Tengerpart, naplemente, giccs

- Nem baj, ha ide fekszem? - tette fel Edit a költői kérdést, s meglebbentetve a méretes fürdőlepedőjét leterítette az enyém mellé a tengerparti homokra. Némán figyeltem, ahogy gondosan eligazgatja a törülköző sarkait, kisimítva belőle a ráncokat, aztán amikor megelégedett az eredménnyel végighasalt rajta. Leengedtem a kezemben lévő könyvet, és oldalra fordulva néztem, ahogy elnyújtózva készül a horizonthoz közelítő nap utolsó, lágy sugarainak érintésére. Mikor elhelyezkedett, háta mögé nyúlt, kikapcsolta bikini-felsőjének csatját, és begyakorlott, szemérmes mozdulatsorral kibújt a pántjából. Szégyenlőssége, azt hiszem, a helyzetnek volt köszönhető, hiszen máskor a többi lánnyal együtt gond nélkül monokinizett a strandon.

- Sokat már nem fogsz barnulni - jegyeztem meg, mire felemelte fejét, és a lebukó nap felé nézett. Megvonta a vállát, és visszafeküdt.
- Napközben nem merek kifeküdni. - mondta - Pillanatok alatt leégek. Mit olvasol?
- Egy Merle regényt. Védett férfiak a címe.
- Nem olvastam. Jó?

Igenlően bólintottam.

- Miről szól?
- Kihal a férfiak nagy része, és...
- Jól kezdődik - szakított félbe nevetve Edit - Mindjárt egyszerűbb lenne az élet.

Aztán abbahagyta a nevetést, és egy kissé elkomorodva nézte a naplementét. Sejtettem, hogy a saját kapcsolatán mereng. Nándival a nyaralás eleje óta szinte megállás nélkül veszekedtek. Nem is lepett meg igazán, hogy nélküle jött le a partra.

Edit Istvánnak, az egyik legjobb barátomnak a húga volt, de vele és Nándival csak most találkoztam először. Tulajdonképpen nem tartoztak a baráti társaságunkhoz, de egyikünk az utolsó pillanatban mondta le az utat munkahelyi gondok miatt, így ok jöttek helyette. Végülis nem bántam meg, Editben egy okos, kedves, vidám természetű nőt ismerhettem meg, és nem mellesleg gyönyörűt is. Ami Nándit illeti, alapjában véve nem volt rossz gyerek, de valahogy mégsem tudott beilleszkedni közénk, mindig külön utakon járt, az esti beszélgetések közben jó nagyokat hallgatott, csak olykor-olykor folyt bele a társalgásba. És valahogy emiatt jelenléte nem gerjesztett bennünk kitörő szimpátiát.

Be kell vallanom, néha bizony némi elégtételt éreztem, Edit és Nándi haragos szóváltásait hallgatva. Igen, tetszett Edit. Jobban, mint illett volna, de valami belül mégis visszatartott attól, hogy kihasználjam a helyzetet, és megpróbáljam szétválasztani őket. Így inkább igyekeztem minimálisra korlátozni Edittel a bizalmas beszélgetéseket, annak ellenére, hogy éreztem, ő is egyre inkább keresi a társaságomat. Eleinte nem voltam biztos benne, hogy csak Nándiban akarja-e felébreszteni a féltékenységet - kihasználva a banda egyetlen facér férfitagját - vagy tényleg jól érzi magát velem. Aztán, ahogy mind több időt töltöttünk együtt, kezdett természetessé válni jelenléte.

Bár vonzódásomat irányában mindenki előtt gondosan titkoltam, biztos voltam benne, hogy Edit tud róla. Egy nő érzi az ilyet, akkor is, ha nem mutatja, és akkor is, ha az érzelem egyoldalú. Furcsa, tizenévesként azt hittem, egy nő csak akkor veszi észre a feléje irányuló gondolatokat, ha azokat ki is mondják. Emlékszem, milyen görcsösen kerestem a szavakat, amikor először randira hívtam egy lányt, holott, visszagondolva, ő már jóval azelőtt tudta, hogy előbb-utóbb el fogom hívni. S zavaromban hányszor, de hányszor próbáltam leplezni érzelmeimet, abban a hitben, hogy akkor majd én leszek a kemény, hideg férfi, aki győzelmet arat a no fölött. És ez a gondolat akadályozott meg abban, hogy egy kicsit is megértsem a női lelket, s ne idegen ellenségként tekintsek rájuk, akit erőnek erejével le kell győznöm, hogy magamévá tegyem őket.

