Figyeld a gyereket, megmondja ki vagy

- Mér nem kocsival megyünk?
- Nincs benne neked való kölökülés.
- A héven sincs.
Igaza van. Mini, de férfi. Feltuszkolom a lépcsőkön mázsás táskájával együtt.
Körberohan: - Hova üljek?
Hely van bőven.
- Ahova akarsz.
Angyalarcú, négyéves kissrác nézi békésen a vonat ablakában elsuhanó tájat. Ki hinné, hogy apját, anyját állítólag az őrületbe kergeti?
- Mutassuk meg a macinak is!
- Elhoztad a macit? – kérdem feleslegesen. Nyitom a tatyót… nem csak a macit hozta el. Játékos zsákot hurcolok a kiskirály után.
- Anyád érdekesen csomagolt neked. – morgom kutakodva. Sehol egy gatya, póló…
Kuncog. – Ezt a kéket én csomagoltam. A pirosat az anya.
- Ügyes vagy. – ismerem el és arra gondolok mit vehet magára a ruháimból. Biciklis nadrág, miniszoknya…

Anita, a bátyám felesége, idegességében, hogy fia túléli-e a két hetet nálam, amíg ők kipihenik, mitöbb új erőt nyernek, hogy ne vessék le a Taigetoszról, a táskacserére fel sem figyelt.
- Kisszivem, ne rugdossál! – csattan fel a szembeszomszéd.
- Bocsánat! – Geri illemtudó, lám-lám. Aztán tovább kalimpál.
- Szóljon már rá! – von be engem is a játékba a nő.
Jaj, nem külső szemlélő vagyok! – kapok észbe, fogadok szót. Geri pedig elmagyarázza, hogy a lábát a vonat mozgatja, nem tehet róla hiszen az övé még nem ér le a földre. Túlzott bemutatót tart.
- Rúgjon vissza! – ajánlom fel az egyre jobban vörösödő utastársnak.
Dirrel-durral inkább elvonul, félhangos megjegyzéseket tesz a jövő degenerált nemzedékére. Szembe ülök a kölökkel, kerülve a további problémaforrást, de azért figyelmeztetem, én visszarúgok ha muszáj!

A házban szokásos pénteki hangulat. Tesó három haverja és életem férfijának zenésztársai alkotják a tömeget. Szolid cigarettafüst, égett pizza szag, karistolóan bömbölő zene.
- Mindenki itt lakik? – háborodik fel Geri szívemből szólóan.
Körbedongják az apróembert, akinek választottja régóta Roltesó, a többiekre ügyet sem vet. Kettőjük kapcsolata egy titkos kommunikációs csatornán alapul, csak ők értik.
Konyhai robot után ránt a Férfi ölbe.
- Jó játék igaz? Figyelni az alfahímet, megfelel-e utód nevelésre? – kérdi könnyednek álcázott komolysággal Gábor, a Férfi. – El kellene kezdenem jópofizni?
- Sose sikerülne! – szól bele az idillbe Roland, a rokonság vérszerinti előnyének tudatában. – Ahhoz a legjobb haverját kéne becserkészned, párszor újra születned. Kibringázunk a lovakhoz! Csók!
Mire szólhatnék bármit, eltűnnek villámüzemmódban, a reakció idő lejárt.
Ezt este nagyon megbánom. A gyerek egyetlen cucca szószerint csupa szar no és sár. A csomagtartós bicajtúrán csak egyszer estek el, a lovak jobban működtek mocsok téren.
- A bohóc nem apajelölt. – summázza Gábor.

Mosdás, mosás, vacsora tologatás, edd meg, nem, de! Aztán Rol megígéri a fektetés témát magánál. Kutyát játszanak, padlóról eszik a virslit egészen a szobájáig.
Korán fekszünk. Még tíz óra sincs, mikor Geri, földig érő „Én vagyok a Halál” című pólóban megjelenik a nászágyon. Roland ugyanis nem alszik, mi viszont igen, ezért mi nyertünk. Gábor a párnájába sóhajt valami csúnyát, a kölök belekönyököl a gyomrába: - Te is horkolsz?
Na igen, az első nap.

