A "" kifejezés eredménye:

Keleti pályaudvar álmában keservesen nyöszörög, az óra elüti az éjfélt. Hét utas vár a szoborrámerevítő hideg éjszakán. Az utolsó járat késik. A hét utas mind különös figura. A gépi síri hangú mérnök, aki túlélt egy gégerákot, most a fejében lelkendezik egy újabb tumor. Fiatal suhanc, aki egy mesebeli disznóval ment kincset lelni és már nem tér haza...

Nem tudom, hol vagyok
Nem tudom, de mozdulok
Valaki követ, érzem én
Valaki suttog, hallom én ...

A háttérből irányító edzőtök vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciás. A fa szerettem volna lenni, amiből a jászol, a bárka, a kereszt készült. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró. Viszont itt és most csupa cselszövés vagyok. A cél miatt átkalapálom az eszközt, mert ha ma éhen halunk, holnap ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? ...

Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni...

Most ha csak egy pillanatra is, de felrémlett előtte a régi társ képe, az enyhén szőke nagyon rövid, szinte egy-két milliméteres haj, a halványkék szemek, és az az idióta terepszínű katona nadrág, amit mindig viselt a fiú. Még csak hozzá sem lehet mérni Őt a mostani barátjához. Egy lapon sem lehet őket említeni, sőt a mostani párjának még a bokájáig sem érne fel...

miért érzik sokan, hogy az élet szenvedés?
miért tudják azt, hogy többé nincs már fény?
miért nem bíznak már azokba’ a reményekben?
miért kérik Tőle, hogy legyen már vége?...