A nőknek valami különös érzékük van ahhoz, hogy a férfiak jelzéseit vegyék, nevezzük közhelyesen hatodik érzéknek. Na igaz, nekik egyszerűbb dolguk van velünk, mint fordítva. De azért egyszerű kis tézis; a no mindig tudja, ha tetszik egy férfinak. Editet egyre jobban megismerve, mind biztosabbnak látszott, hogy feltételezésem helyes, és a tudat, hogy ennek dacára - vagy éppen ezért - ő is közeledett felém, kettőnk kapcsolatát, legjobb szándékaim ellenére is már-már veszélyesen meghitt állapotba sodorta.

- Mi az? - szakította meg gondolataim sorát Edit.
- Micsoda mi? - kérdeztem vissza kizökkenve mélázásomból.
- Miért nézel rám így?

Pedig tudta jól, láttam égszínkék szemén, hallottam nyugodt, lágy hangjából. Tudta, hogy miért nézem, s talán azt is, hogy mit gondolok. De mégis, hallani akarta, azt akarta, hogy mondjam ki, Isten tudja miért. Hát kimondtam.

- Mert jó rád nézni. Mert gyönyörű vagy.

Egy másodpercre lehunyta a szemét, mintha fel kellene dolgoznia mindazt, amit mondtam; azt, amit lelke mélyén várt tőlem, hogy mondjak. Aztán újra rám emelte tekintetét, de nem szólt semmit, csak nézett rám; nem kihívóan, és nem elutasítóan. Szerettem volna tudni, mit gondol, nem csak sejteni, érezni, hanem tudni. De merszem nem volt megkérdezni, féltem szétrombolnám vele a köztünk lassan kifeszülő törékeny hidat. Beszélni kezdtem.

- Szebb vagy, mint amit az ember elképzelhet. Szebb, mint amit festeni lehet. Ha rád nézek, felismerem, hogy mennyire véges az emberi fantázia, mert hozzád hasonlót csak Isten alkothat, s ő is csak minden erejét latba vetve.

- Ne vicceljél már!
- Miért tenném? Miért hazudjak, ha az igazság szebb?
- Zavarba hozol - mondta halkan
- Nem akartalak.
- Minek mondasz nekem ilyeneket?
- Mert így gondolom.
- Ha így van, lehet, hogy jobb lenne, ha nem néznél rám egyáltalán.
- Erre már én is gondoltam - feleltem halkan. - Csak valahogy nem tudok parancsolni a szememnek.
- Hmm. Talán kontaktlencsét tudnék ajánlani.

Edit mosolygott. Elbűvölően, mintha épp nem is azt kérte volna tőlem, hogy ne vegyek tudomást szépségéről, hanem pont az ellenkezőjét.

- Legfeljebb olyan jöhet szóba, amin egyáltalán nem látok keresztül.
- Elég lenne olyan is, ami torzít, mondjuk ronda kövérnek látnál benne.
- Hát, ha ennyire zavar, akkor nem nézek rád - mondtam anélkül, hogy félig is komolyan gondoltam volna. - Majd megpróbálom beérni ezzel a giccses naplementével, vagy az egyhangú tenger látványával, sőt akár nézegethetem ezeket a kopár, sivár hegyeket is.
- Isten megannyi csodás teremténye - jegyezte meg Edit körbepillantva, mintha eddig nem is a szépséges makarskai riviéra ölén hevertünk volna.
- Valóban. És mégiscsak víz és kövek. Az égbolt kékje föl sem érhet a szemed egy pillantásával, a tenger hullámzása karcsú tested ringásával, a nap sugárzó fénye egyetlen mosolyod hatalmával.
- Hagyd abba, légy szíves. Szép szavak, de tudom, mire megy ki a játék.

