Történetek - 73.oldal

- Sokszor azok a dolgok, amelyek minden nap ott vannak a közelünkben természetesek a számunkra. A meleg otthon, a szerető család. Van, akinek ez nem adatik meg, ezért vágyódik utána, áhítozik, és bármit képes lenne megtenni érte. Az ő számára egy csoda lenne mindez. Ám azok, akik a csodákat nap, mint nap ajándékba kapják, képtelenek felfogni mekkora kincs birtokosai és két kézzel fecsérlik, tékozolják ezt a drága adományt...

A csaj még mindig csak állt ott, nem tudtam mire vár, de úgy tűnt nagyon emészti magát valamin. Gondoltam megkérdezem mi a baja, de aztán felmerült bennem, hogy lehet csak lovat adnék alá, és a végén még letessékel a földre. Amit ránézve lehet meg is tettem volna. Amikor egy ilyen lánnyal állsz szemben, akkor csak két választás van...

- Nem látszol annak. – szögeztem le, és rá mosolyogtam – miért mondták ezt? Nem tudod?
- Mert sírtam… amikor éreztem, hogy fáj, hogy haldoklik bennük a szeretet… és amikor kérdeztem, miért ölik meg, csak bámultak, vagy azt mondták, hogy muszáj… és én kiabáltam, és hisztiztem, igazából a szeretet helyett, mert sajnáltam... mert ő ugye nem tud sírni, ha bántják. Csak fáj, és fáj és fáj, és aztán meghal. Nagyon sok szeretet hal meg így nap, mint nap...

Figyelj! Vedd észre halálod, mikor lelked eltűnik. Könnyelműség lenne elpazarolni az időt, mely bár előtted s utánad végtelen, de közben igencsak kevés, élj akármeddig. Húsz vagy százhúsz, nap, év? Igazán kevés, a végtelen szöveten csak egy nagyon apró minta, és annak is egy kis részlete...

Összevesztünk valamin, nem is tudom már, biztos nem volt lényeges. Csak ki akartuk ereszteni a gőzt, de a dolgok elfajultak. Egyszer csak a szemembe vágtad, hogy megcsalsz, lefeküdtél a titkárnőddel. Erre nem tudtam mit szólni, és csak álltam döbbenten. Aztán elszakadt bennem valami, és neked estem. Ott téptelek és karmoltalak, ahol csak értelek, de te lefogtad a kezeimet. Nem csak nehezebb voltál, hanem sokkal erősebb is. Szemedben tűz égett, és az elhatározás, hogy elmész...

Feltámad a szél. Az ablakhoz csapódó halk koppanások jelzik, esik... Esik, de mégsem ad vigaszt. Magunkba tömött csokoládé, magunkba és magunkra erőltetett boldogság - pirulák rabjaiként, boldogság - függésünk öntudatlan, narkósaiként remegünk egy-egy újabb napért, amelyben szeretnek...

Egy jó ideig úgy tűnt, a macska hiába vár. Azonban egyszercsak az utcai lámpák által megtört félárnyékból kibontakozott egy alak. Egy viszonylag alacsony, talán ha százhatvanöt centi magas, vékony, már-már törékeny lény, kék farmerban és sárga, kenguruzsebes felsőben, aminek a csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Miközben közeledett, egy pillanatra felpillantott a fára, ahol a kandúr várta...

A fiú átkarolta a lány derekát, aki vele szemben állva lejtett táncot. Táncában tükröződött az erotika angyalának buja, gyönyörködtető mosolya. Úgy néztek egymásra újra és újra, hogy a benti levegő piciny lángja hatalmas tűzzé kerekedett...

Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy élettelenül fekszik az ágyban. Vajon a lelke már ott van fönt? Átjutott azon az alagúton, ami elválasztja a mi világunkat a másvilágtól? Vajon milyen az az alagút, sötét, félelmetes, olyan, mint amikor rémálmunkban az ismeretlen mélybe zuhanunk, vagy olyan, mint egy átlátszó henger, melyen áttündököl a mindenség? Ő már talán tudja...

Két feldühödött, fekete démon rontott ki az erdőből. Egyenként kétszer akkorák voltak, mint én. Fejükön hatalmas szarv díszelgett. Orrukból tüzet fújtattak. Mint valami dühöngő bikák, úgy néztek ki. Nem tudtam, mihez kezdjek. Szaladni akartam, de a rémülettől nem bírtam. A patáik, ahogy a földet érték, dübörgést váltott ki. Hangjuk akkora volt, mint egy egész hadseregé. Ez egyik túl közel ért hozzám...