lököttyúk beküldött történetei

A kolléganőkkel gyakran ebédeltek az állomáshoz közeli étteremben. Ott figyelt fel rá a tulaj, egy a nőnél két évvel fiatalabb, 26 éves, divatlapba illő férfi, Kálmán. Művelt, finom, humoros, tele érzésekkel. Pillanatok alatt lángolt fel a szerelem. Laciról hirtelen kiderült, hogy őrült. Marika lobogtatta a zárójelentést a válóperi tárgyaláson, mely szerint férje elmegyógyászati kezelések során esett át, őt pedig megverte, tanúkkal, látleletekkel támasztotta alá mindezt...

Semmi sem emeli meg annyira a libidót, mint amikor van kivel, lenne hol és mégis marad a feltételes mód. Szexuális életünk felpörög. Kapkodás a fürdőszobában, kémtörténetszerű együttlét kísérletek a hálószoba ritka magányában, kulcsok és zárak alapos használata mindenütt. Biztosnak látszik, bármibe is kezdünk, sosem fejezhetjük be, egy ilyen túllakott, éppen gyerekkel is zsúfolt házban...

- Menj, táncolj még – duruzsolja a fülembe, ha csupa májszövetként léteznék, az sem lenne elég a méregtelenítéshez, ahogy és amit ez jelent tőle. – Énekelj is hozzá: hé emberiség a tiétek vagyok, egyszer már összetörtek most inkább mindenkié leszek, nem ám csak egyé, mert az veszélyes...

Ha lesz rá lehetőség, egy golyót neki is szánok. Persze hogy rám zárja az ajtót szokás szerint. Jól teszi. Alábecsült lényként, azaz lányként, sokkal könnyebb dolgom volt, mint hittem. Tegyünk tampont a tampex-es dobozba, melyik férfi tudja mi a különbség a két dolog közt és gondol-e rá egyáltalán? Dehogy. Alatta a karcsú, könnyű töltények szépen elférnek, kicsik, szinte elegánsak, célban robbanós fajták, azaz halálosak...

És bevillan és átjár akár a jeges szobalevegő, a kép a kocsiból, a délutáni, hogy milyen most ott, milyen ez az érzés minden nap. És hol a kutya ilyenkor.
Nem és nem, én ki nem kelek innen, biztos, hogy úgyse tudnék… félálombéli hülyeség…aludni tovább, nem emlékezni. Nem a hülye képre, nem, hanem semmire. Visszaakarom kapni a semmit...

Jó estét Világ! Te aki pénzt csináltál a szerelemből és tetted üres szexé. Te aki műszakilag szerkesztett ideálokat adtál fiúnak, lánynak, jó zenét, jó körítést tálalva hozzá, csak vegyék. Te, akinek a mintáit utolérni képtelenség, tudod-e, hogy nagyobb pusztítást viszel végbe, mint a világot sújtó háborúk sora? Az embert érinthető legszentebb és legszebbet tiportad el...

- Sokat dolgozott azért, hogy mindez a tied legyen, nem azért, hogy más cincálja szét, amiről hitte a lányánál lesz jó kezekben. Tévedett?
Meggyőzött és megbíztam, tegye jóvá, amit elrontottam. Sajnos olyan papírokat írtam alá, amik szinte lehetetlenné tették a dolgát. Aztán az történt, hogy ez a nagybátyám egy fontos üzleti útja közben agyvérzést kapott. Se mozogni, se beszélni nem tudott, mikor hazahozták. Még két hetet élt...

Törzsvendégként, no meg mert a haverunk társa a tulaj, kijárt nekünk egy foglalt zug a kócerájban. Igazából oda igyekeztem pisilés után, mikor az említett költemény megtorpantott. Kezemben a megmaradt zsepikkel (valami csoda folytán volt papír a vécében, sőt kéztörlő a csap mellett) amolyan elsősorosként bámultam végig a művet és még azután is kicsit a művelőt.
Összeakad a tekintetünk, a hatás elmúlt, múlok vele...

Szép, nagy férfiemberek körülöttem sikítanak, ha homályban rémeket látnak, újsággal, baltával nyitnak be ide-oda, a mérgekről szerencsére lemondanak, mert hisz van itt egy imádott kutya is. Személyes sértésnek veszem, hogy üldözik a haverom! A helyzet kezd tarthatatlanná válni, újabb dolgot kéne kitalálni...

Előttem az úton, mint egy kortárs művész alkotása, megtekeredett kerékpárváz és a támolygó fiú. Hol a lány? Az egyértelmű válasz röpke rémületet okoz csak, benyomom a vészvillogót és kipattanok. A fiú előtt érek a felismerhetetlenné vált testhez, melyből az úton is maradtak foszlányok, de ő maga, a mosolylány jóval távolabb az árokban fekszik nem is tudom hason, vagy háton… Az arca, az a napfény, torz szörnnyé vált. Vörös haja lóg a kettévált koponyán...