Edit arca dacosra váltott, amit igazán mégsem bántam, mert hirtelen jött haragjában talán még szebb volt. Azt hiszem azért, mert hagyta magán eluralkodni az érzelmeit. Nem, valójában egyáltalán nem tudta, mire megy ki a játék. Én viszont tudtam, hogy amennyire jól esik neki, amit mondok, épp annyira meg is zavarja. Megértettem, miért. Végtére is a szavaim mögött lehetne akár puszta csalárdság és kéjvágy is. Nem akartam, hogy ennyit lásson ki belőle.

- Nem lefeküdni akarok veled - válaszként Edit elfordította tőlem a fejét. Nem akartam folytatni, hirtelen újra rám tört a bizonytalanság, hogy talán mégsem olyan rossz a kapcsolatuk Nándival.
- Akkor mit akarsz? - fordult felém hirtelen újra.
- Téged - szaladt ki a számon.

Ismét némaságba burkolózott. S hallgatása egyszersmind volt zavarba ejtő, s reményt keltő is. Reményt keltő, hiszen mibe kerülne neki felpattanni, és visszasietni a többiekhez, el tőlem, el a hamisnak vélt szépnek szánt szavaimtól. Ő mégis maradt, és ebből tudtam, hogy hezitál.

Kezdtem megbánni kitárulkozásomat. Talán mégis rosszul tettem, hogy megbontottam lelki egyensúlyát, talán tényleg jól érzi magát mostani kapcsolatában, hiszen mást sem szajkóznak az ember fülébe, minthogy a veszekedések jót tesznek a szerelemnek, meg hasonlókat. Vadul csapongtak a gondolataim, míg egyik pillanatban tisztán láttam, hogy van esélyem Editnél, a másikban egyre távolibbnak láttam őt. Furcsa dolog a szerelem, az emberben annyira átértékelődik minden, amit eddig tapasztalt. Valamit mondanom kellett, de nem tudtam, mi legyen az, pedig ez nem sokszor fordult elő velem az életben.

Edit váratlanul felült, már nem törődve azzal, hogy melleit így felfedi előttem. Egy pillanatra megállt bennem a vér, nem mintha eddig nem láttam volna fedetlenül formás, kerek kebleit, csak hirtelen nem tudtam mire vélni mozdulatát. Azt hittem, felkel, és elmegy, de nem tette. Csak türelmesen megvárta, míg kigyönyörködöm magam testének látványában, és aztán visszatérek tekintetemmel az övéhez. Nehezen tudnám leírni, amit a szemében láttam. Azt hittem ő maga sem tudja, miért mutatkozott előttem szinte teljesen meztelenül ebben a helyzetben, de a pillantása valahogy annyira megnyugtató és kedves volt, hogy nem is foglalkoztam ezzel, csak hagytam, hogy teljesen befonjon hálójába, mint pók teszi együgyű áldozatával.

A nap kezdett lebukni a látóhatár alá, csak Edit körvonalai rajzolódtak elém tisztán, talán a fantáziámmal és emlékeimmel kiegészítve.

- Azt hiszem, kicsit lehűtöm magam - szólalt meg - Megvársz?
- Igen - mondtam, és közben egész másra gondoltam, mint amit sejtettem, hogy Edit gondol.

"Akármeddig is várnék rád" - folytattam magamban hangtalanul.

Edit felállt, és a part felé indult. Megvártam, míg elmerül a hullámokban, majd én is követtem. A tenger langyos volt, szint meleg. Edit háton úszva figyelte, ahogy engem is lassan körülvesz a víz. Melléúsztam.

- A többiek már hiányolhatnak minket - mondta Edit két lomha karcsapás között, fejével a távolban világító apartman felé intve. Aztán felém fordult, és minden átmenet nélkül hozzám simult. Érintése szinte villámütésként ért. Letettem a lábamat és átkaroltam, ő pedig elengedett, ráfeküdt a hullámokra és hagyta, hogy azok újra meg újra hozzám szorítsák testét. Aztán, mintha újra erőre térne, átölelte nyakamat, arcomat az övéhez nyomva halkan a fülembe suttogott. Ki kellett zárnom magamból a tenger morajlását, a lágy nyári szél monoton zúgását, hogy halljam, amit mond. Azt kérte, menjünk vissza a házba. Nehezemre esett megtennem kérését, de tudtam, neki még el kell rendeznie valamit.