Rolka barátnője, Kata, kedves, aranyos lány. Olyan teddide-teddoda típus. Mire elmagyarázom miben, hogyan segíthetne, inkább megcsinálom. Többször. Felbukkanásának jelentősége abban rejlik, esélye is elvész, hogy a betolakodót éjjelre áttepelítsük elsőként kiszemelt helyére.
Ahogy a kutya és egyéb állatok is megtalálják a biztonságos zugot, ahol testük békésen elernyedhet, Geri is pontosan így van ezzel.
Semmi sem emeli meg annyira a libidót, mint amikor van kivel, lenne hol és mégis marad a feltételes mód. Szexuális életünk felpörög. Kapkodás a fürdőszobában, kémtörténetszerű együttlét kísérletek a hálószoba ritka magányában, kulcsok és zárak alapos használata mindenütt. Biztosnak látszik, bármibe is kezdünk, sosem fejezhetjük be, egy ilyen túllakott, éppen gyerekkel is zsúfolt házban.

A kölköt felváltva őrizzük, mikor kinek nem akad halaszthatatlan dolga. Én és Roland. Ezt hangsúlyoznám. Vasárnap a piacon létszükséglet ruhákat is vásárolunk. Geri választja mindet. Röhögök az elképzelt csatákon, amiket anyjával vív majd. Kizárt dolog, hogy a márkamániás Anita valaha is kimenne a fiával, akárcsak a lépcsőházba is, ha az így öltözködik.
Geri minden reggel kedvesen válogat nekem is a szekrényből. Így fogadom a vízóra leolvasót bikini-felsőnek beillő pumuklis pólóban, hózentrógerrel kiegészített katonai terepgatyában.
- Apukátok, anyukátok itthon van? – kérdezi tőlünk a nálam talán tíz évvel idősebb pasi.
- Tunéziában vannak. – tolja fel a döglégy napszemüveget a homlokára Geri, érezve, hogy fontos ember érkezett. – Most ő az anyukám. – mutat rám büszkén. – Övé a ház.
- Kezitcsókolom! – kapcsol végre emberünk.
El is indulunk a céltárgyhoz. A vízórás hamarosan a kerítés tetején vacog, mert békát talált odalent az aknában. Jó móka! A termetes békalányt becserkésszük halhálóval. Óvatosan forszírozom a témát, mely szerint nem a megfelelő hivatás ez annak, aki nem szereti a békákat.

Állatkát végül szabadon eresztettük, de mint később kiderült nem akarta ő ezt igazán. Kedvese, egy apróbb termetű hím, ugyanis lent maradt. Ezt akkor még nem tudtuk. Kölök is úgy hitte, miatta nem tágít a lény, én is ráfogtam. Éjjel arra ébredtünk, Geri kinevezte a kétéltűt alvómacinak. Gábor lenyelte mondandóját a szerelmi fészek gyerek-béka lakóiról. Előbb a fürdőszobában kiszentségelte magát, aztán fogta a békát és eltűntette.
Másnap persze megtaláltuk, addig ismeretlen szerelmével együtt a vizes gödörben, és immár párosan indulhattak világkörüli útra.

Szigorú rendszer szerint működőképes, torlódott életem programjai sorra dőlnek dugába. No de nem baj, két hét az egész. Ráadásul élvezem a Geriidőt, olyannyira, hogy akkor se megyek dologra, mikor Rol a felvigyázó szerepet átvállalja. Nem is értem Anitát, mi baja ezzel a létformával? Nézem a srácokat ahogy visongva ökörködnek, igaz néha törnek-zúznak. Tésztát gyúrunk, sütögetünk, mesefilmeket nézünk és nem mesékbe magyarázunk mesét, kevéssé bölcs életfilozófiát gyártunk kölyökkérdésekre, magunk is újra kölyökké leszünk. Jó-jó, egyre nagyobb a kupi, de ez itt annyira nem rendkívüli ennyi ki-bejáró hím mellett. Élvezzük. Kivéve Gábort, ő még a teraszajtót is ránk csukja, ha kertben vagyunk azért, ha a házban azért. Menekül, idegesítjük.

Elgondolkodom az általa felvetett alfaapahím-szerepkörön. Szóval ezzel akarta jó előre kimenteni magát. Nem fog jópofizni. Na persze! Nőiesen bánt a dolog, aminek nőiessége abban rejlik, hogy véletlenül sem mondom ki, csupán éreztetem. Gábor veszi a jeleket, magához méltóan nem reagál rájuk, semmire, ami egyszerű és nőiesség ide-oda, átlátszó. Ha ebből fakadóan nem vakítana el a düh, észrevehetném, hogy Geri, akit mindenki imádni szokott, sokszor bekóstolja férfimet, nem tűrve tőle a mellőzöttséget. A kölykök egyedi sajátossága az is, hogy megérzik ki, mire használható, kihez milyen út vezet. Gábort például csakis komoly problémákkal keresi fel, ráadásul bőrreceptorokon át lélegezve az ősi, Rol-Gábor ellentétet.
- Te be tudod kapcsolni a dzsekimet? Rol nem. – vagy – Ez mit jelent? – vág a kölök rajzoskönyvet a kottákra - A Roland nem tudja mit jelent képzeld!
Jöttömre a gyerek színpadiasan kirúgva – Most hagyjál! ÉN itthon dolgozom! – és persze ez marad meg bennem. Nem az a látvány, hogy már tucatnyi képes vacak hever Gáborszerte, nyilvánvaló előzményekkel.
Nagyobb pofonra van szükségem az élettől, sajnos.

