Azon a bordó kanapén...

Nem vártam sokat. Nem kértem lehetetlent, nem akartam, hogy áldozz fel mindent. És most itt vagyok rosszul érzem magam. A gyomrom kavarog, a szívem szakad. Jöttél, és mentél, elvittél mindent magaddal. Nem akarom, hogy visszahozd. Csak még egyszer, utoljára. Legyél az, aki voltál, akit megismertem, megszerettem. Legyél az álmom, csak egy napra.


És ha az élet erről szól? És ha minden, minden egyes esemény ehhez vezet? Hogy az ember szeret és ennyi? Hogy mennyire tud szeretni, mennyire tudja magát odaadni feltétel nélkül a másiknak. Megmutatni magát, minden egyes hiányosságaival. És ha valaki nem tudja? Valakinek ez nem megy? Akkor hát nem is élt? Vagy önmagunk megismerése ez az egész? Vagy nincs is értelme keresni az értelmet az életben? Nincs értelme, és ennyi.


Elmesélhetném milyen szomorú is vagyok most, hogy már egyedül. Egyedül maradtam ebben a nagy maszlagban nincs támaszom nincs másik felem. Én mégis talán boldogságom mondom el. Mennyire boldog vagyok, hogy egyszer tudtam így ilyen fenntartás nélkül szeretni. Hogy nem apadtak az érzelmeim, és sikerült, hogy egy kicsit szeressen ő is. Hát ennél több mi kellhet még? Annyi mindenki szeret hiába. És annyi mindenki csak úgy azért szeret, mert egyszerűbb azt szeretni, aki minket is szeret már. Viszont aki vállalja, hogy mást szeret. Hogy hiába minden emberi próbálkozás az érzés nem enyhül és nem lesz kisebb, sőt egyre csak nagyobbodik. És egy ilyen emberrel együtt élni. Tudja, nagyon nehéz. Harcolnom kell minden egyes bókért, minden egyes együtt töltött percért. És nem azért, mert ő nem akarja.

Mert nem vele harcolok. Hanem azzal a másikkal. És az ember egyszer belefárad, hogy folyton egy másikkal küzdjön. Az emberi lélek ehhez túl gyenge. Hiába minden kísérlet a megszelídítésére, nem megy. És egyre inkább értem, nem szabad harcolni. Nem fogom tudni legyőzni, a helyébe lépni, nem fogom tudni elérni, hogy valaha engem jobban szeressen. Pedig most harcol még értem. De én nem akarok egy ilyen emberrel élni. Minden egyes nap ott van a levegőben. És ő nem érzi, csak én érzem. És ez engem elszomorít. Csodálom ezért, hogy így ennyire szabad utat enged érzelmeinek. De bennem annyi, és olyan erős féltékenység lakozik. Ebből ő nem lát semmit. Jobbnak láttam otthagyni, mielőtt kiengedném ezt magamból felé. Pedig nem az ő hibája, hogy így érez. Nem lehet az érzéseket befolyásolni. Ezért pedig nem akarom őt bántani, inkább hagyjuk a közös kalandunkat.

De mégis ez volt életem legszebb kalandja. Nem, nem az a féle kaland. Ez kaland azzal, akit szeret. És ennyi élményt egy szeretett lénnyel. Ez mekkora boldogság.
Egy szimpla kis szórakozóhelyen találkoztunk. Hangos zene, de ének nélkül, túlsúlyban a hangszerek. Akkoriban szerettem az ilyesmit. Akár egy kávézóba beülni, akkoriban szerettem sok mindent. Az ilyen helyeken általában mindig nagy tömeg fogad. Minden egyes lépésed jól ki kell számolni, nehogy valakinek a lábára lépj, avagy a sörét lökd ki a kezéből. Pedig ezek a balesetek tipikus ismerkedős balesetek. Mi mégse így ismerkedtünk meg. Lány WC, fiú WC, én irány be a lány WC-be, be a fülkébe, zárnám az ajtót és kapok egy vendéget magam mellé. Ilyet arc, bújtass el - mondja. Mivel már az is szimpatikus volt, hogy utánam bejött ilyen szemtelenül, a WC tetejére segítettem, majd leguggolt, és csak csendben figyelt.