A karjaimban vittem ki a partra, finoman leraktam a törülközőjére, és megvártam, amíg felöltözik. Szinte végtelenül lassú mozdulatokkal tette, nekem mégis túl gyorsnak tűnt, ahogy törékeny testét ruhákkal fedi előlem. Ahogy elkészült, megfogta a kezem, és maga után húzott, vissza a nyaraló felé. A bejárathoz érve elengedett, és előresietett a lépcsőn. Én megbabonázva követtem, az előttem szökellő kecses, ruganyos lábait figyelve.

Együtt léptünk be az ajtón, de Edit szinte azonnal eltűnt szem elől. Én a többiekhez mentem, és nem ellenkeztem, amikor jófajta hazai borral kínáltak. Nándit nem találtam közöttük, és egész éjjel nem is került elő, ahogyan Edit sem. Nem találtam a helyemet, de nem volt merszem a keresésére indulni.

Nem mondhatnám, hogy sokat ittam, de mégis úgy éreztem, mintha részeg lennék, bár nem szédültem, és a gyomrom helyett csak a gondolataim kavarogtak. Lassan mindenki elment lefeküdni, csak én maradtam egyedül a nappaliban, társaságomul egy fél üveg kékfrankos szegődött. Újra és újra átgondoltam az Edittel töltött másfél órát, de semmivel sem lettem kevésbé bizonytalan.

Aztán egyszer csak félhangos szóváltásra lettem figyelmes a felső szintről. Ráismertem Nándi visszafojtott baritonjára, és egyértelműnek tűnt, hogy Edittel vitatkozik. Őrült vágyat éreztem, hogy felosonjak az emeletre vezető lépcsőn, és kihallgassam veszekedésük tárgyát, de - összeszorított foggal ugyan - leküzdöttem magamban a fojtogató kíváncsiságot, és a helyemen maradtam. Aztán elcsöndesült minden, és én újratöltöttem magamnak.

A jövőn merengtem, s kezdtem átkozni magam, hogy nem tettem félre ostoba jólneveltségemet, és hallgattam ki Editéket. Lassan kezdtem elpilledni, és elaludtam a fotelban.

Arra ébredtem, hogy valaki áll előttem. Először csak a kelő nap sugarai hatoltak el az agyamig, csak nagyon lassan kezdett körvonalazódni a fotel mellett álló alak. Nándi volt az. Mellkasán összefont kézzel cövekelt le előttem. Nem tudtam, mióta állhat ott, de ez nem is érdekelt különösebben: az, hogy miért, annál inkább.

- Csakhogy fel méltóztattál kelni! - szólalt meg éles hangon. A tévé tetején lévő vekkerre pillantottam. Fél öt.
- Mit akarsz? - kérdeztem talán túlságosan ellenséges hangon.
- Te mit akarsz? - ütötte vissza a labdát Nándi.

Elmémre csak lassan kezdett világosság borulni, mindig így vagyok az első kávém előtt. Ám az azonnal belém ötlött, hogy a tegnap este Edittel aligha lehetett álom, ha Nándi így von kérdőre. Feltápászkodtam a fotelből, majd sajgó derekamból konstatáltam, hogy egyre inkább öregszem, és jobb lett volna az ágyamban aludnom. Ahogy elmentem a bikaként leszegett fejű Nándi mellet, vállával belém lökött, mintegy finoman értésemre adva nem kívánatos mivoltomat. Mélyen a szemébe néztem - akkor úgy hittem férfiasan kihívó voltam - utólag visszagondolva egyszerűen csak álomittas. A konyha felé vettem az irányt, hogy működésre késztessem a koffein-gyárat. Nándi állhatatosan követett, és rezzenéstelenre kövült arccal nézte végig, ahogy lefőzöm a kávét, majd kiöntöm magamnak. Valahogy nem jutott eszembe őt is megkínálni. Szó nélkül figyelt, amíg kezdtem felocsúdni.

A szemei éberek voltak ugyan, de látszott rajtuk, hogy pihenésben nem sok részük volt az elmúlt éjszaka.

- Hallgatlak - nyögtem ki, ahogy eléggé magamhoz tértem ahhoz, amit hallani fogok.
- Egy rohadt gennyláda vagy. Egy kis geci. Szarfaszú nyálas buzi. - Nándi szeméből csak úgy sütött a gyűlölet, és elképzelni sem tudtam, hogyan bírta eddig visszatartani mondanivalóját.
- Neked is jó reggelt! - válaszoltam pikírten.
- Kapd be a faszom!
- Hmm. Még úgysem mostam fogat. Na vedd elő.