Egyetlen tömény délelőttbe zsúfolok hét napra való problémamegoldást nagyfalun – ahogy gyönyörmocskos fővárosunkat nevezzük. Lógó nyelvvel és két zsák kajával esek az otthonba. Vércseppek itt-ott, a fürdőben már tócsa. Emberért sikítok. Rol kóvályog elő, falszínűen. Hebeg-habog, használhatatlan. Ráordítok, előveszem a célirányos kérdés-készletem és begyűjtöm a szükséges részinfókat. A történet: Tollaslabda-üldözés a nappaliban, szabadesés Geri részéről, melynek útját állta az ajtófélfa és késve csupán Rol-tesó.
A telefont Gábor nem veszi fel. Az emberben, na jó a nőben, még inkább bennem, feltámad: az azonnal ott akarok lenni - valójában a menekülés-üldözés vágya.

Megtalálom őket. Leletre várnak. Geri összestoppolt homlokkal, hajhálós turbánban, pokrócba csavarva. Emberem ingét testnedvfoltok borítják, vérrozsda, és könnyek. A legnyugodtabb pont az általam ismert világban.
- Nem sírtam ugye? – súgja a nyakába a kölök.
- Csak amennyire kell. – feleli Ő.
Át akarom venni Gerit, de nem jön.
A patikában Gábornak a gyógyszerész nő segít, kiszedik a kölökből milyen színű löttyöt ivott mikor beteg volt. Kell a lázcsillapító – tudom meg – mert tetanuszt kapott, amit Geri tutinyusznak fordít. Míg ők már röhögcsélnek, izzadom az idegbaj további részleteit. Anita hangja-arca, mikor a négy öltésről tájékoztatom. Így a sokkon túl, kezd ez is érdekessé válni.

A bajtársak szépen összebújva tévézgetnek, cseverésznek odahaza. Szegény bújdosó Rolt próbálom kiásni a gödörből, léleknyugtató csokis palacsinta sütögetés közben. Bánja, szégyelli, hogy megtörtént, hogy a jézusom!-on kívül alkalmatlan volt a bajban egyébre.
Végig gondolva az elmúlt napokat, a kupit a házban, a gyerekszáj kívánta kevéssé egészséges kajákat, az alváscirkuszt, a többórás fürdőket, a mellőzött határidőket és életet, és Gábor ritka, de annál népszerűtlenebb beszólásait: Legalább egy vajaskenyeret is megehetne! Hülye vagy, a horrort kapcsold ki! Kihűlt a víz, szedd már ki onnan! Lámpaoltás és kuss! Stb. Nos, nem csak Roland volt alkalmatlan, és nem csak Geri volt az egyetlen gyerek ebben a házban.
Ennyit az alfahímről.

Rol elsomfordál, mert nem csak a lelkiismeret bántja. Feleslegesnek érzi magát a bensőséges Gábor-Geri duettben. Ekkor rájövök: Atyavilág! Ezek ketten egymásra vonatkozó konfliktusukat élik ki a váltogatott gyerekmellőzésben. Képtelenek osztozni, legyen szó akármiről. Tudtam én ezt azelőtt is, csak nem érdekelt különösebben, sőt, úgy véltem élvezik, különben miért fordítanának rá ennyi energiát? Hát nem élvezik. Most érzem a súlyát a jövőt tekintve mindennek, és hogy valamit tennem kell végre.
Kezdetnek beindíthatnék egy vállalkozást, négyévesek terápiás jellegű bérbeadásával…
Nálam bevált.
…és akkor Gábor átölel a tűzhely előtt: - Neked nem tűnt fel, hogy a gyerek egyszer sem hiányolta apját-anyját? Egyszer sem mondta, haza akarok menni? Sose kérte, hogy hívd fel a mamit…