Történetek - 76.oldal

Kicsi porszem a felnőtté válás küszöbén állt. Készült, hogy belevegyüljön a sivatag homokszőnyegébe, a többi porszem közé. De ő mindig más volt, mint a többiek. Lázadozott, ki-kivált társai közül. Kicsi porszem beleszállt az emberek szemébe és bosszantotta őket. Pedig nem akart ő rosszat! Csak szeretetre vágyott és törődésre...

Szörnyű a kín, melyet azóta visel, egyszerű szervvé csökkent szívén. Valaha még ezen bosszúnak engedelmeskedve lépett ki egy rendház falai mögül, hogy igéivel túlvilági törvényszegőket pusztítson. De a cselekedet lassan monotonitássá nőtte ki magát. Ölt, mert sorvadt érzéseiből kihalt az egykoron még érzett fájdalom s dac, melyet maga mögött tudva érzéketlen emberi fattyúvá alázta le magát...

Képesek vagyunk teljesen vakká válni közben, végsőkig odázni a szükséges döntéseket, „Pató Pál uras” hozzáállással szemlélni a mellettünk elrobogó lehetőségeket, míg rommá nem porlik mindaz, mi valaha erős vár volt. S ezeknek a romoknak a kétes biztonságérzete elhiteti velünk, hogy a problémáink ellenére ez a helyzet jobb nekünk, mint egy másik, egy ismeretlen, a megszokottól eltérő...

Kata nagyon élvezte Ádám csókjait, s mire ismét Ádámra szentelte figyelmét, azt tapasztalta, hogy Ádám épp a bugyijától szabadítja meg a park kellős közepén. Viszont nem láthatta őket senki hála egy jótékony fűz takarásának...

Felírok egy betűt a kövekre piros véremmel.
H… alatta kis piros pöttyökkel díszítem. Még egy betű egy másik kőre.
A… alantas dolog volt ezt tenned. Emlékszem, amikor a földön fetrengve nem törődtünk az idővel, csak egymáséi voltunk. Ezt te most magasról leszarod.
T… fogy el a vérem. Csókodat kívánom. Undorodok magamtól. Egyet belevágok az erembe. Ömlik a vér újból.
E… szédülök. Nem akarom. Azt akarom, hogy csak egy álom legyen...

Halk dobbanás. A szívem az. Érzelmek kavarognak bennem, és fájdalmasan rándul össze a szívem miattuk! Sír és rí… Mar, kapar… pusztít. Azt súgja, vége van, menni kell. Ennyi volt. Kinevetem és odakapok. Lüktet, gyorsan és gyorsabban. Térdre rogyok, és érzem ázni magam belülről. Kiáltanék, de nincs hangom...

Sas szárnyaim légörvényeket kavarnak. Büszkén felvetem fejem. Az árnyékom végigfut az emberek arcán. Kicsit megrémülnek, mikor közelebb repülök hozzájuk. Aztán mégis ujjonganak és tapsolnak. A gyerekeiket felemelik, hogy jobban lássanak.
De ez nem az igazság. Ők lent vannak, én fent. Félelmetes. Én félek.

Hatalmas, erős, büszke kőszikla vagyok. De leválok a hegyoldaltól. Az ár hömpölyögve gurít, visz hosszú utamra. Kiemelsz a zúgó árból. Hálásan dobban kő szívem, nem kell tovább morzsolódnom. De nem bírsz el, túl nehéz vagyok. Visszadobsz a folyóba...

Oldalra néztem. Arcodat kirajzolta a holdfény, s én a szemedbe néztem. Elengedtem a kezed. Lassan közelítettem feléd, meg akartam simogatni az arcod. Vártam, hogy az ujjam érezze a bőröd, de semmit sem érzett… Eltűntél...

Ekkor már majdnem úgy vonyít, mint mikor kiszedtem a fülbevalóját. Kicsit várok, mielőtt újra beledöfök egyet. Abbahagyja a sikítást, piheg. Szemében a rémület tükröződik. Szerintem, végre megértette, hogy nem fogok neki segíteni. Ezt akartam elérni, egyelőre. Aztán csak fog vallani is. Újabb tűt izzítok és szúrok...