Máig sem tudom, hogy Nándi csak nem volt vicces kedvében, vagy arra várt, hogy valami hergelőt mondjak. Mindenesetre nekem nem tett túl jót az ökle az arcomban. A csapást követően nagy lendülettel dőltem be a mosogatógép és a szemeteskuka közé. "Hülye kiskakas" - gondoltam magamban, de aztán rájöttem, hogy a helyében én sem tettem volna másként.

- Elég volt, vagy akarsz még? - tette fel a költőinek - jelen állás szerint - cseppet sem mondható kérdést Nándi.

Letöröltem a szám szélén kiserkent vért a kézfejemmel, és félkönyékkel a kuka műanyag tetejére támaszkodva feltérdeltem. Sajgott az állam, zúgott a fejem, és rohadtul nem volt kedvem verekedni. A gyomromba célzott rúgást éppen hogy sikerült az alkarommal hárítanom. Vártam a következő támadást, de nem érkezett.

Nándi csak állt felettem dühödt arccal, és azt hittem elsírja magát. Edit lépett be, és szomorú szemmel nézett végig rajtunk. Nándi szó nélkül fordult ki a konyhából, Edit pedig anyai ösztöneitől vezérelve lépett hozzám, és segített fel a padlóról, vérző arcomat simogatva. Nándi dobogó lépteit hallottam, ahogy felrohan a lépcsőn, aztán becsapja maga mögött az ajtót.

- Szakítottam vele - mondta Edit, mintegy mellékesen.
- Rögtön gondoltam - vágtam rá, vérző számat tapogatva.
- Azt hiszem, nem illettünk egymáshoz. Már csak hitegettük egymást...
- Ne magyarázkodj - szóltam közbe. - Ez csak rátok tartozik.
- És rád mi tartozik?
- Ez - mondtam, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Edit szinte beleszédült a karjaimba, és úgy itta csókomat, mint sivatagi vándor az első korty vizet, hosszú útja után, én nem különben csüggtem ajkain, mit sem törődve a fájdalommal, ami minden érintésére belém hasított.

Mikor felpillantottunk, kiszakadva egymás bűvköréből, Nándit vettük észre, ahogy a konyhaajtóban áll, bőröndökkel a kezében. Egy darabig meredten nézett minket, aztán sarkon fordult és elviharzott. Minket pedig legkevésbé sem érdekelt, hová megy, és hogyan jut el odáig. Újra kettesben voltunk, és immár nem volt szükségünk szavakra, magyarázkodásra, vallomásokra.

Edit kézen fogva húzott maga után, ki az apartmanból, le a lépcsőn, ahol még éppen láttuk Nándi Golfját távolodni, aztán tovább a kihalt strandra, a móló legtávolabbi zugába, pont oda, ahol előző nap este egymásra találtunk. Edit ott megállt, és szembefordult velem:

- Azt hiszem, egy kicsit le kell hűtenem magam - mondta, és a néptelen, hajnali homályban fürdő tengerparton lassan elkezdte magáról lehúzni a ruhát. Már csak az utolsó daraboknál segítettem be neki: a szemembe mélyedve tűrte, ahogy lehúzom róla melltartóját, majd elétérdelve a csipkézett szegélyű bugyiját is, közben Edit az inget fejtette le rólam.

Mielőtt magamhoz tudtam volna rántani, hogy megcsókoljam, kiszabadult karjaimból, és beszaladt a tengerbe. Én is levetkőztem, és követtem a homokban hagyott lábnyomait, egyet hagyva, ahol ő kettőt, éreztem, ahogy végigmér, amint meztelenül gázolok a vízben, és én sem tudtam levenni róla a szememet. A hullámok incselkedően ölelték, simogatták nádszál derekát, s én meggyorsítottam lépteimet, hogy mielőbb átvehessem végre helyüket. Mégis, ahogy elé értem, kivártam egy hosszú pillanatot, amíg kigyönyörködtem magam a hableányokat megszégyenítő szépségű Edit alakjában. Közelebb léptem, gyengéden két kezem közé fogtam kipirult arcát, és megcsókoltam. Ajkai borzongatóan forrók voltak a tenger hűvösségéhez képest, s én mind hevesebben szívtam magamba sóhajait.

