artemyss beküldött történetei

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is...

Gondolom mégis visszajött, bár nem tudom, hogyan tűntek el a házból a ruhái és egyéb dolgai.
De egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is lett volna ott.
Az életemben.
Később értettem csak meg, de akkor már késő volt...

Régen, de néha, mikor leomlanak lelkem védőbástyái, ugyanaz a rémült kisgyerek néz vissza rám a sötétben...
Szinte hallom a fejemben azt az apró, erőtlen kis hangot, ahogyan könyörög, hogy legyen már vége.
Vége.
Az egésznek...

Ó, ha el tudnám mondani, ha szavakba tudnám önteni a hirtelen felvillanó kép okozta félelmemet, hogy egyszer talán más fogja ugyanúgy ismerni tested minden zegzugát, s másvalaki szíve ver hevesebben, ha meghallja léptedet...

Lehunyom szemem és azt képzelem, rám nézel, szemedben a karácsonyfaégők fényének függönyén át meglátom a bizonyosságot - van remény.
Remény, hogy újra kezdjük, és most mindent jól csináljunk... ha akarjuk és hiszünk benne azzal a hittel, ami a tiszta szív ajándéka.
A szívé, mely ledönti a falakat és kitárja kapuját a lehetőségeknek.
Amely igent mond a szeretetre..
Mint most én...