Engem nézett, nézett körbe, nézte a női telefonszámokat a falon, egy jóféle rajz egy madárral, kidolgozott tollakkal és kicsiny lábakkal, majd mintha egy dombormű lenne végig simított rajta, rám nézett és bizakodott abban, hogy nem árulom el. Majd egy erőteljes női hang, egy férfi nevet ordít a mosdóba érve, mindenkit kérdez hová tűnt, a választ meg se várva, gondolom végignézett a sorban álló lányokon és továbbment. Kérdőn néztem rá, majd felállt és kinézett a fülke tetején, nyugodt szívvel leszállt, és bemutatkozott. Megkapó volt a megjelenése az életemben. Minél furcsább annál inkább kell.

Leültünk egymással szemben a fülkében, csak egymáshoz érve fértünk el. Elmesélte a lány sztoriját. Végig beszélgettük a WC társaságában az éjszakát. A WC emelte igazán a hangulatunkat. Akár kimehettünk volna táncolni, inni egy sört, hogy elérjük azt a szintet, hogy gátlástalanok legyünk, de nem mentünk. Néha mozgolódtunk, ha elzsibbadt a lábunk, de nem vágyott egyikünk sem a külvilágra. Különleges élmény volt. Mint aki jól végezte a dolgát, úgy mentünk ki a fülkéből, ruhánkat igazítva, majd kezet mosva, ezt mind rejtett kuncogás követte. Sokat nevettünk együtt. Kint a WC ajtó előtt már búcsúzóra is fogtuk. Ott álltunk a fiú és a lány oldalán, ahogy kell, mint akik most találkoztak volna csak, egy kisebb krákogás, és köhögés. Érdeklődött, hogy holnap ugyanitt, ugyanekkor. Igent mondtam. Holnap ugyanott, ugyanakkor, ott volt, én is ott voltam. Most a fiú WC fülkéjébe ültünk be. Orrfacsaró szag terjengett, mint tegnap, megállapítottuk, hogy ezt kibírjuk, nem vagyunk finnyásak. Aztán már nem is éreztem semmit se. Azt az éjszakát is végig beszélgettük. A mosdó előtt elköszöntük egymástól, és ezt megismételtük még párszor.

Idővel sikeresen kijutottunk a WC fülkéjéből a szórakozóhely bejáratához, onnantól már gyorsabban a buszmegállóig kísért. Idővel haza is elkísért. Nem hívtam be sokáig. Volt, hogy leültünk a kerítés tövébe és ott beszélgettünk hajnalig. Az első csók WC-s csók volt! Aztán találkozgattunk nappal is. Aztán később már nagyon sokat voltunk együtt. Volt hogy együtt egymással, volt hogy együtt külön mást csinálva. Volt, hogy jártunk művészeti kiállításokra, mindenféle olyan dologra, amire életemben nem jutott eszembe, hogy elmenjek. Mégis ott voltam sok helyen, sokszor, és élveztem a dolgot. Most már nélküle nem megyek.
Ez csak egy töredék volt vele kapcsolatban. Ha lesz erőm, még mesélek magának róla. Csak nehéz, túl jó volt.

És mindig is mást szeretett. Sohasem mutatta, sohasem akart megbántani ezzel. Mindig ahogy csak tudott úgy szeretett igazán, szívével, de ez nem volt sohasem több mint amit a másik iránt érzett.



