és lecsaptam a WC kagylóba a markom… és idegességemben vagy nem… az avokádó kapszuláimat véletlenül meg utána, aztán vizem lett, de szívem az nem, de lett harangoztak meg özönöm, mert be vagy talán ki találtam gerjedni.
Visszafeküdtem az epedámra, de elvétettem az ugrást, így a parketten landoltam. Erről megint Dzson jutott az eszembe, mikor először tanított az ötujjas kesztyűjébe dumálni, akarom mondani, dudálni…

- Mérilu – kérdezte - Te mit tennél az én helyemben? Gyanúsított vagyok, és nem tudom átverni a hazugságvizsgálót, mert életemben nem hazudtam.
Nagyon büszke voltam, hogy Seron megtisztel a bizalmával és egy olyan talpraesett nő, aki rezzenéstelen arccal azt mondta:-„ polisz menjél a négy égtáj meleg érzése felé” tőlem a ”hezitálok, de vagyok” nőtől kér tanácsot..
- Én most az egyszer vennék fel bugyit, a meztelenség nem olyan izgalmas. - mondtam bátortalanul...

Az út szélét figyeltem, mert már csak az volt a támpont. Miért nem támaszkodtam soha senkire? Miért utasítottam el minden kedves kezet, drága vállat? Nyilvánvalónak és kézekfekvőnek vetted, hogy egy vállrándítással elintézettnek nyilvánítottad az ügyet. Kezdtem kétségbe esni. Kétség, micsoda briliáns szó...

Ezt a társaságot csak a zene szeretete hozta össze. Minden zenét elfogyasztunk, de máshogy esszük a gyorsmenüt, máshogy gyönyörködtet az ünnepi asztal változatossága. A lényegen mit sem változtat. Igényt kielégítő elégia… Szükségleti cikk...

Egy hullám megtáncoltatott, Darwin delfinné változtatott, kilencven IQ-m-ba csip volt erősítve, de a kecskedudák fulladtan felbőgtek, és zöld felföldek fölött sárkányként feszítve, fergeteg vitt új erőt merítve. Szintetizátor verte az új taktust, játszva némi nemi aktust éppen, gyémántbányákig vitt zuhanórepülésben...

Jó szokása szerint éjfélkor ment haza. Időérzéke, mint mindig, átgázolt rajta. Nagyon bele tudott merülni a világrengetésbe és váltásba. Az utca teljesen kihalt volt. Csak félcipőjének kopogása visszhangzott. Soha nem félt egyedül a kísérteties órában...

A kiskertnek csodájára járt az utca embere.
- Formák, színek, illatok mesés dömpingje, az élő ékszerek paradicsoma, - ez volt olvasható a tágra nyílt íriszekben.
A kertész boldogan nyesegette a rózsafákat, nyírta a gyepet, maga is sokszor belefeledkezett a látványba. Csak egyetlen virág nem nyerte meg a tetszését, egy a többiek között megbúvó, uram bocsá’, csenevész növényke...

A háttérből irányító edzőtök vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciás. A fa szerettem volna lenni, amiből a jászol, a bárka, a kereszt készült. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró. Viszont itt és most csupa cselszövés vagyok. A cél miatt átkalapálom az eszközt, mert ha ma éhen halunk, holnap ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? ...