Aztán minden átmenet nélkül türelmetlenül estünk egymásnak, harapva, csókolva a másik ajkait, nyelveink - mintegy tükrözve testünk mozdulatait - mohón ölelkeztek össze, egymást hol vadul simogatva, hol elengedve, alig érintve. Edit a vállaimba kapaszkodva húzott meglepő erővel magához, mintha nem is azt akarná, hogy hozzásimuljak, hanem azt, hogy váljak eggyé vele, egyetlen test legyünk, alaktalan massza, aminek nincsenek gondolatai, csak érzékei és érzései.

Két tenyerem szinte önkéntelenül siklott végig a lány derekán, csípőjén, ujjaim begörbülve nyomódtak bele kemény fenekének húsába. Edit felnyögött, és lábaival felemelkedett a tenger kavicsos talajáról, combjait derekam köré fonva rám hagyta testsúlyát. Feljebb emeltem, lábait hátam mögött kulcsolta össze, és szemérmével rátalált merev férfiasságomra. Még nem engedte, hogy behatoljak. Csípőjét előre-hátra ingatva dörzsölte hozzám csiklóját.

Elszabadultam ajkaitól, és a nyakát kezdtem csókolgatni, Edit hátrahajtott fejjel adta át magát az élvezetnek, majd felsőtestét eltávolította tőlem, hogy hozzáférjek kebleihez. Bőre sós volt, és hideg, kerek mellei, mint a tenger, fel s alá hullámoztak, ahogy nyelvemmel kalandoztam rajtuk, vagy éppen fogammal karcoltam őket. Edit bal kezét a vállamról a tarkómra csúsztatta, és érzékeny mellbimbójához húzott, én pedig élvezettel játszottam el a kemény gombocskával, hol gyengédebben, hol erőteljesebben szívva, óvatosan harapdálva, nyelvemmel körbe-körbe járva, aztán a másik mellét is hasonló kezelés alá vontam.

Vágyam egyre jobban felkorbácsolódott, hogy magamévá tegyem a lányt, s kissé elmozdítottam csípőmet az övétől, és lejjebb engedtem fenekét. Edit érezte mozdulatom célját, és kezével lenyúlt, hogy irányra igazítson. Arcát a nyakamba fúrva, még szorosabban ölelt a combjaival, míg férfiasságom áthatolt résének bejáratán. Ahogy megérezte, amint kitöltöm hüvelyét, egy sikolyt fojtott el a vállamban egy harapással. Teljesen átölelte nyakamat, míg combjait lejjebb engedte, s bokáját az enyémre kulcsolva, rám feszítette vonagló testét. A tengerhullámzás ritmusára mozgatta fenekének két félgömbjét, s ezzel az apró mozgással, hüvelyével újra meg újra, egyre erőteljesebben szorította magába farkamat.

Már én is közel jártam a csúcshoz, amikor mozgása kiesett az ütemből, és rendszertelenné vált, egyszersmind egyre hevesebbé. Nem bírtam tovább, és belelövelltem, s rá néhány másodpercre Edit is halk sikolyokkal elélvezett. Egy pillanat alatt ernyedt el a kezeim között, el kellett kapnom, hogy bele ne csússzon a vízbe.

Ahogy levegőért kapkodtunk mindketten, tudatosult bennem, hogy Edit dideregni kezd, majd remegni a hidegtől. Kivittem a vízből, és eldőltünk a part homokján, várva, hogy a felkelő nap valamelyest megmelegítse gyönyörtől megviselt testünket. Sokáig egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak néztünk a másik szemébe, kimerülten, boldogan, szerelmesen.

- Már-már giccses, nem? - kérdezte Edit, miután leporolva magunkat, felöltve ruháinkat a nyaraló felé ballagtunk kéz a kézben.

Tudtam, mire gondol, nekem is megfordult a fejemben ugyanez a gondolat.

- De az. - feleltem - Talán zavar?
- Hmm... tulajdonképpen nem.
- Mert átírom, ha gondolod.
- Nem szükséges, most már hagyjad - válaszolt Edit a legelbűvölőbb mosolyával, és csókra nyújtotta száját.