beteg adatai

Az orromat lógatom ahelyett, hogy boldog lennék. Itthon ülök ahelyett, hogy elindulnék. Csüggedek, ahelyett, hogy élnék. Délutánonként magamban ülök a kanapén ahelyett, hogy veled ülnék. Ahelyett, hogy itt lennél minden van, csak te nem vagy itt már...

Zöld méreggel ölel körbe, rongyokkal bugyolál és levessel itat. Lemezeket tesz fel, könyveket kutat elő és virágot tesz az asztalra. Elhúzza a függönyt és fény szűrődik be az ablakon. Körbe-körbe járkál és fél szemmel felém néz olykor-olykor de csak titkon, hogy ne vegyem észre. Aggódik értem...

Túl mély ez az űr, túl világos ahhoz, hogy lássak bármit is, hogy érezhessem a kezed ahogy nyúlik felém és a levegő megrezeg a maga érthetetlen magányában. Az ujjaid apró redői értem kiáltanak, az életben maradás eszköze lennék én talán? Porszemek csillannak meg a fényben, mintha ez a mozdulat az örökkévalóság lenne. Ne érints meg, kérlek. Nem érzed, hogy nem birok el vele? Súlyként telepszik meg lelkemben...

Bocsásd meg nekem,
Hogy folyton csak álmodom.
Álmot álomra halmozom,
Hogy e rózsaszín világ az életem...

Egy szimpla kis szórakozóhelyen találkoztunk. Hangos zene, de ének nélkül, túlsúlyban a hangszerek. Akkoriban szerettem az ilyesmit. Akár egy kávézóba beülni, akkoriban szerettem sok mindent. Az ilyen helyeken általában mindig nagy tömeg fogad. Minden egyes lépésed jól ki kell számolni, nehogy valakinek a lábára lépj, avagy a sörét lökd ki a kezéből. Pedig ezek a balesetek tipikus ismerkedős balesetek. Mi mégse így ismerkedtünk meg. Lány WC, fiú WC, én irány be a lány WC-be, be a fülkébe,...

Aznap feküdtünk le legelőször. Mint két kamasz úgy viselkedtünk, olyan mohón és csodálattal vájta belém a fogait, körmeit. Kissé talán túl erősen is, de tetszett, gyorsan történt az egész. Aztán haza kísért csókot adott és elment. Nem volt még nálam sohasem, soha nem vittem haza. Mindig egy idegen házhoz mondtam, hogy kísérjen, és azt mondtam babonából még nem megyek be, megvárom míg elmegy. Aztán haza sétáltam egyedül...

És most jöttél, felforgatsz mindent körülöttem, a szerelmemet akarod titkon, én is a tiéd, de nem beszélünk róla. Folyton rá hagyjuk, ahhoz sok idő kell. És tényleg sok idő kell hozzá. Mégis megjelensz a semmiből valahol vártalak, valahol mégse, nem rád számítottam. Tudtam is, hogy jönni fog, mindig jönnie kell valakinek, aki majd ezt mind megteszi. De mégse rád...

Csöngettek, én meg úgy voltam a világgal, mint a hányásra hányás legendájával. Haboztam hogy kinyissam e, aztán végül kinyitottam, az a srác volt az. Jaj istenem, hogy tudsz ilyen lényeket teremteni, vagy ha nem isten, akkor te, vagy az anyád az apád, hogy lehet egy ilyen embert megcsinálni? Hát, gratulálok hozzá. Elég jól sikerültél.
Köszönt, gondoltam beinvitálom, szerelje meg a csapomat, de hiába maga a lénye, és létezése, most ehhez ez se volt elég...

Furcsa dolog ez, mert bármit is mond, ami vicces vagy nem, nekem tetszik, sőt, még nevetek is, vagy kacagok. És amikor ő elmosolyodik. És az a másodpercnyi csillogás a szemében. Engem ez emel fel a mennyekig. És akarom, és azt akarom, hogy sose legyen vége, folyton mosolyogjon rám, nevettessen meg, hadd élvezem mindent, amit csak ő tud adni nekem. De ő ezt még nem tudja. Nem tudja, hogy most ő az egyetlen, aki ezeket mind meg tudja adni nekem...

Mert múlnak a napok, múlnak az órák, percek, és egy cseppnyi lelkesedés van csupán, amit jól eltettem, és még él, és azt akarja, hogy jobb legyen, mint van, volt. Aztán már nem is tudom, hogy miféle csoda történt, lett egy kis időm. És gondolkodtam, úgy mindenen. Az élet rejtelmeiről, miért küzdenék még. Majd kutattam a múltban, hogy akkor hogy csináltam olyan jól, hogy sikerült...