Ott voltam a fák között kuporodtam a földön és figyeltem őket. Valami fontos dologról beszéltek amit én már nem hallottam. Nem tudtam közelebb menni sehogy se mert a gallyak megcsaptak volna. Szájról sajnos még nem tudok olvasni. De azok a tapintások a másikon, azok a rejtett kézmozdulatok, az alany sem venné észre, de én láttam. Nem mondom, hogy nem esett rosszul. Valljuk be, igenis fáj, ha az ember bárkit, akihez valaha érzelmi szál fűzte, mással lát. Ez ennyi, nem tudod elkergetni, nem megy messze, mindig ott fog a felszín alatt lappangani, hogyha valaha szerettük őt. Nehéz volt együtt, ezért vége lett, elég volt már, befejeztük közös küldetésünk...
Az én küldetésem vele még nem fejeződött be. Azért guggoltam ott a fűben, sunyi módon leskelődve utánuk. Nem tudom én sem, mit várok még tőle, csak nem tudom elengedni. Nem látom az egész mögötti részt, nem csillan fel, nem ugrik elő a bokorból, hogy miért nem megy. Tudom, hogy örökre kötni fog hozzá valami. Mindig minden tettem mögött nagyon mélyen ott fog ülni a lelkemben. Nem fogom én sem észre venni, csak így együtt fogok élni vele. De egyszer minden más lesz, egyszer tiszta lehetek.
Attól félek igazán, hogy sohasem fog elengedni. Mint valamilyen börtön. Mintha minden egyes lépésed követné, ott lohol mögötted bármit csinálhatsz nem megy el. Te meg rosszul érzed magad ha megcsalod. De nem csalod meg. Ez nem csalás, már vége van. És igazából már régen elfelejtett. Ott lapulsz a doboz alján egy műanyag egér formájában. Amit idővel elfeled, és keres valami játékot az új kiscicának, és odaad neki. Ennyi vagy neki.
Te meg nem tudsz élni, nem tudsz semmit sem felépíteni, folyton körülötte jár az eszed, felszínen boldog vagy, te vagy a vidámság szobra, akinek a legnagyobb problémája, hogy hová menjen szórakozni este. Mégsem stimmel semmi, mégsem vagy boldog, nem mennél legszívesebben sehova se el este. És ennyi jutott nekem a nagy betűs életből. Ez a rész. Hogy tudom, menyire igazán lehet szeretni egy embert. Hogy az ember rááldozza az életét, és egyszer csak úgyis meghal. És mit mondhatok majd el? Éltem egyszer valakiért. Mohón és vágyakozva kerestem minden pillanatot vele, követtem amikor csak tudtam, a képeit nézegettem az interneten, a boldog életét, nélkülem.
Függök minden lépésétől, minden tettétől és írásától, megpecsételi a napomat minden egyes szava, ha ő rosszul érzi magát engem is elnyom a mélabú.
Hát ennyi. Ennyi a kapcsolatom vele, ha már így megkérdezte. Köszönöm, hogy rákérdezett. Azt hiszem ilyen tisztán még sohasem fogalmaztam meg mi ez a kapcsolat. Ugye függőségből lehet gyilkolni? Hát öljem meg vagy mifene? Attól nem érezném, hogy utánam fut? Nem is látom igazán. Mindig csak utólag veszem észre, hogy függnek a tetteim tőle. Mondom inkább tovább, nagyon figyeljen, ez nekem fontos.
Hosszú barna haja volt, mély zöld szemei, karcsú teste ott térdelt a fű között. Volt benne valami bámulat keltő, a megjelenésében. Abban ahogy ott ült, kecsesen, a természetesség megtestesítője. Nem volt rajta sok kis mütyür, nem dobta ki a melleit, nem látszott ki a dereka, egy egyszerű nagy pulóver lógott csak rajta. Egy nagyobb gatya egy övvel, és egy túracipő. Olyan semleges és mégis menyire megkapó. Ezért is utáltam. Hogy ennyire semmiből is olyan csodálatosan nézett ki. Hogy bármi amit felvesz csak még szebbé varázsolja.
Nem szerettem. Tiszteltem mint ahogy egy nő tisztelheti a másikat. Tiszteltem még azért, hogy sikerült elvennie tőlem. Sikerült neki az ami nekem nem sikerült. És ezért nem szerettem. Nem akartam neki rosszat sohasem, legszívesebben sírva megöleltem volna, hogy hogyan és miért.
És ő? Olyan volt mint mindig. Egyszerű ruha, a barna haja röviden, újabban röviden hordta. Barna szemei csak úgy csillogtak. Tudja, volt benne valami más. Valami ami az összes ember tekintetét rá irányította, legyen az nő vagy férfi. Én tudtam a titkát. De azt még magának sem mondhatom el. Ott volt a szemében minden percben, és aki igazán tud olvasni az látta csak. És, hogy az a lány nézte csak őt vagy látta is? Nem tudom.
