Naív történet

Szeretnék reménytelenül naiv maradni. Szeretnék hinni abban mindörökkön, hogy az emberek alapvetően jók, csak valamiféle ismeretlen betegség emészti állandóan a lelküket. Folytonosan újfajta tüneteket produkálva rajtuk. Irigység, harag és egyéb tünetek, amelyekből komplex betegség válik. Gyógymód még nincs rá. Hiába mondják mások, hogy a mosoly segít, hogy a mosoly a legádázabb ellenségeket is képes kibékíteni, hiába szónokolnak a szeretet minden legyőző erejéről, valahogy egyik sem hatásos ezzel a mindent felemésztő kórral szemben. Én mégis rendületlen remélni szeretném, hogy mindez csak átmeneti, hogy valahol van rá valamiféle gyógymód. Létezik, csak még mi nem tudunk róla.

A hajnal úgy borult a városra, mint valami hatalmas tülltakaró. Ködös volt és átláthatatlan. Az autók araszolva, vaksin villogva tempóztak előre a dugóban. Néha türelmetlen tülkölés hasított bele a bíbor reggelbe, mely aztán amilyen hirtelen felcsendült, olyan hirtelen el is halt. A Férfi türelmetlenül dobolt a kormányon, másik keze a combján pihent, néha áttéve csupán a sebváltóra azt, majd megint vissza a combjára. Valamiféle időelütős játék lehetett. Lépésben tudott csupán előre haladni, az okát azonban még nem tudta. Ezen a korai órán nem szokott itt ilyen nagy fennakadás lenni, ezért is ilyenkor jön. A rádiót már egy ideje kikapcsolta. A hajnali műsorok unalmas fecsegése inkább elálmosította, semmint felébresztette volna. Mélyet sóhajtott és már kezdte azt hinni, hogy a napfelkelte is ennek a kolosszális, kígyózó kocsisornak a közepén fogja találni, mikor valaki megkocogtatta a jobb oldali elülső ablaküveget. A Férfi hirtelen összerezzent, majd meglepődve vette észre, hogy egy bongyorhajú, aranyszőke fiatal lány didereg kint a hidegben. Letekerte az ablakot és kissé áthajolt az ülésen.

- Hová tart?
- Csak oda, ahova maga - felelte kissé titokzatosan a lány, ám a Férfinek sem kedve sem ideje, nem volt a válaszon gondolkodni, sietősen kinyitotta az ajtót, hogy az Aranyhajú be tudjon szállni. Életében nem látott még a lányhoz fogható szépséget, amelyet tetézett a két akvamarin szempár, mely kíváncsian mosolyogott a férfira. Levegő bennrekedt, fogalma sem volt mit is mondjon, mikor a lány nevetve mutatott előre.
- Azt hiszem haladtunk pár métert, ideje lenne felzárkózni. - mire aztán az alak megrázta magát, és sebességbe téve a kocsit, egy keveset előre gurultak, majd megint maradt az idegőrlő várakozás a néhány méterért.
- Azt hittem már sosem hallja meg a kopogásom, már egy ideje zörgök magának - mondta a lány bűbájosan mosolyogva. A Férfinak azt az asszonyt jutatta eszébe, akiért bármit megtett volna, és aki pontosan egy hete lépett le a fiukkal. Állítólag azért, mert túl keveset törődik velük. De valakinek dolgozni is kell. A lány a szomszéd ülésen elkomorodott.
- Valami rosszat mondtam talán?
- Ó dehogy is… csak tudja - hebegte a Férfi kissé sután - Nagyon emlékeztet a feleségemre….a volt feleségemre. - tette hozzá lemondóan, majd ismét előre szegezte a tekintetét, mintha az elmúlt pár percben bármi említésre méltó történt volna az úton.

- Valami baj van? Elhagyta?- kérdezte a lány, ám hangjának semmiféle tolakodó éle nem volt, sőt arra biztatta a Férfit, hogy beszéljen, hogy mondja el, miért ül most is a dugó közepén hajnalban, miért lapul a csomagtartóban egy nagy kazal fehér rózsa, és egy óriási vörös játékautó, hogy miért akar odaérni minél hamarabb, mit akar mondani neki, nekik. Mennyi ígéret zakatol a fejében.
- Igen- tompán ütődtek neki a szavak a vibráló műszerfalnak, és a férfi megcsóválta a fejét- Elhagyott, mert úgy gondolta már nem vagyunk igazi család, már nem vagyok képes annyit velük lenni amennyit szeretnék, hogy velük legyek.. De dolgozom… dolgoznom kell. - önmagát akarta ámítani, vagy valóban a munka volt az oka. Nem pedig a csinos vörös recepciós, aki alig hat hónapja dolgozott a cégnél. Fiatalabb és izgalmasabb volt, a barna, apró termetű asszonynál, aki egy fiúval ajándékozta meg. Nehéz választás, és ő mégis az izgalmas vöröset választotta esténként, nem pedig a meleg családi otthont. Homályos fényű éjjeli irodák titkos találkahelyeit a fahéjillatú konyha helyett, és felesége ánizsos testápolója helyett, amit már túlságosan jól ismert.
- Megérte? – kérdezte hirtelen a lány, és a szép akvamarin szemekben valami titokzatos fény csillant.

Valami megmagyarázhatatlan, valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Emberi mértékkel mérve legalábbis nem. A Férfi döbbenten nézte az Angyalhajút, aki csendesen, szelíden folytatta. - Sokszor azok a dolgok, amelyek minden nap ott vannak a közelünkben természetesek a számunkra. A meleg otthon, a szerető család. Van, akinek ez nem adatik meg, ezért vágyódik utána, áhítozik, és bármit képes lenne megtenni érte. Az ő számára egy csoda lenne mindez. Ám azok, akik a csodákat nap, mint nap ajándékba kapják, képtelenek felfogni mekkora kincs birtokosai és két kézzel fecsérlik, tékozolják ezt a drága adományt. Gondolkodj el rajta. Bár azt hiszem a nagy csokor fehér rózsa, és a gyönyörű játékautó elég bizonyíték arra mire jutottál. Ám ne feledd, vannak dolgok, amelyekhez a világ összes rózsája és összes játékautója kevés. Az elvesztegetett perceket már nem tudod sem visszahozni, sem megvásárolni. Éld úgy minden pillanatodat, mintha az lenne az utolsó. Én vigyázni fogok rád ezentúl is ha bármi butaságot akarnál elkövetni. - édesen kacagva szállt ki az autóból, mielőtt a férfi még feleszmélt volna. Az ülésen a felkavarodó légáramlat egy tollpihét táncoltatott meg, majd hullatott le a férfi combjára. Ő ekkor értette meg ki volt a titokzatos Aranyhajú….angyaltollat hagyott hátra.

A reggeli első napsugár áthasított a tejfehér ködön és vörösen ásított bele a világba. A kocsisor valami csoda folytán hirtelen meglódult, és néhány percen belül már nyoma sem volt. A férfi nem tudta eldönteni, hogy mindaz, ami vele történt csupán a várakozás órái alatt született látomás volt, vagy valóban megtörtént. Az angyaltoll azonban minden légáramlattal újra felszökött, mintha emlékeztetni akarná őt az Aranyhajú szavaira.