Aztán megölelték egymást, búcsúölelésnek tűnt. Az ilyen ölelések visznek minket közelebb a sírhoz. Tudja, minden ölelés egy lépés a koporsóhoz. Az ilyen ölelésekkel valljuk be titkon, hogy egyre inkább értjük a világ mivoltát, a létezést, az emberi titokhoz egyre közelebb vagyunk. De úgyis meghalunk még mielőtt megtudnánk. Ez ám az isteni humor.
Sokáig tartott, csukva volt a szemük az én szívem pedig megszakadt. Hogy így, ennyire minden hátsó szándék nélkül szereti a lányt. Hát hogyan lehet ez? Nem akarja se megdugni a bokorban, nem akar egy vallomást sem kihúzni belőle, ami a saját önbizalmát növelné, vagy azt az érzést, hogy biztonságban van. Ennyire lehet szeretni egy embert. Tudja, maga, hogy ez milyen? Hogy nem vár cserébe semmit sem? Hogy mindegy mi történik, mi lesz a következő lépése a másiknak, mindegy minden, csak a lényeg, hogy tudja hogyan érez iránta. Úgy fájt, hogy így szereti. Vajon engem szeretett valaha valaki így, ilyen csodálatosan? Nem tudom, mindegy is.
A lány felvette a hátizsákját a földről, még elkapták egymás tekintetét, majd elindultak. Nem tudtam hirtelen melyik után menjek. Végül megint együtt mentek tovább. A kocsihoz sétáltak, beszálltak. Én már csak az egyre messzebb lévő autót figyeltem, már nem követtem őket.
Volt valami közös ügyük, valami halálos kimenetelű, amit itt kellett megbeszélniük. Mi a tervük? Mi lehet az a nagy titok amihez el kell autózni messzire, és az erdő közepén megbeszélni? Maga mit gondol? Tényleg, lehet már embert klónozni? Lehetne, hogy legyen belőle még egy? Milyen egyszerű is lenne.
És mondja, mit kezdjek most az életemmel? Vegyek magamnak egy kis házat kerttel, tóval, vidéken? Vagy maradjak a városban és legyen az életem az övéké? Nem akarok én tőlük semmit, de ha nem ők ölnek meg ezzel, akkor én ölöm meg őket. Igen, igen, tudom, hogy ők ezt még nem is sejtik. De szoktam még neki írni ünnepekkor, amikor névnapja van vagy születésnapja. Mindig visszaír, megköszöni, érdeklődik felőlem, én meg a szép kis kitalált életem mesélem neki, hogy menyire jó a szex a barátommal, így elérni azt, hogy ő rosszul érezze magát, vagy ha nem is rosszul, akkor furdalja a kíváncsiság, hogy vajon mit tudhat az én srácom. Igazából, nincs senki.
Most miért lett csend? Nem mond semmit sem? Mi van magával? Csak nem szomorú? Vagy sajnál engem? Áá, hagyja, ne sajnáljon. Az a legrosszabb amit most tehet. Csak képzelje magát bele a helyzetembe, értse meg, és örüljön, hogy magának nem ez jutott. Gondolom otthon várja a másik fele, akit feleségül vett és megígérte neki, hogy együtt töltik le az életüket. Vagy talán van valami lány a múltban akit ott hagyott gyerekfejjel? Na mindegy is, ez nem is tartozik rám. De kérem, ne sajnáljon, vagy szomorkodjon miattam. Én ezt valahol élvezem is. Hogy tudok mindent róla, hogy így az élete része lehetek valamiféle furcsa módon. A függő sohasem érzi igazán, hogy rossz az a helyzet amiben van. Csak ha tiszta. De én már régen voltam tiszta tőle. Tudja, próbálkoztam én mással, próbáltam már mást szeretni, és az egekbe emelni a lelkemben. Nem sikerült annyira mint őt. Valahogy ő számomra tökéletes. Lehet talán azért, mert úgy igazán sohasem teljesült be. Együtt voltunk vagy egy évet, nagyon szép év volt. De mégse értük el a küldetésünk végét, és most egyedül maradtam a küldetéssel, ő pedig félretette, hogy majd. Majd már úgysem lesz, ahogy avval a lánnyal láttam.

Ne vágjon ilyen arcot. Én ettől még vidám vagyok. Próbálok mindent kihozni az életemből. Bár bevallom nem próbálom úgy igazán, tiszta szívvel, és minden odaadással, de nekem egy így megfelel. Vagyis, nem is megfelel, hanem kényelmes. Tudja maga, milyen az ilyen.
Néha otthon az ágy feletti ablakon bámulok ki és keresem a saját életem. Hogy hol van, vagy mi az egyáltalán. Vagy van e, jutott e nekem is belőle. Mindig is csodáltam azokat akiknek volt. És persze irigyeltem őket.

És maga szerint? Ennyi az egész?